Ex libris

 

liba.jpg 

 

Nagy-Laczkó Balázs

 

Babonák és libák

 

 

„Szent Márton (Martinus) Kr. u. 316. év körűl született Sabariában, a mostani Magyarország ama városában, mely ma Kőszeg (!) néven ismeretes. Fiatal korában, Konstantin és Julián császárok alatt katonáskodott, s a római hadseregben előkelőbb tiszti rangot viselt.  Később, Galliába jővén, a keresztény hitre tért át, s a katonai egyenruhát a papi talárral cserélte föl. E minőségében példányképe vala az erények gyakorlásának. Élettörténetében olvassuk, hogy még mint pogány katona, egy ízben, Amiens város kapuja előtt megosztotta köpenyét egy mezítelen koldussal, s még azon éjjel megjelent álmában a názáreti Jézus, e katonaköpenybe burkolva. Márton az egyszerű istenszolgája, épen e jámbor és istenfélő életénél fogva, toursi érsekké lőn megválasztva, 375-ben- Kr. u. De alázatosságában és szerénységében annyira ment, hogy a fényes követség elől, mely őt érseki székbe volt viendő, – elbújt, s egy lúdfélszerbe vonta meg magát. De ekkor a ludak jogos palotájuk illetéktelen inváziója miatt oly rettenetes gágogást vínek véghez, mint őseik egykor a római kapitóliumon, amelylyel aztán elárulták szent Márton rejtekhelyét, kinek azontúl a „lud“ lön a symbolikus állata. Szent Márton Kr. u. 400 év körül halt meg.”

 

Eger (hetilap) 1891. évi 46. szám.

 

 

Ha manapság valaki szilveszter táján egy-egy élelmiszerboltba vagy nagyáruházba betéved, furcsa változásra lehet figyelmes erre a pár napra: a húspultokban szokatlanul nagy számban, változatos méretben, típusban, kiszerelésben sorakoznak a különböző virsliféleségek, a zöldség- és gyümölcsosztályt a lencsék hada vonja uralma alá, és bizony luxus-élelmiszerekből/italokból, nyalánkságokból is több akad, mint bármely más napon, – de vajon miért is van ez?

Mindannyian tudjuk, hogy „ha bővében akarunk lenni újévben a pénznek, lencsét kell enni január elsejével,” már a régiek is szemes főtt kukoricát és mákos ételeket ettek az óesztendő végével és az újnak elejével (gondoljunk csak a jó kis karácsonyi mákos bejglire), – de mi a közös a mákban, a lencsében és a kukoricában? Hát, hogy mindegyik hasonlít valamicskét a pénzre. Similis simili gaudet – hasonló a hasonlónak örül, tartja a régi közmondás. Az emberi asszociációs készség egyik remeke, hogy semmiképpen sem szokásunk e hasonlóságokat a puszta véletlen művének tulajdonítani. Az ilyen hasonlóságok azok, amikbe nagyon is szeretnek a különféle modern és kevésbé új babonák is belekapaszkodni. Nézzük csak pár „aktuálisat” ez utóbbiak közül:

A jó gyümölcsbefőttet vagy savanyú káposztát nem volt érdemes a régi magyar alföldi világban Mindenszentek idején eltenni, ha csak nem eleve annak megposhadása, vagy más egyéb fajta romlása volt a célunk. Még eladósorban lévő nagyanyáink, de főképpen dédanyáink András napján (november 30.) más egyebet se ettek egész nap, csak egy fél cipót, minek másik felét párnájuk alá tették, bizakodva benne, hogy álmukban odacsalja a majdani jövendőbelijüket – pontosabban a képét.

Mindezek kapcsán ismerkedjünk meg az egyik legfontosabb „hazai” szentünkkel, Mártonnal, és a hozzá kapcsolódó szokásvilággal.

A Márton-napi libaevés és lampionos felvonulások hazánkban elsősorban a német (sváb) lakossággal bíró településekhez köthetőek. Békés megyében „történelmi alapon” ma öt településen laknak németek, ezek Almáskamarás, Elek, Gyoma, Gyula és Mezőberény. A megyébe először szülővárosomba, Gyulára érkeztek német telepesek. 1723-ban a gyulai uradalom földesuránál, báró Harruckern János Györgynél jelentkezett „néhány német család, mely hajlandóan nyilatkozott, hogy a gyulai uradalomban letelepedjen”. A telepesek „első hulláma” 1724-1725-ben érkezett a bajorországi alsó-frankföldi Würzburg környékéről, elsősorban Gerolzhofen, Airling és Mulfingen településekről. A „második hullám” az 1738-as pestisjárvány után, az 1740-es években érkezett Gyulára, szintén bajor, illetve osztrák katolikus területekről, mely vallási hovatartozás is fontos szerepet játszik abban, hogy egyáltalán beszélhetünk Márton-napi szokásokról. A régi (német)gyulai németek egyik legnagyobb városi ünnepe volt a Márton-nap. Újbort és libasültet fogyasztott ilyenkor, aki tehette. Ekkor hajtották be az állatokat a legelőkről, és ekkor veszi kezdetét a hathetes advent, elkezdődtek a téli foglalkozások: szövés, vásár és búcsú. Ekkor gyújtottak be többnyire először a kemencékbe.

Bár a szokás elsősorban a katolikus „germán” vidékeken, Flandriában, Svájc és Németország katolikus részein (mint amilyen az említett Bajorország is), valamint Ausztriában lelhető fel, gyökere a kereszténység felvétele előtti időkben keresendő. A novemberi Márton-napi szokások a nyár és a tél (a Nap és a Sötétség) küzdelmét jelképező ősgermán Wodan(Odin)-kultusz körébe tartoznak. Ezek a hajdani ünnepek az időisten köré csoportosultak, és a liba itt áldozati állatként fordult elő. Jó példa erre a Márton-napkor leölt liba mellcsontjának idő(járás)jósló szerepe a németeknél: ha a csont fehér, hideg, havas lesz a tél, ha „piros”, akkor enyhe, latyakos.

A Márton-nap maga is átmenet a nyári időszakból a télibe, ekkor érnek véget a mezőgazdasági munkák, hazahajtják az állatokat. Nem lehet véletlen, hogy éppen egy amolyan „átmeneti” madarat kötünk hozzá, mint a libát/ludat, mely vízi madárként köti össze a szárazat, a vizet és az eget, térségünket is érintő vonulásával a különféle tájakat. Előbbi tulajdonsága tette Gebbé, ókori egyiptomi Föld-istenné – csak én hallom bele e névbe a gágogást? –, utóbbi a különböző finn-ugor népek Világteremtő madarává. Akár lúd lehet az indiai filozófiai írások hamsa vízimadara is, mely gyakran az individuális lelket szimbolizálja, szemben az univerzális lélekkel.

A liba tehát az istenek állata, mint ilyen, fenséges és egyúttal áldozati madár is. A görögök harcias szűz istennőjüknek, Artemisznek áldoztak vele, meg persze a saját jó ízlésüknek: már Plinius-nál (Kr. e. 23-79) is a gazdagok elesége, illetve Cato (Kr. e. 245-149) és Juvenalis (Kr. u. 40-140) is színes leírásokat közölnek a gazdagok libalakomáiról, melyeket, mivel rajtuk elsősorban a libamáj játszott főszerepet, akár libalakomájoknak is írhatnánk. Horatius (Kr. e. 65-8) szerint a római „ínyesmesterek” a liba májának ízéből ki tudták következtetni, hogy szárított vagy friss fügével hizlalták-e. A rómaiak egyébiránt liszt, tej és méz keverékével is etették eme szárnyasaikat.

A pogány áldozat él tovább a gúnárnyakszakítás németes hagyományában is, melyet aztán egyes helyeken a 19. században már a magyarság is átvett. Ennek több változata is ismert, de általában egyfajta erőpróba állt a háttérben: a gúnárt többnyire fejjel lefelé két ház között az út felett kikötötték és az arra vágtató legénynek puszta kézzel meg kellett próbálnia letépni a fejét, avagy karddal levágni. Némileg kíméletesebb változata is ismert, mikor is a gúnárt „csak” kardpengével „meglegyezgették”, hogy ijedségének hangos gágogással adjon hangot. Talán a legbarátságosabb változat az volt, amikor a legénynek magát az állatot – és nem a fejét – kellett hóna alá kapnia és azzal társai elől megfutnia. Az Életképek 1844. évi száma a miskolci mészároslegények mesterré avatása kapcsán említi a fenti szokást. A mészároslegények e szokása a farsangi mulatságokhoz kötődően Zólyomról is ismert, a brassói szászoknál lakodalmas hagyományként említik.

Ki a legnagyobb úr a szentek között? Szent Márton, mert lóháton jár – tartja a régi magyar közmondás. Márpedig Márton akkora nagyúr, hogy jöttét bizony nagy lakomákkal illett ünnepelni már a középkortól (Quadragesima Sancti Martini – az utolsó 40 napot jelentette a középkorban a böjt előtt, így nyugat-európában nagy habzsolással töltötték ezt az időszakot). Ebből kiindulva, a Márton-naphoz a katolikus vidékeken, szerte Európában más-más fogások kötődnek. Ami a Kárpát-medencében a libasült, az Lengyelországban egy édes kifli, a portugáloknál a sült gesztenye vagy Svájcban a disznósült. A horvátoknak és szlovéneknek is megvan a maguk Márton-napi libás ételük. Ezen – és gyakran az ezt követő napokban is – a nép összeült és nagy eszem-iszomban elpusztították mindazt az étket, amit télire már nem tartósíthattak. Ugyanekkor nyílt lehetőség hagyományosan az újbor megkóstolására is. Ez a jó szokás nyilván sokaknak szolgált a kellemes éji szunyókálást felbolygató gyomorrontással is, márpedig a rossz gyomor rossz álmokhoz vezet, ahogy az is, ha az ember mellkasára egy lidérc telepedett: ez volna a jól ismert lidércnyomás, a lidércnyomásos álmok felelőse.

Bizonyos magyar tájegységeinken a lidércet lúdvérc néven emlegetik. Fekete kis liba (!) vagy más madár alakjában jelenítik meg, mely rossz esetben hazáig kísér az éjszakában, hogy másnap hirtelen halálodat leljed, míg, jó esetben magadnak nevelted, és minden kívánságod teljesíti a kedves gágogi. Ez a varázsos lúd aztán, a lakoma végén az éjben szépen megviselt gyomrodra telepszik, minek során éppen úgy megriaszthat téged, mint az a bizonyos gágogás a bujdosó Mártont…

 

Madaras ételáldozatért nem kell mindjárt a németekhez vagy a régmúltba rohanni: az étel, mint áldozat továbbélésére jó példa, hogy Szentpálfalván, Ajtósfalván, Újváros városrészekben Gyulán még a két világháború között is akadtak, akik élő fekete tyúkot falaztak a házba, beköltözés előtt pedig sót, kenyeret és bort tettek az üres épületbe.

 


Főoldal

2021. november 10.
Szil Ágnes tárcái Nagy Koppány Zsolt tárcáiGyőrei Zsolt tárcái Éltető József tárcái
Hol van a világ közepe?Képek a történelem elveszett színpadáról
Hőnyi E. Katalin: SzükségMagyar Dániel rövidprózái
Boza, az újévi feltámadásitalGondatlanságból elvadult csicsóka?
Balázs Imre József verseiSzabados Attila versei Simon Adri versei Szálinger Balázs versei
Patak Márta: TetraplégiaEgressy Zoltán: TurbulenciaFekete Vince: Porlik minta…Kiss László: Édes Emma
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA