Esszék, tanulmányok

 

28._Fazekas_S__ndor.jpg 

 

Fazekas Sándor

 

Mily mély a sekélység

A stand-up irodalmi humora

 

A cím Kosztolányi Dezső Esti Kornél éneke című verséből származik. A nagyszerű költő és regényíró e versében a felszínesség vádját hárítja el magától az Esti Kornél-novellák első kötetének megjelenése után, amit Babits Mihály kritikája fogalmazott meg. Hasonló vád éri gyakran a stand-up irodalmát is: a magas irodalom önjelölt prófétái gyakran felszínes írásoknak tartják őket. Azt a kérdést szeretném megvizsgálni, hogy születtek-e olyan könyvek a magyar stand-up komikusok tollán, amelyek tovább színesítik a magyar irodalmi humor palettáját.

Az utóbbi években a stand-uposok könyvei elkezdtek irodalmias irányvonalat venni: az öncélú viccelődés helyébe az önkifejezés vágya lépett. Négy szerző műveit fogom bemutatni, Hajdú Balázsét, Tóth Eduét, Kőhalmi Zoltánét és Bödőcs Tiborét, pedig a sor folytatható lenne.

 

Hajdú Balázs: Meztelen masszázs Ottóval (Corvina, 2021)

A szerző a stand-upos humormaffia szentesi ágához tartozik, akárcsak az egyik később elemzendő szerző, Kőhalmi Zoltán. Korábban már írt egy könyvet, amely egy tengeri hajóra kikerült két barát történetét meséli el, kicsit kiszínezve, poénos formában (Megúsztuk szárazon, Konkrét könyvek, 2014). Ez több évvel ezelőtt született, és az akkori trendbe illeszkedett: poénos stílus, tipikus nyári olvasmány; érdekes lehet olyanok számára is, akik hasonló életformára váltanának.

Második könyve, mely néhány hónappal ezelőtt jelent meg, már jól illik ebbe a válogatásba: egy novellagyűjtemény. Abból a szempontból telitalálat, hogy Hajdú Balázs világának sokféleségét mutatja. Aki ismeri a lassú beszédű szentesi humoristát, tudja, hogy egészen sajátos világnézete van, és ennek komponensei jól tükröződnek az írásokban. A modern kor elidegenedettsége üdítően friss nézőpontból jelenik meg bennük; úgy érzem, több könyvre való irány is benne van, benne lehet ebben a kis kötetben; számomra ez tűnik a legtermékenyebbnek. Mintha Kafka egy mai utódját látnánk, maró gúnnyal felvértezve a modern életvitel, illetve társadalmunk visszás jelenségei iránt. Legyen erre példa a következő idézet (a számozás tőlem van): „1. A szomszédban egy bácsi lakik. Nem tudom a nevét, mert még sosem mutatkoztunk be egymásnak, de bármikor meg tudnám nézni a postaládáján. 2. Mellette pedig egy család. Olyan alaptörvénynek megfelelő. 3. Az elsőn és a harmadikon alig van élet, és remélem, halál se nagyon. Felettem egy nő szokott kaját rendelni, onnan tudom, hogy biztosan él. Különben miért tenné.”

Az első egységben tömören mutatkozik meg a társas magány, amely egyébként át- meg átszövi a kötetet. Kicsit nyomasztó is a könyvben, hogy bármelyik novellát nézzük, mindegyik szereplő így él. A harmadik idézet talán még nyersebben szembesít a nagyvárosi lét kietlenségével, az abszurditásig fokozva azt.

A második idézet némiképp maliciózus módon viszonyul a jelenlegi helyzethez. Egyetlen mondatával egészen pontosan érzékelteti mind a társadalom politikai állapotához, mind a családhoz mint intézményhez való viszonyát – ez utóbbiról több novellájában is meglehetősen lesújtó véleményt fogalmaz meg a szerző. Nem az a dolgunk, hogy egyetértsünk vagy vitatkozzunk vele, csak az, hogy az ő szemével is lássuk picit a körülöttünk lévő világot. Ez az irodalom egyik fontos feladata: kizökkenteni minket a világképünkből, és másféle nézőpontokkal is megismertetni az olvasót.

A párkapcsolatokról és a baráti viszonyokról is lehangoló képet mutat. Vannak gondolatai a környezetvédelemről, a vallásokról, a keleti filozófiákról, a rövid töredékek, fragmentumok azonban nem világítják meg teljes terjedelmükben, inkább csak sejtetik a mélyebb dimenziókat. Hajdú Balázs későbbi munkáiban talán majd kibontakozhatnak ezek a külön-külön érdekes és izgalmas szálak, teljes mélységükben, komplexitásukban.

 

Tóth Edu: Kutatás az ébrenlétben (Agave Könyvek, 2019)

Tóth Edu könyve látszólag egyszerű receptet követ: megírja azt, amit átélt. A könyv érdekes kompromisszum az őszinteség és az elhallgatás között: a sötétebb tónusú részeknél érezhető, hogy a szerző nem akarja egyértelműen komoly hangulatúvá tenni a könyvet, hanem – ahogy interjújában nyilatkozta is – a komorabb részek és a vidámság elegyítésére törekszik. Kilencven rövidebb-hosszabb történetet kapunk, amelyek címszereplője mindig egy nő. Tanárnők, osztálytársnők, barátainak anyukái. Tóth Edu színpadi fellépéseihez képest ebben a könyvben mást kapunk: a tétova, dadogós imidzsű, de vidám hangulatú szóbeli fellépések helyett egy komoly témákat is felvető, gondosan felépített novellákat is tartalmazó munkát olvashatunk, amely megismertet bennünket a szerző sorsának mélyebb dimenzióival is. Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy ő tulajdonképpen azért csinálja a stand-upot, hogy szélesebb közönségre tegyen szert: első könyve még szerényebb visszhangot váltott ki, a második azonban bizonyosan szerzett új híveket neki, még ha sikerei nem is mérhetők az igazi nagyágyúkéihoz, mint Kőhalmi Zoltán, és főleg: Bödőcs Tibor. Talán nem is az a cél, hogy velük versenyezzen – az önkifejezés vágya ugyanis már-már kóros méreteket ölt Tóth Edu esetében. Ennek súlyos lelki traumák adnak táptalajt, amelyekről a könyv nyíltan beszél: az apa távolléte és csak alkalmankénti felbukkanása, illetve a mostohaapa mostohasága jól indokolja, miért is olyan fontos neki, hogy odafigyeljenek rá. Sok olyan társadalmi problémára világít rá, amelyről nem beszélünk eleget, mint a családon belüli erőszak, a csonka családban felnőtt gyerekek traumái, illetve az apával való viszony különössége: hihetetlen szeretet- és figyeleméhség jellemzi a gyermeket, aki felnőtt korában ugyanilyen marad, de már az egész világgal szemben is. Kapcsolataira is furcsa kettősség jellemző: törekszik ő a mélységre és az őszinteségre, ugyanakkor mindenkit egyformán le akar nyűgözni, ami sokszor meggondolatlanságra sarkallja. Az elhallgatásokkal együtt is egy nagyon elgondolkodtató könyvet kaptunk; itt a recenzens azért szorít, hogy Tóth Edu ebbe az irányba fejlődjön tovább, és az élet sötét oldalának ábrázolása fölébe kerekedjen annak a vágynak, hogy mindenáron nevettetni akarjon könyvében. Tőle egy vallásról szóló idézetet választottam: „Mivel Isten mindent tud és lát, nem érzem magam veszélyben. Szeretetre méltó, idén ősszel a tizennegyedik életévét betöltő srác vagyok, aki pillanatnyilag az őszinte ateizmus és a megélhetési ájtatosság között billeg. Egy kritikusabb bárány vagyok a nyájból. Ilyenek is kellenek.” Az idézet jól kifejezi mind a főhős pozitív hozzáállását, mind pedig napjaink vallásosságának problémáit. Ilyen részletek is akadnak a könyvben; remélhetőleg a következőben még több ilyen lesz. A színes, érdekes munka könnyedsége mögül fel-felsejlenek a valódi sorstragédiák, amelyeket mindig ellensúlyoznak a komikus megjegyzések.

 

Kőhalmi Zoltán: A férfi, aki megølte a férfit, aki megølt egy férfit, avagy 101 hulla Dramfjordban (Helikon, 2019)

Kőhalmi Zoltán skandináv krimiparódiája keveri a hagyományos műfaji elemek túlhajtását és kifordítását, illetve a posztmodern regény vívmányait: Woody Allen egyik filmje és Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó című korszakos regénye nyomán átjárhatóvá teszi a határvonalat fikció és valóság között. Az ötlet telitalálat, és a megvalósítás is remek. Jó ötletekben nincs hiány, de talán a könyv második felének ötlet-habpartiját lehetett volna fékezett habzásúvá tenni; máskülönben a könyvet csak dicsérni lehet. Ez a regény olyan, mintha egy valódi bölcsész írta volna, ami egy építészmérnöktől legalábbis meglepő teljesítmény, bár tudjuk, hogy végzettsége szerint Esterházy Péter is matematikus volt. A regény Calvino művének igen alapos és mélyreható ismeretéről tanúskodik, és erős irodalmelméleti affinitást mutat.

Igazán együtt éreztem például az egyik főhőssel, aki számára a legborzalmasabb csapás, amely ötletként az eszébe jutott, hogy egyszer elfogy a kávé… Borzalom! Ráadásul, mint ebben a könyvben szinte mindig, a poén mögött valós jelenségek húzódnak meg: bizony az esőerdők pusztítása miatt komolyan vissza kellene fogni a kávétermelést – de hát az anyagi érdekek és a nyugati társadalmak hihetetlen kávéigénye egyelőre útját állta ennek.

A könyv külön erénye, hogy a paródia örve alatt olyan igencsak valós problémát is felvet, mint az alkoholizmus logikája: „Az a szerencsétlen pszichológus egyszer azt javasolta, számoljam ki, mennyi pénzem lenne, ha nem innék. Kiszámoltam, de az volt az első gondolatom, hogy abból a sok pénzből mennyi piát tudnék venni.” A történetnek ezen a pontján nehéz elvonatkoztatni attól a háttérismerettől, hogy magának Kőhalminak is komolyan szembesülnie kellett ezzel; talán Bödőcs Tibor két könyvének címe sem véletlen (Addig se iszik, Meg se kínáltak). Humoristáink ilyen szempontból is leképezik a magyar társadalmat, viszonyulnak is valahogyan a problémához, azaz tematizálják, mint ahogyan például az utóbbi időben a komoly témák stand-upos feldolgozása felé forduló Kovács András Péter is megtette, amikor nyíltan beszélt édesapja alkoholizmusáról.

„– Kérem, tegyék el a fegyvereket! Vagy legalább a hangtompítókat tegyék fel, ez egy könyvtár!” Ez az idézet a politikai korrektség és a sok évszázados polgári hagyományok szembesítése a bűnözéssel – ha a terrorizmus térhódítására gondolunk, a vicc mögött itt is komoly tartalmak merülnek fel. Mit tud kezdeni egy kifinomult szabályrendszereket sikeresen működtető kultúra a faék egyszerűségű, radikális bűnözőkre jellemző gondolatokkal?

A harmadikként választott idézet szintén a skandináv bűnügyi regények egyik jellegzetes vonását, a bennük ábrázolt modern társadalom végtelen traumatizáltságát állítja elénk: talán tényleg nem olyan sötét a skandináv tudatalatti, mint azt a regények alapján gondolhatnánk. Az idézet humoros formában arra hívja fel a figyelmet, hogy bár a regények realisztikusnak tűnnek, valójában sajátosan torz képet adnak a valóságról: „A fickónak teljesen szokványos gyerekkora volt, szülei hat éven át bezárva tartották a szerszámoskamrában, azután árvaházba került. Neveløszüløkhøz adták, de az utcán køtøtt ki. Kisebb bűncselekmények, alkoholizmus, pszichiátria.

– Átlagos állampolgár – dobta a nyomozó az asztalra a dossziét.

– Túlságosan is – jegyeztem meg. – Lehet, hogy a titkosszolgálat belepiszkált az adatokba.”

Kőhalmi Zoltán regénye igencsak erős kezdés egy induló regényírótól, számtalan irodalmi áthallással. A Tolsztoj-rész a végén például szintén izgalmasan alakítja a regény lehetséges világát. A megjelenés küszöbén álló második regényről e rövid írás végén adok hírt.

 

Bödőcs Tibor: Addig se iszik (Helikon, 2017)

Bödőcs Tibor paródiakötetéből több mint százezer példányt adtak el; ez a mai magyar könyvpiacot ismerve elképesztően nagy szám (előfordult, hogy a sikerlisták első két helyén egy-egy stand-upos állt – Kőhalmi regénye zárkózott fel a második helyre). A számoknak megfelelően ez a munka hangos fogadtatásban részesült: a közönség java része imádta, megjelentek azonban fanyalgó hangok is; talán azért, mert olyan elvárásokkal szembesítették a könyvet, amelyeknek nem tiszte megfelelni (erről már e lap hasábjain korábban írtam). A rövid irodalmi paródiákat tartalmazó kötet számos emlékezetes részletet tartalmaz. Az alábbi három idézet a könyv néhány jellegzetes vonását hivatott felidézni.

„Puskásék megnyerték a foci VB-t. Az első USA-arany labdarúgásból!”

A Márai-fejezet váratlan képzettársításon alapul: Philip K. Dick és a tudományos-fantasztikus irodalom mintájára egy alternatív valóságban kötünk ki, ahol az USA elfoglalta Magyarországot a második világháború során, és beolvasztotta önmagába. Hogyan alakultak volna mindennapi, dédelgetett komplexusaink, ránk olyannyira jellemző traumáink, ha a történelem ránk nézve sokkal kedvezőbben alakul? Érdemes néha kívülről magunkra nézni; erre a kizökkentésre, nézőpontváltásra ez a történet kiválóan alkalmas.

„Az autópályából kimentett betonból öntött járdán visz az út, a Horthy Miklós alakúra vágott tuják mellett, az akadálymentesítési programból kihasított összegekből megcsinosított belső terek felé.”

Jó néhány szövegben felbukkan az aktualizálás: a Rokonok-paródia például ráolvassa az urambátyám-világot a jelenre. Amint látható, meglehetősen zökkenőmentesen sikerül neki, és ez persze nyugtalanító korunkra nézve. Kritikaként megemlítjük, hogy akad vitathatóbb megoldása is Bödőcsnek, amikor például a futballakadémiákat a holokauszthoz hasonlítja Kertész-paródiájában: a holokauszttal való viccelődést talán érdemes lett volna jobban átgondolni. Bár a stílusparódia jól sikerült, maga a koncepció vitatható. A többi helyen azonban a jelennel való párhuzamok ülnek; szembetűnő, sőt, néhol ijesztő ez az Örkény-egypercesek esetében is; ezek a könyv legerősebb részei közé tartoznak. Itt van például az alábbi miniatűr:

„Tizenhárom Toyota-mérnök vetett véget életének a cég tokiói gyárának harakiriszobájában mára virradóra, mert megtudták, hogy kiégett a pótféklámpa Herkó Jánosné viszonteladó Corollájában Újpesten, október 4-én. »Annak nem szabadna kiégnie, annak sohasem szabadna kiégnie« – írták búcsúlevelükben a mérnökök. A Felkelő Nap országában az eset miatt lemondott a kormány, levonták a lobogót, és hároméves gyászt rendeltek el.”

A kis történet alapját azok a hírek képezhetik, amelyek közt jó néhány városi legenda is akad: a japán vasúttársaságnál legendás szigorral kezelik a késést. Önmagában nem lenne semmi különös ebben a történetben, ha nem asszociálnánk belőle azonnal a magyar viszonyokra (amelyeket fel is idéz a szöveg, Herkó Jánosné figurájával). A MÁV-nál az Index számítása szerint három és fél évnyi az összesített késési idő egy évben… Ráadásul szóba kerül a kormányzati szint, amellyel a szerző és paródiája felveti a kormányzati felelősség kérdését is – azzal, hogy ironikusan ábrázolja a japán rigorózusságot és merevséget, jellemzi a hazai rendszert is, amelyben a kormányzati felelősség meglehetősen homályos fogalom (ahogy a beszélő mondaná: lefordíthatatlan szójáték). A paródia itt is jóval több tehát, mint az íróra jellemző stílusjegyek felvonultatása; egy részletesebb elemzés jócskán találna még felfejtenivalót az ilyesféle utalások közül a kötetben.

Hrabal, Krúdy, Pelevin, Hamvas, Hajnóczy, Rejtő stílusát anyanyelvi szinten beszéli Bödőcs Tibor, és megfigyelhető egyfajta érzelmi azonosulás is velük. Többször tematizálódik ezekben a fejezetekben az alkoholhoz való szoros viszony is, de megszépített, esztétizált módon.

A cél világos: egy rendhagyó irodalmi kánon megalkotása, amely görbe tükröt tart a nagyságoknak, picit le is leplezi elegáns, markáns manírjaikat, mint Esterházy vagy Kertész esetében; de azzal, hogy ír róluk, felszínre hozza őket, illetve – mivel mai modern szerzők hangján is megszólal – néhányuk megismertetéséhez is hozzájárul; a kortárs magyar irodalom szerzőinek olvasótábora méretben aligha mérhető az övéhez. Az első kötet koncepciójában egy olyan hátsó szándék is megfigyelhető, hogy picit tanuljon regényt írni a szerző: a humoristák például – hogy stílszerű példát hozzak – gyakran más színészeket utánoznak, miközben saját egyéniségüket keresik, az irodalom korábbi időszakaiban erre épült az íróképzés az imitatio, azaz a követés módszere segítségével.

 

Bödőcs Tibor: Meg se kínáltak (Helikon, 2019)

A második könyv ötlete kínálta magát, hiszen a főhős, a búcsúszentlászlói szobafestő Bödőcs estjeinek sokszor fel- és megidézett szereplője. A befejezés tragikuma már csak ezért is váratlan: éles ellentétben áll nem csupán a kötet, hanem a Ferusról az esteken előadott történetek könnyed, anekdotikus hangvételével is – a mélyben ott húzódnak azok a negatív folyamatok, amelyek a rendszerváltás veszteseinek sorsát alakítják, s amelyek az esteken gyakorta rejtve maradnak. Gyönyörű párhuzam fedezhető fel Az ügynök halálával, mondjuk: mi van azokkal, akik nem voltak elég sikeresek és gátlástalanok a rendszerváltás zavarosában való halászathoz? Bödőcs Tibor természetesen a kisember pártján van – a szöveg legindulatosabb oldalai az újgazdag elitet írják le. Nézetem szerint itt a könyv talán túlságosan direkten fogalmaz: a politikai élet válságát nem lehet egyetlen ember nyakába varrni. Azonban a következő fejezetben már jóval árnyaltabb és pontosabb helyzetelemzést kapunk: „Itt csak fekete van, meg fehér, meg a te kommunistád, meg az én kommunistám, meg a te náci vagy, meg a te vagy a náci. Ez megy állandóan, és ebbe nagyon bele lehet ám fáradni, mert itt mindenki a bölcsek kövével kacsázik, és itt mindenki a Szent Grálból iszik.”

Sok szempontból érvényes, hogy a szerző beleírja saját magát a szobafestőbe: annak stílusa talán elemelkedik a nép egyszerű gyermekének elvárható szintjétől: egy elvetélt festőművészt csinál a stand-upokban emlegetett Ferusból, Magyar Oszkár néven, megemelve a figurát, beledolgozva a karakterbe például saját londoni élményeit is. A befejezés éles ellentmondásban van a mű vidám, anekdotázó hangulatával, és felerősíti az érzésünket, hogy alapvetően egy szomorú történetet olvasunk, vidám tálalásban.

Maga a munka könnyen felfogható monodrámaként is: nemrég elkészítették a könyv színdarab-változatát, nem is akármilyen stáb segítségével: Thuróczy Szabolcs főszereplésével, Enyedi Éva dramaturg munkájával (Pintér Béla dramaturgja), Keresztes Tamás rendezésében készült el a színpadi változat. Nagyon izgalmas a pintéri dramaturgia és Bödőcs világának összeeresztése. Az első visszajelzések szerint a közönségsiker ezúttal is garantált.

 

A jövő: Kőhalmi és Bödőcs készülő könyveiről

Ez a rövid beszámoló izgalmas pillanatban íródik, nem csupán az említett színdarab bemutatója miatt: Kőhalmi és Bödőcs egy-egy új könyvvel jelentkezik a nagyon közeli jövőben, már a szeptember-októberi időszakban. Kőhalmi könyvéről lehet többet tudni: egy tudományos-fantasztikus írás lesz, márpedig a műfaj kifejezetten jól áll neki (stand-upjaiban is sok tudományos kérdést közelít meg könnyed és humoros módon, gondoljunk csak a hangyatartás rejtelmeit bemutató YouTube-sorozatára, amellyel a tőle megszokott rigorózus alapossággal közelíti meg ezt a kérdéskört is, igencsak élénk szemléltető módszereket bevetve.) Az utolsó 450 év című regény a belőle közölt részlet alapján azt a nem kis ellentmondást állítja vicces kontextusba, hogy míg bolygónk azonnali és összehangolt cselekvést követelne a környezeti katasztrófa elkerülésére, addig az egyes ember végtelenül kisszerű és szűk látókörű – itt, Kelet-Közép-Európában ez mintha fokozottan igaz lenne. A részletben különösen érdekes az, ahogyan felhasználja az ex-szocialista korszak ipari termékeiről szerzett ismereteit ahhoz, hogy a problémát élethűen érzékeltesse.

Bödőcs új munkájáról csak a szerzővel folytatott beszélgetésekből tudok információkat mondani, és ez szükségképpen homályos: ha van valami, amiről az írók nem szívesen beszélnek, az éppen következő könyvük tartalma. Azt tudom e munkáról, hogy augusztus végén adta le a szerző a kiadónak, és ha maradt a tavaly nyári beszélgetés medrében, akkor az utópia vagy disztópia műfajával fog valamilyen kísérletet végezni. Az előző könyvével szándékosan biztonsági játékot játszott, ami az első könyv nagy sikere után teljességgel érthető is, és visszatért saját terepére, a kocsmai történetekhez, amelyeket a közönség jól ismert a fellépéseiről: ennél óvatosabb nem is lehetett volna. Itt is megtalálta az újítás terepét – a színházi adaptáció létrehozását. Most azonban merészebbet változtat; egyelőre annyi biztos, hogy a politikai és kulturális viszonyokra tett utalásokban ez a könyv is bővelkedni fog.

 

Megjelent a Bárka 2021/5-ös számában.


Főoldal

2021. október 29.
Egressy Zoltán tárcái Banner Zoltán tárcái Gömöri György tárcáiVöröskéry Dóra tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Ocsenás Péter: Együtt a sötétbenTörök Ábel: A famardosó
Protestáns barangolás a megyébenBékési kalácsságok
Tompa Gábor verseiZalán Tibor: Dragéi felezőszonettekFűthető kabát – Horváth Viktor Tóth Krisztina-paródiájaGéczi János versei
Oberczián Géza: Egyre többször rossz az időA Negra völgyében – Mersdorf Ilona Bodor Ádám-paródiájaDarvasi László: PlüssTóth László: Lótusz
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKAEMMI_log__.jpgpku_logo.png