Esszék, tanulmányok

 

 Ferdinandy_meret.jpg

 

Ferdinandy György

 

Hát csak így…

 

Mi mást mondhatok? Elmúltam nyolcvan éves, keresztül-kasul feltérképeztem már a világot, az embereket. Magamra maradtam. Fiaim távoli földrészekre kerültek, nem ismerem (de vannak-e egyáltalán?) az unokáimat. Egyre gyakrabban kétségem támad: érdemes-e folytatnom? Nem lenne bölcsebb tudomásul venni, hogy befejeződött az életem?

Naplót sosem vezettem, a fecsegést nem szeretem. Kevesebbet tudok a külvilágról, és senki sem kéri ki a véleményemet. Abbahagyni mégsem egyszerű. Hiszen én mást, mint írni, már hosszú évek óta nem tudok. Kimondani valami kimondhatatlant? Nem teszek le róla. Hogy hátha, mégis. Hogy néha a vak tyúk is talál szemet!

Reggel hatkor nap mint nap leülök az asztal elé. Alliterálok: írom ezeket a habókos helyzetjelentéseket.

Ilyenkor hajnalban ösztönös minden: nem töprengek, és nem gondolkodom. Hófehérke még alszik. Olvas, éjfél után oltja el a lámpát. Délben indul a munkahelyére, megteheti. A doromboló, halk horkolása áthallatszik a dolgozószobámba. Túlzás, amit mondtam, hogy magamra maradtam. Mert ez a fáradt, szomorú kis asszony ma is itt van. A közelemben, ha nem is velem. Ma is itt leng körülötte a régi, illatos fészekmeleg.

Kint az utcán ilyenkor még senki se jár. Később, hét óra felé, néhány kutyát sétáltató öregember megy el az ablak alatt. Fél nyolctól pedig az iskolás gyerekek. És a vidéki lányok, akik valamelyik szomszédházban takarítanak.  Lent a mélyben már dübörög a város. Dolgozom. Észre se veszem, hogy felkel a nap.

Régen akadt bőven mondanivalóm. Mint a visszatérés, egy hosszú élet csavargása után. Vagy, hogy milyen az, amikor a haza is csak egy újabb (ismerős) idegen. Aztán a nosztalgiák: Gátóról, a macskámról írtam a legszebb történeteket. A vadállatomról, aki évekig várt rám egy törpepálma alatt. Ugyanazon a helyen.

Később sorra vettem a barátaimat. A régieket. Hogy egy se menjen közülük feledésbe. Egyiket a másik után, akiket csak szerettem. És akiket otthagytam a trópuson.

Lassan haladtam, szórakoztatott ez a névsorolvasás. Nehezen dolgozom: tudom, de mégsem jut eszembe, amit mondani akarok. Kérdezősködöm, apróságokkal zaklatom a lányt, aki komputerizálja a kéziratokat. És persze szótárakkal, enciklopédiákkal bástyázom körül magam. Még így is, nem egyszer arra riadok, hogy rosszul írtam le valamit. Nem egészen pontosan.

 

*

Végül csak egy témám maradt: Hófehérke. A rádió híreit nem értem. Ő közli velem, ha megsajnál, hogy – mi van. (Azt mondanom se kell, hogy újságot sem olvasok.)

Nyolc óra felé csörget az ételkihordó. Behozom az ebédet, elviszik a homelessek, ha kint, a kapura akasztva hagyom. Ha már felálltam, megfőzöm a kávét. Erről néha eszembe jut valami.

Mire visszaülnék, Hófehérke is mocorog.

- Jól aludtál? – szólok be hozzá.

Erre nem szokott válaszolni. Ha azt kérdezem tőle: hogy van? Azt feleli: fekve. Felül, kifújja az orrát, megcsapnak az ismerős, langyos illatok.

Lassan már róla sem tudok újat mondani. Megírtam már, hogyan vált belőle, a trópusi lányból, itt nálunk idegen. Végigjártuk a rendőrséget, az idegenrendészetet. A kálváriát, amit ismer minden betelepülő. Aláírtam a befogadó nyilatkozatot, munkát találtunk, lakcíme és bankszámlája lett.

Egyedül issza a kávét. Ül a képernyő előtt, hallgatja az angol nyelvű híreket. Később kinyit egy másik masinát, egyszerre két helyre figyel. Mi odaát hispán világban éltünk. Nem értem az angol szöveget.

Ő érti. Néha felnevet, lefordít nekem valami szerinte vicces részletet. Emlékszem, régen a csend burkáról írtam. Arról, ami körülvette őt: a meleg, puha csend. A fényes, bővizű mosolyából – ezt is egy régi írásomból bányásztam elő – mára már csak ez az éles kacagás maradt.

- Indulok! – szól be hozzám dél felé.

Felállok, megcsókolnám. Kérném, hogy vigyázzon magára, és hogy ma mikor jön haza. Nem vár meg, mire kiérek, lent van már a kapuban. Az apró lépteit, a cipője kopogását ma is szeretem.

Visszaülök. Egy darabig még gördülékeny (még feszes) a szöveg. Érzem, hogy mikor kell felállni. Az utca végében van a vegyesbolt (a Kisközért). A posta meg a patika. A villamosmegálló: félúton élek a kórház és a temető között.

A környékbeliek rám köszönnek. Errefelé kedvesek az emberek. Miért nem gyalogolok én is? – kérdezik. Nem ismerik ezt az én kegyetlen mesterségemet.

Hát igen. Itt születtem. Ebben a szomszédházban voltam gyerek. Elmenni könnyű, csak visszatalálni nehéz. Nekem sikerült. Szerintük szerencsés vagyok.

Felmelegítem az ebédet. A lányom bent kosztol a menzán. Színtelen-szagtalan nyugdíjas menü. Nem érzem az ízeket.

Ebéd után a szieszta. Azonnal elalszom, aludni szeretek. Ilyenkor, délután, mindenfélét álmodok. Van úgy, hogy róla, Hófehérkéről is. Ül az ágyam mellett, olvas. Kórházban vagyok.

Amikor megműtöttek, ült így az ágyam fejénél. Még éjjel is mellettem, egy karosszékben aludt. Hajnalban hazaszaladt, lezuhanyozott. A vizitre mindig visszaért. Az ápolónők megszokták, hogy velem van. Előfordult, hogy helyettük is lemosdatott. (Ezért még most, álmomban is szégyellem magam.)

Vele közölték először, hogy impotens maradok. (Ezt soha nem említette tizenöt év alatt.) Egyszer, még a műtét előtt, azt mondta: volt húsz boldog évünk. Sírtunk mind a ketten. Azóta is ebbe a négy szóba kapaszkodom.

Délután nem dolgozom. Legfeljebb átnézem a reggel írtakat. Van úgy, hogy megiszom egy pohárka vörösbort. Máskor leviszem első olvasómhoz, Katihoz a nyomdakész írásaimat. Immár húsz éve ő nézi át, és ő viszi be a gépbe. Nem gondolunk rá, hogy annak idején másképpen indult közöttünk ez a munka-kapcsolat.

A Délinél beülök a lottózóba is. Ha nyernék, visszavásárolnám a nagyszülők barackosát. Az apró, üvegverandás épületet. És rendbe hozatnám a kriptát. A sírjukat.

Este bekapcsolom a tévét. Nézem az atlétikát. A sportok között még otthon érzem magam. Megérkezik Hófehérke is. Leül a komputer elé. Fáradt, hallgatag.

Így ér véget a nap.

 

*

         Volt közöttünk egy nagy vita. Azóta keveset beszélünk. Hófehérke bevallotta, hogy itt nálunk minden – a szoba és a konyha – szűk neki. Adjuk el a házat! – követelte, és velem megfordult a világ. Eladni, amiről negyven évig álmodoztam! A házat és a kertet, ahol minden fát, minden bokrot ismerek!

Amikor megtudtuk, hogy hozzáépíteni sem lehet, kitalálta, hogy akkor dobjunk ki minden fölöslegeset. A cserépkályhát, gyerekkorom relikviáját, a régi, nehézkes bútorokat.

- Nézz körül! – kiabálta. Ruhásszekrénye, meg ilyen izé, varrógépe ma már nincs senkinek!

Voltak más, józanabb javaslatai is. Például zuhanyozót akart a fürdőszobába kád helyett. De mire idáig jutottunk, megmakacsoltam magam. Én is – mint mondják – kötöttem a karóhoz az ebet.

Ennek több mint egy éve. Azóta hallgatunk, a lányom nem tesz újabb kísérleteket. Apám és anyám esküvői képét még akkor kitettem, amikor berendeztem a magánmúzeumomat. Amint megérkezett, az ő szüleinek is találtam helyet.

Ezeket a portrékat most leszedte a falról. Ha eddig nem vettem volna észre, tudomásul kellett vennem, hogy annál, amit elképzeltem, sokkal nagyobbak a bajok.

Van azonban, ami az elmondottaknál is félelmetesebb. Hófehérke ugyanis klausztrofóbiás. Télen-nyáron nyitva tart ajtót-ablakot. Úgy – ismételgeti –, mint a trópuson!

- Fűtöd a kertet! – mérgelődtem eleinte. Azóta beletörődtem, hogy télikabátban dolgozom.

Meg volt győződve róla, hogy – akár mínusz húsz fok alatt is – mindig meleg van, ahol süt a nap. (És én még attól tartottam, hogy nem szokja meg a telet!) Nem értette, hogy miért fáznak az emberek, nem zavarta, egyenesen jólesett neki a huzat.

- Kuporognak az agyonfűtött szobákban – magyarázta –, és folyik az orrukból a takony!

Igaz, ami igaz, mi ketten, a jégszekrényünkben, soha egyetlenegyszer sem voltunk betegek. De be kellett ülnöm egy borozóba, hogy találjak magamnak egy kis otthonos, barátságos meleget.

Kettesben csak rendezvényekre jártunk. Többnyire persze, amikor bemutatták valamilyen könyvemet. Most, mióta tanít, Hófehérke már nem jön velem.

- És ő? – kérdezik a barátok.

- Dolgozik! – felelem.

Valaha, régen, ittam. Odaát harminc éven át emelgettem a rumosüveget. Most egy pohárka bortól is megbénít a fájdalom. Folytassam? A bagóról még akkor leszoktam, amikor megszületett a fiam. A műtétem óta pedig – et pour cause! – kalandjaim sincsenek.

Marad a munka. Az a három óra reggel. Délre befejeződött a napom. Romlik a szemem, egy idő óta már olvasni se tudok. Igaz, hogy ő helyettem is bújja a könyveket. Éjfél után kikapcsolja a tévét, lefekszik, fellapozza a soros kötetet. Irodalmat olvas, jó szerzőket. Jól megválogatja.

- Figyelj csak! – szól rám. Felébreszt, ha talál valami érdekeset. Kapásból fordítja az angol szöveget.

Könnyen visszaalszom. Hallgatom. Nem baj, ha nem értem: ilyenkor, éjjel még a hangját is szeretem.

Így élünk. Már-már boldogan. Nem vesszük tudomásul a veszedelmet. A lazulást az eresztékeken.

Odaát, naplemente után minden este megálltam a balkonon. Ilyenkor néhány percre narancsszínű fénybe borul a Sziget. Nagy csend ül a tájon, elhallgatnak a békák és a madarak. Lehet, hogy ez a párás csend hiányzik? Aki nem gondol semmire, minek annak a magány meg a csend!

Hát csak így. Hófehérke hallgat. Bele kell törődnöm: így fogjuk befejezni az életet.


Megjelent a Bárka 2015/6-os számában.


Főoldal

2016. január 13.
Hozzászólások (1)
2016. január 13. 19:13
Balogh Tibor
Nagyszerű téli írás...!!!
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Magad lehetszHáy János: TermoszBíró József verseiKürti László versei
Kontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnekEcsédi Orsolya novelláiTóth László: BúcsúzóZsidó Ferenc: Égig érő szénásszekér
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png