Gyerekkoromban láttam egy filmet, néhány képkockáját ma is fel tudom idézni. Ahogyan egy pap magasra tartott kereszttel gyalogol a szuronyt szegező honvédok előtt, s ahogyan ugyanez a pap civilben és félkarúan néz bele szomorúan és fájdalommal a kamerába. Sárközi György regényéből készült az a film (Révész György rendezésében, hétrészes sorozatként, Nemeskürty István forgatókönyve alapján), amire alig-alig, csak, mint hangulatra emlékszem a fenti mozzanatokon túl.

Nemrégiben került a kezembe a film alapjául szolgáló irodalmi mű, egy szép kiállítású, vaskos kötet a Helikon Klasszikusok sorozatából. Az először 1931-ben kinyomtatott könyv központi figurája Mednyánszky Cézár, a szabadságharc római katolikus tábori főpapja, az 1848/49-es eseményeket követően kényszerpályára szorított nemzedék szimbolikus alakja. Egy önmagába, az Istenbe és a forradalomba vetett hitében egyaránt megingó, helyét kereső, s végül hitét, eszméit és önnön magát egyaránt feladó, ezáltal saját szubjektumát, önazonosságát, helyét és életének értelmét megkérdőjelező, tragikus hős. Megkockáztatom: talán anti-hős.

Sárközi Mednyánszky Cézár emlékiratait felhasználva dolgozott, ám regénye jóval szélesebb spektrumot mutat: a történet kétharmadában Cézár bátyjai csaknem egyenrangú főszereplők, és negyedikként csatlakozik e központi alakokhoz Görgey Artúr. A legidősebb Mednyánszky fiú, László akasztófán végzi még az összeomlás előtt, a középső, Eduárd komáromi menlevél birtokában megmenekedik a retorzióktól (az ő fia a későbbi jeles festőművész és grafikus, Mednyánszky László), míg Cézár emigrációba kényszerül Franciaországba, ahol egy ausztrál kaland és fél karjának elvesztése után önkezével vet véget életének. A negyedik középpontba állított szereplőnek elvitathatatlan katonai tehetsége mellett a szerző megmutatja árnyoldalait is: a mindenáron való érvényesülést, a diktatórikus hajlamot, a kegyetlenséggel határos kíméletlenséget. Sárközi mindazonáltal nem ítélkezik Görgey tábornok fölött, noha nem is olyan elnéző vele szemben, mint korunk történészei.

„Sárközi György (...) híján volt Jókai teremtő képzeletének. Ez a kiváló költő és irodalomszervező a népi írók szociográfiai sorozatának ihletője. De sok művelt irodalmárhoz hasonlóan valószínűleg azt gondolta, hogy aki annyi jó regényt olvasott, tud jót írni maga is. Hisz - látszólag - nem kell egyebet tennie, mint a memoár sovány anyagát történeti tablóvá hizlalni; beleszőni néhány mellékszereplőt (...); szorgalmi feladatként leírni a helyszíneket; egy kicsit vívódni a főszereplővel, hogy Isten szolgája legyen vagy hősszerelmes; elmélkedni forradalmon, emigráns-sorson, történelmen és így tovább. Mindez azonban jó regényhez kevés vagy inkább sok. Kevés a szuverén alakító tehetség, a képzelő- és szerkesztőerő; sok a tanultság, a részlet, a jelző, az irodalmiaskodás" - fogalmazta meg a fentebb említett filmsorozat apropóján lesújtó, már-már megsemmisítő véleményét Lukácsy Sándor 1983-ban.

Németh László a Nyugat 1931. évi 24. számában összevethetetlenül korrektebb és több oldalról közelítő kritikát közölt Sárközi regényéről, amely számba veszi ugyan a számos hibát, ám nem hallgat az erényekről sem. „Sajnos, egy regény kompozíciós hibáit könnyű szemléltetni - írja -; viszont a szép részleteket lehetetlen egyenként idézni. Pedig így lenne a kritika igazságos! Ezekből a citált részletekből különösen két erénye tűnne ki: a született regényírókétól elütő, költői pszichológiája s hangulatfelidéző ereje. Míg a vérbeli regényíró a leleplezés vagy a viviszekció örömével csap rá egy-egy jellemző lélektani vonásra, ő megáll, egy pillanatra elálmélkodik és továbbmegy, lemond a kicsinyes kiaknázásról, meghagyja a felvillantott vonást a «valóság többértelmű félhomályában». Pszichologizáló korunkban poéta. Ugyanez a költői fölény és szűkmarkú bőkezűség jellemző tájhangulataira is. A regény legszebb fejezete fönn a Jablonkai-hágó környékén játszik. Ott paposkodik Cézár a szabadságharc első őszén a ködös fenyvesek közt, a nyomorult tót faluban. S ez a kis falu, az elhagyott parókia, a tót tanító, aki a deres erdőkön át vezeti ránk az osztrákokat, olyan tökéletes hangulati egység, hogy szinte sajnáljuk, mért kell a sátorfánkat szedni, egy kis regény zárt atmoszférája vesz körül, s ha itt maradhatnánk vele tíz-tizenkét íven át, talán nagyobb öröm lenne, mint az egész epikai panoptikumot végigjárni." A kritikát végül a következőkkel zárja: „Nemes anyag, tiszta vér, csak a csontok ne hiányoznának a műből is és írójából is. Kár hogy nem katedrális-építő korban élünk. Ott Sárközi kapná az ablakok színes képeit, a párkányok szentjeit s a díszes oszlopfejeket. Milyen öröm lenne neki e rejtett remekműveken elbíbelődni. A regény azonban azt követeli, hogy ő építse a hajót, a tornyot, a homlokzatot. Ez nem neki való és nem is sikerül. De hánynak sikerül a sok ezer regényíró közül? S ebben a templomban, legalább a faragásokon egy avatott művész keze nyomát érezzük s abból, amit az építő nem követett el, az ízlés fölénye szól."

Amikor becsuktam Sárközi György regényét, nem éreztem elpazarolt időnek a vele töltött időt. Lukácsy Sándor kemény szavait jogtalannak, túlzónak vélem. Valóban széteső kompozíciójú, erős aránytalanságokat mutató mű a Mint oldott kéve, nem kétséges, hogy rosszul szerkeszt az író - azonban páratlan részletek is gazdagítják ezt a nagy ívű történetet! A Németh László által említett mellett ott van például a branyiszkói ütközet leírása, vagy az ausztráliai kaland, vagy az emigráció kilátástalanságának megkapó és megragadó bemutatása. Összességében a regény harmadik része a legegységesebb színvonalú, ekkorra már a főhős is egyedül marad főhősnek, s bár az is igaz, hogy az olvasónak kezdetben lehet olyan érzése, mintha egészében nem is ugyanaz az ember volna, mint az első két részben, ez azért nem akadályozza az olvasás élvezetében. Mert mindent egybevetve, élvezhető Sárközi György könyve, hibáival együtt. Mindenekelőtt a hangulata miatt. És egyébként.

Vagy inkább szovjet? Persze az örmény és zsidó származású Dovlatovnak nyilván semmi kifogása nem volt az ellen, hogy az orosz írók között tartják számon. Már amikor számon tartották. Ahhoz ugyanis el kellett előbb telnie a születésétől számítva majdnem negyven évtizednek, nem beszélve arról, hogy az óceán túlsó felén kellett letelepednie. New Yorkban lett az, ami mindig is szeretett volna lenni: orosz író. Nem mellesleg, hangsúlyosan szovjet. Azokban az évtizedekben ugyanis minden összefolyt. Mi például szovjetekről beszéltünk, de közben oroszokat mondtunk. Szergej Dovlatov pedig az azóta megboldogult Szovjetunióról adott kínosan pontos látleleteket. Olyannyira pontosakat, hogy azokat csak a határokon kívül lehetett nyomdába adni. A szerzőjüknek pedig végül el kellett hagynia az országot. Illetve az államot. Államszövetséget. Vagy micsodát. Szóval azt a Szovjetunió nevű koholmányt, amelynek Dovlatov minden szegletében talált megírnivalót, lett légyen szó kicsapott leningrádi egyetemistaként, fogolytábori őrként, észtországi újságíróként, vagy éppen a Puskin Emlékhely egyik munkatársaként szerzett élményekről.

Az Európa Kiadó évek óta párosával adja közre Dovlatov regényeit (kötetenként kettőt). Megmondom őszintén, a korábban olvasottak legföljebb annyira hagytak mélyebb nyomot bennem, amennyire ez a sajátosan nyers, egyszerűségében is sokatmondó nyelvezet és írói látásmód, valamint az általa ábrázolt, helyenként szürreális, de többségében aljas és kificamodott világ az ismerkedési fázisban újszerűként hathat. Elolvastam őket, aztán félretettem, mondván, ez is megvolt. A sorozat legutóbbi darabja azonban lebilincselt. Nem is annyira a kötet első harmadában található A kihelyezett tagozat című kisregény. Ebben ugyanis, dovlatovi mércével mérve, mondhatni, nincsen semmi különös: a történet apropóját egy hajdani szeretőnek egy össz-orosz emigráns konferencián való váratlan föltűnése adja, lehetőséget teremtve a jelen, értsd: a nyolcvanas évek amerikai orosz kolóniája, valamint a szovjet félmúlt Dovlatovra jellemzően fanyar és cinikus ábrázolására, mi több, összemosására. Lásd például azt a jelenetet, ahol a konferencia résztvevői különös műgonddal megfogalmaznak egy Nancy Reagannek szánt levelet, mire valaki megjegyzi, hogy a First Ladyt talán összekeverték Krupszkajával...

Annál érdekesebbnek és vonzóbbnak találtam (legalábbis a magam számára) a kötet második felében sorakozó elbeszéléseket. Egy részük a meghökkentő, szürreális fordulatokkal már-már Boris Vianra emlékeztet, én viszont a korai daraboknál jóval erősebbnek érzem azokat, amelyekben Dovlatov az emigráció sajátos atmoszféráját idézi föl, azzal a szűkszavúságában is beszédes írói eszköztárral, ami (mások mellett) az amerikai Charles Bukowskira jellemző. A legkiválóbb novellákból (A játék; Az utcán és otthon; Harmadik kanyar balra; Ennyi...) ugyanis világosan kitűnik, hogy Dovlatov (Bukowskihoz hasonlóan) képes (volt) a legbanálisabb események elbeszélésével és a látszólag leghétköznapibb figurák szerepeltetésével sorsokat és teljes életpályákat megmutatni. Mégpedig mindenféle mesterkéltség és túlírás nélkül, a legcsupaszabb realitásnál megmaradva. Ezekben az írásokban, ahogy Bukowskinál, úgy nála sem lehet pazar ötletelést és sziporkázó nyelviséget találni. Helyette kézzelfogható, életszagú valóságot. S azt a bizonyosságot, hogy a magányos vodkázások, a szállodai prostituáltak, vagy éppen a rossz időben végbevitt autós kanyarodás mögött is ott van az irodalom.

A könyvet afféle minidarabok zárják: részint anekdoták, részint már-már viccnek megfelelő rövid történetek; részint amolyan aforizmák. Ízelítőként álljon itt belőlük egy: „A család nem az állam sejtje. A család maga az állam. Harc a hatalomért, gazdasági, alkotói és kulturális problémák. Kizsákmányolás, álmodozás a szabadságról, forradalmi hangulat. És ehhez hasonlók. Ez maga a család." Valamint még egy: „Szenvedek a saját bizonytalanságom miatt. Gyűlölöm, hogy a legapróbb semmiségek miatt is kész vagyok összetörni. Kimerített az élettől való félelem. Pedig ez az egyetlen, ami reményt ad. Az egyetlen, amiért hálásnak kell lennem a sorsnak. Mert mindennek az eredménye: az irodalom."

Szergej Dovlatov: A kihelyezett tagozat - Válogatott elbeszélések.  Európa, 2010. Fordították: Abonyi Réka, Kisbali Tamás, Szőke Katalin.

Sok dolgot lehet szeretni Garaczi László prózájában, így például azt is, hogy nem irodalmiaskodó, nem maníros, nem akarja becsapni az olvasót. Nincs semmi bajom a kortárs magyar epikával, sőt, gazdagnak, sokszínűnek tartom. Ettől függetlenül vagy éppen ezért érdemes leszögezni, hogy van egy jelentős kórtünete: a modorosság, a hamisság. Hány, de hány regényt lehetne felsorolni, melyet az irodalmi utalások, teszem azt, feleslegesen, indokolatlanul hangsúlyosan alkalmazott bibliai allúziók túlterheltté, nehézkessé, hiteltelenné tesznek. Kicsit közelebbről, egy példával szemléltetve a jelenséget: van, aki egyszerre akar egy Don Juan-, egy Don Quijote-, egy Anna Karenina- és mondjuk egy Salamon király-történetet belezsúfolni munkájába, hogy aztán ezeknek a(z általában a szöveg egészébe bajosan illeszkedő) szálaknak az elemezgetésén jól elcsámcsogjanak az értelmezők, legalábbis a szerzői  szándék szerint. Még jobb írókkal is megesik, hogy a várható siker reményében kedvezni próbálnak az értelmezők, kritikusok és irodalomelméletesek felé, szándékosan és túl direkt módon nekik szánt sorokat fűzve a szövegbe; mondjuk az élet, a világ és az irodalom metaforikájáról. Mivel ez egy kórtünet, nem lenne helyes csupán egy-két nevet és regényt kiemelni, s rajtuk elverni a port.

És azért sem érdemes ezen a gondolaton tovább elidőzni (csak talán majd máskor), mert Garaczinál szó sincs ilyesmiről. Sallangmentesen, fesztelenül ír - és ez máris egy olyan tulajdonsága, amiért szerethetjük műveit. Azt is szeretem Garacziban, hogy láthatóan nem az évszázad regényét akarja megírni, nem görcsöl ilyesmiken (számos szerzővel ellentétben), csupán a saját történetét, a saját maga számára hiteles történetet akarja közreadni. És amit viszont így ír, azt (bár itt meg kell jegyeznem, megint csak a hitelesség kedvéért, hogy én nem olvastam a teljes életművet) érdemes kézbe venni. Persze rengeteget változott ez a próza, hazudnék, ha olyasmit állítanék, hogy természetétől fogva homogén lenne. Régebben játékosabb, szórakoztatóbb, szertelenebb, fiatalosabb (? - na, de kérem, miféle irodalmi kategória a fiatalosságé, lehetne visszakérdezni) volt, jelenleg letisztultabb állapotot mutat. Sem a szertelenséget, sem a letisztultságot nem érzem előnyösebb vagy hátrányosabb tulajdonságnak a másiknál, itt és most csupán a változás irányát szerettem volna jelezni.

A szerző harmadik lemur vallomása nemrég, a Könyvhétre jelent meg. Témája a katonaság, a felnőtté válás, s mint ilyen, nevelődési- és fejlődési regény(ként is olvasható). Az 1975-ös és '76-os évben játszódó történet főhőse 19 évesen, előfelvételisként kap behívót a néphadseregbe, ottani életének és onnan való menekülésének pontos lenyomata a könyv. A szöveg E/1, E/3, majd újra E/1 közt ingázik, egyáltalán nem véletlenül váltogatva az elbeszélői nézőpontokat, s még csak nem is valami trendi szándékból. Főszereplője a Csont becenévre hallgat a seregben, folyton szótáraz, s ennek révén régi, feledésbe merült kifejezéseket ment meg a számunkra, legyen szó akár a katonai vagy a kórházi szakszókincsről. Mivel a narrátor, ahogy ezt megtudjuk a könyvből, később íróvá válik, indokolt és egyáltalán nem erőltetett ez a szógyűjtési mánia. Nem csupán a katona-tematika miatt a felnőtté érés regénye ez, hanem nemi értelemben is: hiszen a bevonuló fiatal még szűz. Ebben a tekintetben szerencsétlen választás volt a kötet hátlapján elhelyezett, egyébként remekbeszabott mondat („Leszereltek, elvesztettem a szüzességem, és még csak fél négy."), mely rögtön leleplezi, sikerül-e majd szexuálisan felnőnie Csontnak a könyv végére.

Garaczi egyszerre szólít meg egy közös, nemzedéki tapasztalatot (többek közt a Vakpalival és az Álomarcú lánnyal) és egy saját, speciális nézőpontot. Regényének világa (melyben, ezt csak a Békés megyeiek kedvéért hangsúlyozom ki, akár Poós Zoltán A szív határaiban, jelentős szerepet kap Battonya városa - de azért nem annyira, mint Poósnál; aki a város részletezőbb leírását várja, annak inkább A szív határait javaslom) csak távoli rokona az Iskola a határon című könyvének. Hiszen itt a szereplők csak a katonaság kötelékein belül képviselnek közösséget, a barátságok nem folytatódnak a seregen kívül, a hétköznapi életben - míg Ottlik hősei a katonaiskolában egy örökre közössé váló nyelvet sajátítanak el.

Különösen izgalmas a regény második fele, ahol az addig - Garaczihoz képest egészen - realisztikus leírásokat látomások, víziók szabdalják. A katonaság abszurd valóságát a hősök ragasztózós, ivós élményei egészen betorzítják, sajátos fantáziavilágot nyitva meg. Ezeken a szöveghelyeken sokat nevethetünk. Egyébként is jó persze az Arc és hátraarc humora, ennek szemléltetésére idéznék egy részletet, mely arról szól, hogyan is kellene az egyik szereplő szerint a férfiembereknek csajozniuk, ha sikert szeretnének elérni: „Frici magyarázta el, hogy a táncolásnak az a lényege, hogy amikor átkarolod a lányt, finoman nyomod magad felé a hátát, gyengén, mintha véletlen lenne. Ha elhúzódik, kezdj beszélni, bármiről, beszélj, és ne eressz a szorításból. Amikor lehet, forgasd meg jól, minél többször, de mindig csak balra, kizárólag balra, mert a jobbra fordulástól a lányok nem szédülnek el, a balra forgástól elszédülnek. Százszor képesek jobbra fordulni, de ha balra forgatod, azonnal elszédül, és magától hozzád bújik, menedéket keres, és akkor leviheted a kezed a derekára, hozzásimulhatsz az arcához."

Bár számomra a „garaczilaczik" közül a Metaxa az etalon a maga sodró erejével, lendületességével, váratlan megoldásaival és a történetével (bizony, a történetével is, még akkor is, ha az ilyesfajta egyesek szerint esetleg valamiféle régimódi olvasói attitűdnek tekinthető), azért az Arc és hátraarcot is egy kiváló, önmagát olvastató regénynek gondolom.

Garaczi László: Arc és hátraarc (egy lemur vallomásai). Magvető, Budapest, 2010.

Áteresztem magamon az olvasmányt, azaz az író démonjait összeeresztem az enyémekkel.

Szerintem a kritikusok meg az irodalomtörténészek élősködők. Korhadéklakók. Lebontják a műveket és kielemzik egymás számára, végül is mindannyiunk számára, hogy jusson mindenkinek egy kis nektár. De az egyszerű mezei olvasók is ilyen korhadéklakók.

Meg kéne írnom a cikkeket. Még bunyóznak a démonok. Az egyiktől monoklit kapok. Csak jót akarok írni és olvasni! (Akkor talán nekem kéne írnom?) Ritka az olyan, amit mintha én írtam volna. Olyan szívósak a szavak, nehezen jönnek a kezemre.

Anyunak fáj a lába, alig bír ráállni. Ápolni kell, ez a gyerek feladata. Ebéd után hoztam neki be egy tányérka cseresznyét.

-  Finom. A végére hagytam egy szép szemet. Te is szoktál? - kérdezte.

- Igen, én is. Ez most igazán nagyon finom volt. Remek! Az utolsó szem. - Igen, szoktam én is, hogy a vége jó legyen. Tartalékolok egy szép szemet a végére.

Aztán befőztem a cseresznyét. Csak néhány üveggel, dunsztolós módszerrel, kuktában, cukor nélkül. Jól esett a konyhai tevékenység és a csend a belső bunyóhoz. Amikor fölment a nyomás a kuktában, finoman elkezdett szörcsögni a gumitömítés. Mint egy modern dzsessz-fúvós darab, Miles Davis egyik improvizációja, egyszerű és izgalmas ritmusban pár hang. Hogy nyüszítenek a démonok! Talán kifőzöm őket is és megnyugszanak. Belőlük is lesz ennivaló - télire.

Kevés az olyan mű, amit más írt, és mintha én írtam volna. De persze, nem is biztos, hogy tudnék olyat írni, mégis, mintha belőlem is szólhatna. Balogh B. Márton Kőszeretője ilyen. Nyolc éve jelent meg az Alexander Bródy szerkesztette Alibi 6 hónapra - Kert című novelláskötetben. Ez a novella volt az, ami az irodalom részéről beindította a költészetemet, egy új korszakot. Rég nem olvastam. Már szinte el is felejtettem, mi van benne, csak az érzés maradt meg, hogy annyira kiröpített időből-térből. Mi volt az? Mi az, ami azóta is nyugtalanít, egyben meg is nyugtat? Most elolvastam újra, még mindig tetszik. A novella főszereplője a Nyugalmas Sárkány Templomának kőkertje Kiotóban, meg a kőkerti sétányon a murvakövek. Aztán a szerzetesek, és a kőkertet olyan gyakran látogató európai nő. A sok kis murvakő, ugróiskolások eldobott kövei! - írja BBM. És láss csudát, a murvakövek karában mindegyik megszólal, és bölcsességekről szól. Az európai nőt elvarázsolja a kőkert, s lesz az ő kőszeretője. Rabul ejti - és felszabadítja. A novella végén az európai nő eldobja az ékköves jegygyűrűjét, a kövecskék közé, amibe ez van belevésve: 1987 Mihály.

Amikor olvastam ezt az írást, belőlem is a szabadulás felé röppent valami. Tudatosította bennem, hogy „tulajdonképpen" mivel kell magát az embernek eljegyeznie itt a Földön. És ezzel most éppen nem a jegyeseket, az együtt élőket bántanám meg. Nem, nem. Éppen hogy nem! Hanem adnék mindenkinek egy kicsivel még nagyobb szabadságot. Egy kicsivel még nagyobb ugróiskolát, mint amilyenje éppen most van...

Már félek akárkit olvasni. Először mintát veszek. Kovács András Ferenc, az jó! Balla Zsófia, Takács Zsuzsa - nagyon jó! Egyesek írhatnak bármit! Lehet, hogy hasonló ugróiskolájuk van? Payer Imi is nagyon jó. És Kiss László is, a viharsarki Szindbád... Szerintem minden ütős sor, verssor csöpp nektár, szer, ami kirepít innen. Minden ütős sor egy kicsi kövecske, az elrugaszkodás jele abban a bizonyos murvakövek kórusában. Áteresztem magamon az olvasmányokat, belehallgatok a dallamba. És most, éppen most, kihangosítok néhány kicsi részletet.

„A hála hullámrohamaiban kiúsznak könnyeim a légnemű világba." (Takács Zsuzsa)

„Szívem falán a napfény - vérzik, mikéntha volna néma ostya..." (KAF)

„Szemünkre gyönyör fátylai hullanak." (Payer)

„Íratlan képek kapujába léptél... Borzong az Úr... és láttodra dolgát odahagyja." (Balla Zsófia)

„Egy igazi jó világon: összefüggés van. Sőt, csak összefüggés van." (KL)

„És veled történt valami fontos? Fontos? Mi a fene fontos?" (Békés Pál)

...ez volt a néhány részlet most, éppen most, abból a végtelen dallamból. Folytasd, kérlek szépen, folytasd! Én is folytatom. A végére, persze, hagyok egy szép szemet.

Kedves Naplóm!

Sosem gondoltam komolyan arra, hogy naplót írjak, mert sosem történt velem semmi érdekes, a napok egyformán teltek, várakozásban, a jövő fürkészésében, annak elképzelésében, hogy majd valamikor valami történni fog velem, ami közelebb visz ahhoz, ami én vagyok ismeretlenül. Kaptam időnként feltűnően naplóra hasonlító papíripari termékeket, emlékkönyvnek valót, határidőnaplót, kínai selyemmel bevont finom papírú könyvecskét, de az üres felület, kézírásom félszeg formátlansága, tollam megrágcsált vége blokkolta az írás lehetőségét. Ehelyett lassan rászoktam naplók, önéletrajzok, levelezések olvasására, csak hogy érezzem az első személyű megszólalásban rejlő örömöt, a titok kémlelésének lehetőségét, az énelbeszélés izgalmát. És az ijedséget persze, hogy a vallomások azért vannak, hogy megtudják őket, a titkok azért, hogy kiderüljenek.

Az első és örök kedvencem Adrian Mole titkos naplója, a 13 és ¾ évesé, generációm keserédes alapregénye. Adrian egy szerencsétlen angol középiskolás, aki arra vágyik, hogy felkerüljön gimnáziuma térképére, hogy megtudja, mihez ért, mi lehet egyáltalán belőle felnőttként, hogy megismerje a viszonzott szerelmet, élhessen végre nem magányos szexuális életet, tisztázza kapcsolatát szüleivel. A folytatásokból kiderül, egyik sem sikerül neki, középiskolai szerelme, a lekvárszín szemű Pandora Braithwaite a brit munkáspárt képviselője lesz, s megközelíthetetlen bombázó, aki mindenben sikeres és mindenben szabálytalan. Ő maga, aki érettségire is csak a háztartástant tudja választani a kötelező tárgyakon felül, a londoni Sohóban lesz véletlenül sikeres szakács egy kultikussá váló étteremben, mert az angol menzakoszton felül (vízzel felöntött babkonzerv, főtt bárányfej, generálszósz, gumimacicuki, Mars szelet) semmit nem képes főzni. Persze ezt is bebukja, mert az állandósuló jelleggel betépett tulaj végül kirúgja, s oxigénbárt hoz létre a Nagy Zabálás nevű étterem helyén, ahol a világ különböző helyeiről származó levegőt lehet szívni méregdrágán, s a hangsúly természetesen a szívnin és a méregdrágán van. Adrian persze elvált férfi lesz, aki a Pandorához hasonlóan nehézbombázó nigériai szerelmét, a feleségét is szükségképpen elveszíti. Mi az, ami marad? Hát a napló, a szerencsétlenség örökös tematizálása, a nyelv, a humor, a paradoxonok és az abszurd. S persze ráadásként a középiskolai meggondolatlan szexből származó gyermek a hajdani iskola szépétől, aki szőlőért cserébe mutatta meg bárkinek hatalmas melleit, s most tésztaképű tehén, egy izomagyú munkanélküli felesége, aki segélyért szüli végtelen számú gyermekeit. Adrian fia tizenévesen végül vér szerinti apja nyakába hull a DNS-teszt után, s örömmel szólítja papának, illetve ott van az elvetélt házasságából származó gyönyörű apró gyermeke is, akikkel végül egy bontásra ítélt megörökölt ház lépcsőjén ül szívszorító vidámságban. Sue Townsend, az írónő ezzel zárja le a Cappuccino-éveket. Az olvasó csak úgy tudja vidáman folytatni, ha újra előveszi a 13 és ¾ éves naplót.  Miért is jó akkor olvasni ezt a naplót, ha racionálisan elkeserít, vigaszként vajon, hogy nekem ennél csak jobb lehet?

A második és örök kedvencem a Fanni hagyományai, amiről egyik első tanítványom azt mondja dühös őszinteséggel, szó szerint, mielőtt beadja üres ZH-ját, hogy kurvára idegesítő ennek a nőnek a nyekergése, mielőtt végre belehal a reménytelen szerelembe és az önmegértésbe. Persze, ennek a naplónak valóban ez a lehető legsommásabb összefoglalása, de a klasszikus közhely szerint nemcsak a tartalom, hanem a forma is számít, sőt, itt mintha csak az számítana. A naplóbejegyzésekben Fanni egy nem túl eredeti, de hatásos és következetes allegória mentén képes önmagáról beszélni. Fanni ugyanis egészen egyszerűen fotoszintetizál, mondhatni, fényevő lesz. Tavasszal együtt ébred a természettel, egy komlószár öleli a kert zöld sötétségében, a méhek kedves szomorúságú dongása kíséri naplóírását. A lenyugvó nap fénye lángra lobbantja arcát, a hold felett kedves halottja néz le rá. A természet barátságos arca azonban még sincs barátságban Fannival, hiába hívja segítségül a flórát és a faunát önértelmezéseiben, hiába követi érésében és kiteljesedésében a természetet, a tavasz, a nyár és az ősz egyszerre ciklikus és kronologikus folyamatában. Akkor lesz szerelmes, amikor a dér elpusztítja a kertet, ráadásul az alkonyat vezeti a kastélyba, ahol a bált rendezik. A tánc, a vér sebes kerengése megborít minden kényes természeti egyensúlyt, Fanni szerelme így szükségképpen a XVIII. században még uralkodó szerelmi diskurzusba illeszkedik, amely a szerelmet betegségként, identitásvesztésként, szükségképpen abnormális állapotként határozza meg. Tavasszal, halála közeledtével érett búzakalászként készül a betakarításra, a konyhakertből a temetőkertbe igyekszik, ahol oszlatása beteljesedik.

Egy naplónak nincs eleje és vége, vége esetleg csak akkor, ha már nincs szükség a napló folytatására vagy éppen ha meghal a naplóíró, ráadásul ez esetben még a naplóírás végét sem tudja bejelenteni. A napló tehát látszólag a semmiből építkezik és semmivé válik, hiszen ráadásul senki nem olvassa, ugyanis műfaja szerint titkos írásforma. Igazi fotoszintézis. Arra való nyilván, hogy valamiféleképpen formalizálhatóvá váljék a naplóíró identitása, hogy szövegekkel életben tarthassa magát, hogy megkonstruálhassa képlékeny körvonalait, hogy metaforák dagadjanak allegóriákká, hogy rögzíthetővé váljék a rögzíthetetlen. Köldöknézés. Ennen farkába harapó posztmodern kelgyó.

Kedves Naplóm! Hogy fogok-e valaha én naplóban fotoszintetizálni, még nem tudom. Még nem jött el az idő a fényevésre, így egyelőre marad mások titkos naplóinak olvasgatása, a titok nyugtalanító keresése, a függőség. Mindenesetre megvan az első bejegyzés.

Kicsit gondban voltam Poós Zoltán harmadik regényével. Első nagyobb epikai vállalkozása, a Felkészülés kedvenc mondatomra régóta az egyik libling, sokszor visszatérek hozzá, jó fellapozni újból és újból, öröm újraolvasni akár egy-egy mondatát is. Mondjuk, azt a bizonyos kedvencet. A második nem jutott el hozzám, egyelőre ki van maradva Az alkony fokozatai. Helyesebben a részletekből, amelyekkel különféle folyóiratok, irodalmi lapok hasábjain találkoztam, illetve az olvasott bírálatok alapján alakult ki valamifajta kép róla.

Legutóbbi nagyprózája, A szív határai viszont eleinte zavarba ejtett. A két részből álló regény első felének olvasásakor sokszor úgy éreztem, nem találom a kulcsot a szöveghez. Félő volt, nem leszünk jóban. Furcsa volt ez az idegenkedés, hiszen egy Békés megyei tematikájú regénnyel finoman szólva levehető vagyok, ami a lábamat illeti. A könnyebb utat választottam: igyekeztem a könyvre fogni (szmájli). Néha megragadtam, a következő pillanatban azonban kicsusszant a kezeim közül. Mire belefeledkeztem egy képbe, egy szituációba, érthetetlen módon egy másik keletkezett a helyén. Nem tudtam, mire vélni ezt a problémásan alakuló nexust, annyit bizonyosan érzékeltem, hogy olykor a narráció is látszólag indokolatlan, de legalábbis nekem nem könnyen követhető vargabetűket ír le. Mindeközben azonban lassan, ám szépen és jól érzékelhetőn rajzolódott ki a történet, egy nemesi származású fiúé, Beliczey Lászlóé és egy alacsonyabb sorból származó lányé, Herter Katinkáé: családi tragédiák után a fiú famíliája magához veszi a lányt. A történelmi szituáció zűrös - a szovjetek bevonulása a határszéli tágas mezővárosba, Battonyára, 1944 szeptemberében. A mondott történések következménye kellemesebb - egymásra találás, majd házasság.

A fiú és a lány botladozásaihoz, oroszok előli meneküléséhez hasonlóan kóvályogtam az első fejezet kulisszái közt, mígnem kilyukadtam a 127. oldalon, a második résznél, amely napra pontosan 20 évvel később veszi kezdetét. És a regény innentől nagyon visz, és nagyon adja magát. Emlékezetes jelenetek, pontos és fájdalmas érzelmi látleletek, egy házasság, több: egy kapcsolat széthullásának krónikája - még inkább a széthullás okainak fölfejtésére tett elbeszélői kísérlet. Majd a válóper. Poós Zoltán plasztikusan ábrázolja a helyi 56-os történéseket, a félévi börtönviselést, a kényelmesen berendezkedett helyi szocialista erők magatartását; a regény díszletezése, „realista" leírásai egyébként is élvezetesek, az első fejezet is bővelkedett remek környezetrajzokban.

A határ motívumának sokféle lehetőségét próbára tevő regény főszereplőjének, az orvossá lett Beliczey Lászlónak a jövője nyitott marad (akaródzik jönni a megjegyzés: a téma lehetséges továbbgondolás egy következő regényben). Ami bizonyos, miután ellenforradalmi közreműködése okán állásából felfüggesztették, az annak rendje és módja szerint egyensúlyi helyzetbe került Kádár-rendszer földművelésügyi miniszterét, máskülönben egykori földijét, „Feri bát" szállítja vissza Pestre, s marad is ott - a sofőrje lesz. Ennyit mond az elbeszélő egykori magáról. Vagyis bármi lehet. „Mert egy harminchárom éves fiatalember még mindig fiatal."

Poós Zoltán: A szív határai. Kalligram, Budapest, 2009.

Onagy könyvheti regényének fülszövege puskalövés nélküli háborús borzalmakat és a „Duna menti orvhalászok, lecsúszott munkanélküliek, kisnyugdíjasok ismeretlen, különös világát" ígéri olvasójának - de nem azt adja. A Cerinkának csak névleg (ürügyként) van köze a háborúhoz, a benne felbukkanó orvhalászok, kisnyugdíjasok (fene tudja, ki nem még) pedig teljesen lényegtelenek. A borzalom stimmel. Ez a rosszkedvű könyv befelé néz, bele az emberbe, bontja ki, mutatja, mi van ott, a Cerinka a korlátoltság, a szellemi sötétség tragikumáról szól egyrészt, az opportunizmus és a cinizmus posványáról másrészt (a két fontosabb szereplő sorsának megrajzolásával).

A regényidő 1995 utolsó hete, a (narrátorral hol azonosított, hogy inkább tőle megkülönböztetett, név nélküli) középkorú főszereplő Duna parti nyaralójába vendég, vendégek érkeznek. Egy távoli barát (vajdasági magyar) és annak felesége (bosnyák). A délszláv háború végén vagyunk, a srebrenicai mészárlás már megvolt, de még senki nem tud róla (kevesen), a szétlőtt Mostar képei még élesek, a szarajevói FK Zeljeznicar focicsapat pályája még temető. Ezek messze vannak, a menekült házaspár (Bogár és Baba) viszont testközelben, valahol a Dunakanyarban tölt el százhuszonhat órát. A nő mindenórás terhes, és nem a férjétől, mert háború volt. Egy megerőszakolt asszony, a helyzetet kezelni nem tudó férj, és a verdikt: „Ha lány, élhet, ha fiú, úszik". Meg az ehhez asszisztáló barát.

És fiú, persze, annak kell lennie.

Az alapszituáció nagyon erős, a tematika kibontása, megjelenítése pedig ügyes, rutinos, a regényt a klasszikus drámákra jellemző dikció feszíti, az olvasó gyakorta érezhet kényszert, hogy bekiabáljon a főszereplőnek, hogy „Bakker, nyisd már ki a szemed, vegyed már észre, mihez segédkezel, hülye úr!" Merthogy a vendéglátó végignézi, támogatja a gyilkosság előkészítését is, meg magát a szülést is, zárva a kék nejlonszatyorral, abban úszik a megfojtott gyerek. És közben (át a regény  egészén) hülyeségeket gondol, hülyeségeket beszél, de olyan hülyeségeket, amelyek az ő saját univerzumán belül érvényesek, magától értetődőek, igazak. A főszereplő egy megcsömörlött, vidéki munkanélküli, aki elvesztette a kíváncsiságát, érdeklődését a világ iránt. Semmi nem lepi meg, semmi nem idegesíti, semmi nem billenti ki. Lopja a fát az erdőből, a halat a Dunából, és bármilyen szutykot lát maga körül, csak megvonja a vállát, hogy ilyen ez, ilyen a világ, nincs vele mit tenni. Számára nem tudnak újat mondani, mutatni, az elfogadás, a be nem avatkozás az életfilozófiája. A Cerinka végső soron éppen azt demonstrálja, hogy lehetnek (vannak is) olyan helyzetek, amelyekben a passzivitás, a nem cselekvés önmaga is elszámolhatatlan bűn, hogy az emberi közösségben nincs megfigyelői pozíció, nem lehet kívülről, mert nincs is kívül. A főszereplő maga is gyilkos, nem vitás, miközben semmiféle ártó indulat nincs benne, túlélni akar, élni, nem bánt senkit, mert nem is érdekli semmi. Ez az ellentmondás ad lendületet, dinamizmust a műnek, Schopenhauer vakarná a fejét, ha olvasná.

Miközben az infernális gonoszságot elkövető Bogár maga se valódi gonosztevő. Korlátolt és unintelligens, képtelen a differenciált gondolkodásra, de nem bűnöző, hanem csak egy közép-európai tahó paraszt. Számára tiszta helyeztek vannak, meggyaláztál, megöllek, egyszerű ez, mint a pofon. Hogy a születendő gyerek félig mégis a feleségéből van, és hogy akárkiből is még, de annyi biztos, hogy ő (a baba) semmiről az égvilágon nem tehet, hogy a szülés-gyilkolás kombinációja mit tesz az asszonnyal pluszban, a korábbi erőszakra rakódva rá - ilyenek nem merülnek fel benne. Csak a bosszú, az elégtétel logikája képes működni az elméjében, a többihez nem fér hozzá az intellektusa. Bogár csöndes, békés, primitív állat, az ilyenek miatt tud annyira szörnyűvé válni a világ. Mefisztókból kevés van, az efféle zombikkal viszont tele a városok, falvak, tanyák. A legnagyobb felismerést a Cerinka nem mondja ki, de benne van valahogy mégis, üzeni: Bogár egy másik helyzetben simán lehetett volna az erőszaktevő katona is. Azok is pont ilyenek. Nem valódi gonoszak, csak az egyszerűség meg a stressz kombinációja hozza, hogy ha már a férfiakat legyőztük puskával, akkor most a nőket legyőzzük a farkunkkal. Elégtételt kell venni. Mert le is lőhettek volna, például.

A Cerinka prózaként, szövegként elsősorban is bravúros tempójáték. Az Onagy-próza pontosan arra a ritmusra veszi a levegőt, úgy hullámzik, ahogyan a befogadás természete azt megkívánja. Olvasóbarát. Százoldalas mű, rövidke szcénákból épül, kicsit regény, kicsit mozaikos novella, és egy mondattal se hosszabb, mint azt a mondanivalója, témája kívánja.

Egyetlen zavaró jellegzetessége van a Cerinkának - a dugás permanens és öncélú emlegetése, taglalása, kiábrázolása. Onagynál az egész világ az ellennemű genitáliák (nem, konkrétan a pina-fasz) relációjában látszódik, értelmeződik, számára a szexus a mozdulatlan mozgató. Ez az abszolútummá tett, tényleg minden mondatra, minden felismerésre ráterjedő homogén nemiség a sokadik Onagy-könyv olvasása után elveszíti érdekességét, ismétlésnek, újramondásnak tűnik, engem speciel untat is. A Cerinka tehát nem ezért, hanem ennek ellenére kiváló mű. (A túlhúzott nemiség itt-ott nevetségesbe is fordul, sajna. Az egyik esszéisztikus futam például azt bizonygatja, hogy a barátunk nőjét mindenképpen meg kell baszni. A barát attól még barát, és mi is a barátja vagyunk, de a nőjét muszáj, és ez olyan világtörvény, mint gravitáció. Ami jóindulatú megközelítéssel is súlyos aránytévesztés - a rosszindulatút nem is mondom.)

Jó regény. Felkavaró, igazságtalan. Prózaként láttató, képszerű. Történetként életszerű. Mert a főhős nem bűnhődik meg. Az emlékeitől ugyan képtelen szabadulni (valami vajákos azt mondja neki, hogy elmúlik, minden rossz elmúlik, ha át tudja úszni a Dunát, mielőtt elhallgat a müezzin a túlparti minaretben), de ez nem büntetés, az úszás se, a múlhatatlan lelkifurdalás se. És nem változtatja meg, persze, marad a élete, ahol volt: az ablakban, süti a nap. És marad a szutyok, benne is, körülötte is. A Cerinka ezt mondja a világunkról. Hogy szutyok.

A könyv végén lévő, másfél oldalban leírt gyilkosságtól konkrétan napokig rosszul aludtam. Ez azért ritka.

(Zárójeles, de olvasónaplóba való: néhány napja a vonaton ült mellettem egy jó arcú, húszéves forma, csendes gyerek, aki meg akarta verni a kallert, mert az bírságot szabott ki a nőjére. Na, ő, a srác egy Bogár. Sugárzott az arcáról, tükröződött a szeméből a bogárság - az előzékenységéből, a suta udvariasságából és megszólalásaiból a jegykezelős konfliktus előtt, és a kontrollálatlan, primitív erőszakosságából, ami előtört az első olyan helyzetben, amit nem ő uralt, amelyben alkalmazkodnia kellett volna valami rajta kívül lévőhöz. A lánynak nem volt igazolványa a kedvezményes jegyhez, jól megbüntették, az őt kísérő Bogár pedig egyetlen reakcióként üvöltözést tudott produkálni, hogy majd szétveri a kaller fejét. Amit végül nem tett meg. [Az egyenruhás egynyolcvanas, százhúsz kilós parasztgyerek, kétszer akkora, mint a fenyegető, ezért maradhatott el a fejszétverés.] Alig később a nőjének viszont lekevert egy oltári nagy pofont, amiért az kifizette a büntetést. Illetve, először hergelte magát, ordított mindig hangosabban, aztán a pofon. És mielőtt bárki félreértené, a betoldott történet nem azt üzeni, hogy lám, Onagynak igaza van, a világ tele IQ 40-es, emberszabású jehukkal, akiknek az agresszivitás az egyetlen válaszuk a válaszokat kívánó helyzetekben. Nem, a történet azt üzeni, hogy lám, Onagynak igaza van, a világ tele olyan, cselekedni képtelen puhapöcsökkel, mint a Cerinka főhőse. Hárman ültünk még a kupéban, három férfi. Egyikünk se vágta nyakon a gyereket, egyikünk se avatkozott közbe. Végignéztük, ahogy megpüföli a nőjét.)

Recenzens szokott könyveket többször elolvasni, némelyiket sokszor is (a Tüskevárt például minden nyáron). Ezt nem fogja. Öreg már hozzá, úgy érzi. Vagy túl fiatal. Ahogy Onagy belevisz az oszolhatatlan lelki sötétbe, a csöndbe, a kíméletlenség, amivel mutatja a komor indulatvilágot, hogy az ember irgalom nélküli állat (és ha éppen nem, akkor meg ostoba, tehetetlen állat) szóval ez megfekszi a recenzens gyomrát. Egyszer megvolt, jó is volt. De mostanában (és főleg mostantól) elkerüli az efféléket. Nem akarja tudni, ennyire nem, hogy milyen az ember. Nem kell mindent tudni.

Onagy zoltán: Cerinka. Egy háborús csecsmőgyilkosság hiteles története. Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2010.

Berka Attila első kötetének címszereplője, Lada Béla ismerős figura. Értelmiségi, művész, kallódó, helyét kereső, az alkohollal, az önpusztítással bensőséges viszonyt ápoló alak. Olyan ember, aki folyamatosan készül a Nagy Mű létrehozására. Talán megalkotására. Talán kitenyésztésére, kisarjaztatására. Önmagából. Lada Béla egy életforma: értelmiségi, művész, kallódó, helyét kereső, az alkohollal bensőséges viszonyt ápoló létezési mód. Egyben módszer.

Lada Béla szobrász, aki műtermek helyett elsősorban kocsmákban alkot. Műveinek értő közönségét nem a kiállítások felkészült, műértő látogatói és a magukat annak vélő sznobok alkotják, hanem kocsmatöltelékek. Ők hallgatják Lada Béla vége-nincs monológjait, amelyek többnyire oda érkeznek el, ahonnan elindultak, s útközben sem válaszolnak meg egyetlen kérdést sem. Lada Béla a „létezés szakmában dolgozik", ahogyan hajdan Esti Kornél vagy Szindbád, míg a közelmúltból talán leginkább Pelbártot idézheti föl bennünk.

Lada Béla a széttöredezett világ közhelyében él. Célja maga az élet, az olyan, amilyen. Füstösen, alkoholgőzben, kopottasan, elnyűtten. Az életét mutatja föl, amint műalkotásként is csak önmagát képes megalkotni - ennek megtestesülése a „BÉLART Létezőművészeti kiállítás". Ez Lada Béla életének tárgyait, elemit vonultatja föl, egy emberi élet állomásait, idősíkjait vetíti ki. Tehát a szobrász, aki elsősorban térben kellene, hogy gondolkodjék, ehelyett inkább időben, időbeliségben nyilvánul meg. Különös tér-idő szerkezet ez: Lada Béla szobrászként irreleváns, ehelyett létezésművészként van jelen a térben, s mint ilyen a jelenhez kötött. Míg egy-egy szobor évezredekig maradhat fönn, Lada Béla legfeljebb néhány emberöltőre számíthat: kortársainak memóriája tovább nem képes terjedni. Márpedig Lada Béla egyedül az emlékezetekben hagy lenyomatot.

Lada Béla tudtán és akaratán kívül indul egy szoborpályázaton, amelyen a „nemzeti egységet progresszív módon megfogalmazó műalkotásokat vártak, Lada Béla két betűből álló, állítást és kérdést együttesen szimbolizáló, a MI szót formázó szobra pedig egyhangú döntéssel győzött." Amikor nyertesként be kellene mutatnia művét a közönségnek, nem tehet mást, mint hogy önmagát mutatja meg, vagyis egy egyszerű, ám annál hatásosabb performanszt ad elő: meztelenre vetkezik, s futásnak ered. Lada Béla életét, egyben életművét szimbolikusan foglalja össze ez az aktus, hiszen Lada Béla élete és életműve nem egyéb, mint egy hatalmas, jelen idejű performansz.

Berka Attila kisregénnyé fölfűződő novellafüzére - a szerző saját meghatározása szerint „huszonöt tételes papírfilm vagy szövegfilm" - egy életforma, egy életszemlélet, egy művészetfilozófia újabb irodalmi megnyilvánulása. Berka nem afféle megmondós, nem fülbesúgósan mondanivalós író. Problémafelvetései nem harsányak, árnyalatai valóban árnyalatok, nem pazar színek. Prózája puritán, eszközei egyszerűek. Hőse pedig nem hal meg. A ladabélaság tehát az új évezredben is tetten érhető, nyomon követhető, megragadható, ahogyan az volt Cholnoky László műveiben, vagy később Császár István és Bólya Péter írásaiban. Megoldások pedig nincsenek. Mert nem is lehetnek.

Berka Attila: Lada Béla nem hal meg. Hernádkak, Spanyolnátha Könyvek 2., 2009.

Füzi László új, a könyvhétre megjelent, leginkább talán az egykori népi írói szociográfiákat idéző, de mégis egészen eredeti műformájú, személyes hangvételű jegyzetek sorozatából összeálló, szociográfikus esszékönyve (Világok határán, Kalligram Kiadó) arról szól, hogyan élték az életüket a hatvanas, hetvenes években az emberek olyan, az ország északnyugati sarkában elhelyezkedő falvakban, mint Fertőszentmiklós és Petőháza és hogyan élte az életét Füzi László tágabb családja s ő maga. A kötetben Füzi megvallja, hogy évtizedek óta foglalkoztatja az a hatalmas társadalmi és kulturális folyamat, amit a paraszti világ szétbomlása jelent, másrészt, a maga helyének elhelyezése ebben a folyamatban.

Nem nosztalgikus emlékezésre törekedett tehát ebben a könyvében, amikor a nagyszülei, szülei, rokonai, tanárai alakját igyekezett felidézni, vagy azokat a tereket körvonalazni: házakat, kerteket, utcákat, falvakat, várost, tájat, amelyekben életének első tizennyolc évét leélte. Nem családregényt vagy nevelődési regényt, netán egyfajta szerelmes földrajzot (lásd Szabó Zoltán) írt, de még kevésbé tudós, szociológiai értekezést, s sorolhatnám még, hogy mi mindent nem, amikre a könyv nyomokban azért emlékeztet, s amelyek hagyományával láthatóan szembenézett. A könyv arról is szól, hogyan látta és értelmezte azt az egykori életet, a maga életét egy korabeli, ottani gyerek, pontosabban: ma hogyan emlékszik arra a gyerekre és az ő élményeire, gondolkodására a szerző. Sőt, még arról is szól, hogy tudása, ismeretei, olvasmányélményei alapján, hogyan értelmezi, helyezi tágabb összefüggések hálózatába az akkori világot, világokat (a nagyszülők és a szűkebb családja világát, a korabeli szocialista világ fent és lent világát, a felnőttek és a gyerekek világát, a két falu világát, melynek határában éltek, a falvak és a város, Sopron világát, a maga világában otthonos ember és az azon kívül álló ember világát stb.) a mai szerző.

Eleve kétféle, egymástól tipográfiailag is megkülönböztetett, de egymással párbeszédet folytató szövegtípussal beszéli el a múltat: az alapszövegnek látszó gyermeki világ(ok)ra emlékező szövegekfragmentumokat rendre, valójában velük egyenrangúvá váló, kurzivált megjegyzések, kiegészítések, kommentárok, értelmezések váltják, melyek gyakran hivatkoznak a legkülönbözőbb helytörténeti, hazai és külföldi irodalmi és társadalomtudományi szövegekre, s hogy a mű alcímeként szolgáló „ikerkönyv" szóösszetétel még egy értelmet nyerjen: a szövegek mellé, közé családi képeket, másoktól gyűjtött képeket, sőt, mai fotókat (Bahget Iskander művészi értékű alkotásait) helyez, nem egyszerű illusztrációkul, hanem szöveg és kép párbeszédhelyzetét is létrehozva. Nemcsak a saját különböző nézőpontjaiból, vagy inkább saját nézőpontárnyalataiból kiindulva, hanem még sok-sok más nézőpontot is segítségül hívva beszél tehát Füzi a hagyományos magyar falu átalakulásának-szétesésének-modernizációjának utolsó szakaszáról, ami történetesen éppen egybeesett az ő gyermekkorával. S így nemcsak megfigyelője lehetett már akkor is, de részese, átélője is a magántörténetnél társadalmibb jelentőségű történéseknek.

Jóllehet újra és újra hangsúlyozza a szerző, hogy amit akkoriban átéltek, az már „nem a hagyományos, hanem a magának új arcot teremtő faluban zajlott". Csakhogy a háttérben, a nagyszülők életében még jelen volt, ha felbomlóban, átalakulóban is, az az egykor „lakói" számára teljességet teremtő, hagyományos paraszti világ, a maga közösségi és morális alapozású értékrendjével, amely a hiányával nem is elsősorban azért sajog mindmáig a szerzőben, mert elmúlt, mert neki abból, annak a maradékából is ki kellett lépnie, hiszen ezek szükségszerűségét hangsúlyozza is, hanem azért, mert az új és a régi világ között nem teremtődhetett szerves kapcsolat, a régi világ sajátosságai és értékei nem öröklődhettek, mentődhettek át az újba.

Füzi László: Világok határán (Kalligram Kiadó, Budapest, 2010)

Neves színházi ember írja valahol, hogy a bizottságnak a színészképzésre jelentkezők meghallgatása után egy-két hónappal kellene döntenie - s akikre minden felvételiztető emlékezik, azok jutnának be. Mert ők nyilván érdekes, különleges személyiségek, őket a közönség is megjegyezné, szeretné, s bemenne miattuk a színházba.

Birtalan Ferenc Versek regénye című könyvét lapozgatva jutott eszembe a fönti elgondolás. Ennek a közel háromszázötven oldalnak a történetei ugyanis iszonyatos erővel érintik meg az olvasót, s nehezednek rá. Birtalan szokatlan feladatra vállalkozott. Magyarázza a verseit. Pontosabban a költeményeiben hullámzó érzések háttértörténeteit írja meg. S mert végigverselte az életét, verseinek regénye tulajdonképpen az ő saját életregénye.

De előbb a múltat, a felvázolható családtörténetet veszi számba. Az öröklött szegénységet. Amikor anyai nagyanyja 1942-ben meghalt, a nagyapa késve, s csak levélben értesíti lányát, mert bélyegre is alig telt, nemhogy táviratra. Beszámol a temetésről, s arra kéri fiatalasszony-gyerekét, hogy a pénzt, amit az utazásra fordított volna, küldje el, mert húgainak még cipőjük sincs.

A könyv hátsó borítóján egy fénykép, amit kitelepítése előtt a szomszéd Görgey bácsi, a tábornok távoli rokona készített az öt Birtalan gyerekről: „Dohányszín ég. Vasárnap. / Illata harminchat év előtti nyárnak. / Mondani, csak mint népmesét lehet, / áll a sárga képen öt gyerek. / És délelőtt van, látni jól / lábak villannak ránctalan ruhák alól. / Simák az arcok, mindenütt remény, / s ha sárgultan, de ott lebeg a cipőkön a fény." Ám a fényt egyre többször fedik árnyak: a cukorkaosztogató internált nem tér haza, a testvérek pedig, előbb a nagylány-nővér, majd a fiúk halnak sorra, szülésben, katonaságnál, villamosbalesetben, s aki legtovább él, az is korán megy el, „nyakára hold sarlója billen". Egyedül marad a legkisebb a Népmeséből, de ez már modern népmese, amiből kikopott az igazság: csak a vágy maradt, a küzdelem, a próbatételek, a szorongás, és az „urbánus magány". Szeretetből, szerelemből, hűségből, hűtlenségből, rengeteg gyászból, veszteségből és fenyegetettségből íródik ez az élet, ez a könyv, s persze költeményekből.

A verselgető fiút a gyárak világa szippantja magába, s bár az irodalom sugárútjain s szűk sikátoraiban is otthonosan mozog, a skatulyázás kikerülhetetlen: munkásköltő. A jelző persze jelentést szűkít, noha nem kellene, mert Birtalannak ez inkább többletet ad: a munkáslétet, a még inkább kiszolgáltatottak mindennapjait, lehetőségeit is ismeri: „nap óra perc / betéve tudom a rendet / egy vagyok a Gyárral / mikor a karmos óra csenget / és új és újabb évtized / vasszekrénybe zárva / betéve tudom a rendet / nap óra perc / bérszalagkokárda"; vagy „Neked élmény, nekem élet. / Tanúim megdagadt erek. / Te elmész és elmeséled. / Én maradok, s szégyenkezek."

Lassan jönnek a kötetek, szinte kivárhatatlanul lassan. Negyvenéves, mikorra az első megjelenik - akkorra halott legjobb költőbarátja, az azóta elfeledett Verbőczy Antal, felesége éveit visszaszámlálják már az orvosok, Birtalant pedig két év múlva leszázalékolják a lakatos munkából. Betegség, a feleség halála, fia útkeresése, az új élet fölvillanó reménye, új asszony, új gyerek, új nyavalyák, új (panel)magány: „tíz emelet beton: életünk halálunk".

Rokonszenves Birtalan társadalmi és politikai kérdésekben tanúsított józansága: élni kell, kompromisszumok árán is. Józanul nézni pedig nem az erkölcs szédítő magasából, hanem a hétköznapok realitásából lehet: „Anyu házfelügyelő volt. // Mai ismereteim szerint innentől kezdve már szégyellhetem magam: mert a Házfelügyelő a rendszer kiszolgálója, spionja stb. volt. // Innen két dolog lehetséges: vagy utánanézek - vajon tényleg...? -, vagy simán azt mondom: menjenek a halál faszára. A sok patyolat-tiszta, hablelkű, a sok igaz ember...".

Apró történetek sorjáznak, miként bántotta meg őt borosan Lázár Ervin, s milyen biztatásokat és elutasításokat kapott lapszerkesztőktől, miféle szekértáborok közötti pingpongot tapasztalt meg irodalmi körökben. A rendszerváltásban való csalódása elemi; plebejus indulat írja a verset: „zsonglőrködő szóbohócok / a nemzeti klubban / tiborcék kezében sapka / össznépi kuss van / (...) / szánkban morzsányi sajt / csapatnyi róka zeng / lessük az őrült hangzavart / csend kéne végre csend". Ha a csend, a megbékélés nem is adatik meg könnyen, a „csöppnyi lét" lázadása egyre inkább befelé figyelő beletörődéssé halkul Birtalan Ferenc költészetében: „A kis galamb az ablakon... / Én itt, s az Úr, ha erre lát, / úgy érzi: jó lett, jó ez a világ... / Töprengek kicsit... Ráhagyom."

Birtalan Ferenc: Versek regénye. (Hungarovox Kiadó, Bp., 2010)

Egy ideje úgy alakult, hogy időmnek egy jelentős részét vonatokon töltöm. Három város közt ingázok, legalább négy nap egy héten vonatra „kell" ülnöm. Ez nyilván temérdek időt jelent, temérdek elpocsékolt időt, mondhatnánk. Ám nem elpocsékolt idő ez sem, ha az emberfia visz magával egy könyvet vagy egy folyóiratot. Én eleddig inkább könyv-, mintsem folyóiratolvasó voltam, vonaton azonban a rövidebb műfajokat, irodalmi lapokat preferálom. (Jó, szemlézem a Four Four Two focimagazint is, de igazán nem lenne ide illő erről szólni.) Persze az olvasás csak akkor kezdődik, ha elindul a járat. Addig annyi, de annyi látnivaló van, hogy felesleges is próbálkozni a versekkel, prózákkal. Például ahogy bedöcög a darabos mozgású Bzmot, népi nevén: Buzenyka Dévaványa felől állomásunkra. Szegény bözmot, annyira esetlen, bumfordi, hogy nem lehet nem szeretni. Aztán meg az ember azt is megfigyeli, milyen mozdonyt kapcsoltak a vagonok elé. Szinte mindig Szilit, V 43-ast, nagy ritkán V 63-ast. Utóbbi bivalyerős, ha az irányítja utad, mindenképpen biztonságban érezheted magad. (Ezen a tipizáláson valószínűleg csak röhögne egy vasutas...)

Aztán elindul a vonat, s lehet turkálni a táskában, mit is kellene olvasni, mi jutott a mai napra. Ezer jó folyóiratunk van szerencsére, van miből válogatni. Belepillantottam a héten A Vörös Postakocsi, a Jelenkor, az Élet és Irodalom friss számába is, de róluk talán majd máskor. Most legyen szó egy kevésbé ismert, ám mindenképp figyelmet érdemlő lapról, a Csillagszállóról. Azoknak, akiknek újdonságot jelent: az Oltalom Karitatív Egyesület adja ki, mely - másolom a hátsó belső borítóról - „1989 óta tevékenykedik szegények, hátrányos helyzetű gyermekek és családok, hajléktalanok, katasztrófa által sújtottak, betegek és menekültek szolgálatában." Ha valaki ez alapján azt gondolná, hogy jó, jó, szép szándék ez, de nyilván itt a szociális kezdeményezés az elsődlegesen fontos, maga a lap meg nem túl magas színvonalú, nos, az a személy meglepődne, ha a kezébe venné a „kulturális utcalap"-nak titulált, szerény külsejű folyóiratot. A jelenleg Kertész Anna, Pálfi Anna és Tamás Zsuzsa szerkesztette, ötödik éve működő Csillagszálló egy határozott profilú, kiváló szerzőket publikáló orgánummá nőtte ki magát. Tematikus számokkal jelentkezik: volt már például a sci-fi, a kabaré és a giccs is egy-egy kiadvány fókuszában. A mostani, 2010/4-es Csillagszálló (mert kicsit lemaradtam az olvasásban, és még csak az áprilisinál járok) a kert címet kapta.

Megoszlanak a vélemények a tekintetben, érdemes-e egy folyóiratot folyton valamilyen tematika köré szervezni. Ha egy lap egy évben csupán néhány alkalommal, mondjuk kétszer, háromszor, négyszer jelenik meg, mint például az Ex Symposion, akkor kevésbé kockázatos egy téma köré csoportosítani az írásokat, van rá esély, hogy valóban sikerül egy teljesen egységes kiadványt létrehozni. A havilap már nehezebb ügy. Lehetetlen egy évben 12 erős lapszámot megszülni, ha mind-mind egyetlen témára épül. A Csillagszálló szerkesztői úgy oldják meg ezt a problémát, hogy bár jelen esetben a kertről szóló szövegeket közölnek, de viszonylag lazábban veszik a kereteket: valamely írás jobban, valamely éppen hogy csak kapcsolódik a fő irányvonalhoz (sőt, a Kicsi Csillag blokkban, mely a várakozásokkal ellentétben nem Kispál és a Borz-elemzéseket, hanem meséket és mesekritikát tartalmaz, a három közül kettő szöveg egyáltalán nem illeszthető be a tematikába).

A kertről van tehát szó, amely azért is izgalmas téma, mert - mint ahogy az a publikációkból is kirajzolódik - amennyire összeköt a világgal, annyira el is választ tőle, átmenet a természetes és mesterséges, az uralmunk alá hajtott és az azon kívül eső területek közt. A lapszám remek, különös illusztrációi a Kossuth- és Munkácsy-díjas Gross Arnoldtól származnak. A festő- és grafikusművész ars poeticája - és itt Áfra János róla szóló írásából idézek - : a „művészet arra való, hogy felmutassa a szépet, a maradandó emberi értékeket, ezáltal könnyítve lelkünkön, és remélhetőleg jobb emberré téve bennünket". Ám Áfra megjegyzi azt is, hogy Gross képeit bizonyos szempontból groteszknek is tekinthetjük, hiszen azokban mindenkinek belelátunk a tevékenységébe, mindenki lelepleződik magántevékenysége közben. Ha a grafikus kiváló munkái a lelket megkönnyítő alkotások, úgy érdekes ellentétben állnak a lapszám szövegeivel, amelyek éppen hogy szembenéznek az ember szociális- és magánproblémáival.

Elég csak Dérczy Péter A kórházkert című novellájára gondolni, ez amolyan Tar Sándor-i nyerseséggel, brutalitással mutatja be a kórházak intenzív osztályának világát. Krusovszky Dénes Benedek Anna által spleen-esnek titulált versei meg Szijj Ferenc költeményeit idézik; kedvenc soraim tőle: „Ha állatok lennénk, persze, \ könnyebb lenne minden". Az évtizedekkel ezelőtt elhunyt Keszi Imre Faőrző című novellája pedig egy sajátos falusi hagyományra, a lakodalom éjszakáján elkövetett menyasszonyi öngyilkosságra derít fényt. Nem kevésbé súlyos témákat feszeget k.kabai lóránt a címében Varga Zoltán Tamás verseskötetét idéző A kert. Semmi mozgás című egotripje. De igazságtalan lenne pusztán ezeket a szövegeket kiemelni. Hiszen ennél jóval színesebb a Csillagszálló. Van itt még beszélgetés mindannyiunk Bálint gazdájával a kertészkedésről, a kertek szerepéről az ember életében. Meg kell említeni a lap talán legfontosabb publikációját is, a Halászlé reggelire című hajléktalaninterjút, Kiss Géza igazán színvonalas riportját. Kulturális antropológus írását is olvashatjuk a lapban, mégpedig Kovai Cecíliáét, mely a cigányok kertjeinek sajátosságairól szól. De ajánlhatnám még a Turi Tímea vagy Józsa Márta jegyezte szövegeket is.

A Csillagszálló abban az értelemben is tekinthető utcalapnak, hogy rövid írásokat tartalmaz, melyeket egy padon ülve, barátunkat várva, vagy egy kerthelyiségben, kávézgatás közben is olvashatunk. Nekem a vonat jutott, és egy igazán kellemes élmény, amelyben a lap részesített. A Csillagszálló mindössze 200 forintba kerül - s minden munkanap megvásárolható délután 3-tól este 7-ig a Deák és a Blaha Lujza téri, a Ferenciek teri és az Astorián lévő aluljáróban, a hajléktalan terjesztőknél.

Az egyik legemlékezetesebb miskolci utam tizenkét évvel ezelőttre esett. Sütött a Nap, a tavasz színes volt és csillogó, én pedig fiatal, ideákkal és naivitással teli. Aztán amikor lekászálódtam a vonatról, megdöbbenve láttam, hogy a Tiszai pályaudvar tele van sisakos-pajzsos rendőrökkel. Nem, nem elém jöttek, hanem a Fradi-tábor miatt - csak ekkor szembesültem azzal, hogy egy szerelvényen utaztam (igaz, ők néhány vagonnal hátrébb) a B-középpel. Hogy a dolog még izgalmasabb legyen, valahogy (némi rendőri integetésre) fölkeveredtem az őket a városon belül szállító sárga, csuklós különbuszra is. Ezt egyáltalán nem bántam, ugyanis tudtam, hogy az ismerősöm, akinek az esküvőjére voltam hivatalos, a DVTK-pálya környékén, egy tízemeletes panelházban lakik. Meg is érkeztem rendben hozzá, csupán az öltönyöm gyűrődött össze valamelyest. A szertartásból ellenben semmit nem lehetett hallani: pár utcával arrébb, a stadionban morajlott a tömeg, az onnét kirekedt bosszús férfiak pedig bekapcsolták a templom előtt várakozó fölcicomázott autókban a rádiót. Akinek nem volt autója, zsebrádión hallgatta a közvetítést.

Ez az emlék jutott legelőször eszembe Moldova György Miskolcról szóló riportkönyvének olvasása közben. Többször is jártam már a városban, de valahogy az az út különösen mély benyomást keltett bennem - talán a megérkezés körülményei, a futball-láz, a lakodalomban fölszolgált sok tömény ital miatt, nem szólván arról, hogy hajnalban egy macskával is meg kellett küzdenem az ágyért a panelszállásomon. Néhány órával később taxival mentem ki a pályaudvarra. Vasárnap délelőtt volt, a város teljesen kihalt. Különben aznap rendezték az országgyűlési választások második fordulóját.

Moldova György legutóbbi nagyívű munkája, némi képzavarral élve, nem csak érlelte a vihart, de kavarta is: a Kádár-életrajz után a miskolci riportkötet is indulatokat váltott ki, legalábbis az érintett városvezetésnél mindenképpen - a megrendelt kézirat elolvasása után szerződést bontottak az íróval, mivel szerintük túlságosan sötét képet festett Miskolcról. Való igaz, az Érik a vihar keserűen realista könyv, ám erősen csodálkoznánk, ha másként lenne, ugyanis Moldova nem tesz egyebet, mint hogy hozza a korábbi, hasonló tematikájú köteteiben megszokott formáját és stílusát. Látszik, érződik, hogy elemében van, és hogy ez az a műfaj, ami igazán fekszik neki. Az irodalmi riportnak nagy hagyományai vannak Magyarországon, sajnos azonban kevesen művelik mostanság igazán jól. (Az idősebbek még emlékezhetnek rá: 15-20 évvel ezelőtt többek között az Élet és Irodalom utolsó oldalán jelent meg minden héten - ráadásul verseny keretében - riport.) Függetlenül annak tartalmától és üzenetétől, Moldova eme, az utóbbi fél évben immáron elhíresült könyvében a fiatalabb nemzedékeknek is megmutatja, hogy mi tette őt annyira népszerűvé néhány évtizeddel ezelőtt. A műfaj a tárcához hasonlóan afféle határterület újságírás és irodalom mezsgyéjén, ugyanakkor nem könnyű eltalálni a tényszerű leírások és a szerzői vélemény megfogalmazása közti arányokat. Be kell látnunk (és megint csak hangsúlyozom: nem foglalkozva e helyütt a kötet szándékolt vagy vélt kicsengésével), hogy Moldovának - aki különben a szövegben újságíróként aposztrofálja magát - most is sikerült. Bizony, tényleg ilyennek kell egy könyv terjedelmű irodalmi riportnak lennie: keménynek és olykor rémisztőnek. Legalábbis elgondolkodtatónak. Az élet gyakran kegyetlen és nehéz, ne várjuk hát ettől a műfajtól, hogy rózsaszínre fesse a sötét fellegeket. Hátborzongató például a leírás Lyukóvölgyről (aminek láttán állítólag egy volt kormánytag döbbenten beismerte, hogy azt hitte, ilyesmi csak Dél-Amerikában van), a legnagyobb indulatokat azonban kétségtelenül a romákkal foglalkozó oldalak válthatják (és váltották) ki. Nem maradt ki a könyvből Miskolc (közel)múltja sem, benne az olyan krimibe illő esetekkel, mint például Vályi Péter miniszterelnök-helyettes rejtélyes és megdöbbentő halála.

Moldova mindjárt az első oldalon leszögezi, hogy politikai meggyőződés tekintetében távol érzi magát a kéziratot megrendelő MSZP-s városvezetéstől (majd sietve hozzáteszi: „igaz, a jobboldaltól még mélyebb szakadék választ el"). Később viszont Kádár személyét nem kerüli el, a tőle megszokott és vállalt pozitív kicsengésben szól a hajdani főtitkárról, ám a kétségtelenül tetten érhető nosztalgia dacára a könyv olvasata eme szerzői vélemények és következtetések kiszűrése után is mellbevágó.

Tavaly nyár végén Diósgyőrött töltöttem a családommal pár napot, magánszálláson, igen kellemes körülmények között. Sokat kirándultunk, pihentünk, nagyon jól éreztük magunkat. Bennem mostanság ez a kép él Miskolcról, és én ezt szeretném minél tovább őrizni Moldova György riportkötetének elolvasása után is.

Moldova György: Érik a vihar. Riport Miskolcról. I-II. (Urbis Könyvkiadó, Budapest, 2009)

Túlzok talán, de annyira mégsem: Csokonairól tavalyelőttig a még általános iskolai memoriter, a „Főldiekkel játszó / Égi tűnemény", a gimnáziumban agyonelemzett Jövendőlés az első oskoláról a Somogyban című vers, és ugyaninnen még A tihanyi ekhóhoz volt az összes tudásom. Meg hogy Debrecen, Komárom, Csurgó, élt harminckét évet, „S elhagyhatták remények, Lillák, / E bús legény tréfált és szeretett / S dalolt, mikor már sipolt a melle." Ady után nyilván beugrott Körmendi Lajos egyik Csokonaihoz szóló rögtönzése is, „midőn Varró Jánoshoz uramhoz tartott": „...megláttam végre / Azt az áldott Karcagot: // Kamaszként szorongva szendereg, / Hitemre, lánnyal álmodhat, / Hisz tornya reggelig égre mered... // Oh enyém is így tész, dühösen, lilán," - s vajon milyen rím csap a lilára? - „/ De engem már csak tüdőbaj renget, / Csak kunkék éj ölel, s nem Lillám."

Tavalyelőtt aztán, mikor óraadóként egy műszeripari szakközép fiúosztályát próbáltam közelíteni Csokonai költészetéhez, beleolvastam magam az irodalmába. Akkoriban került kezembe Borbás Rozália művének részlete. Az Endymion, noha már a 2006-os debreceni Csokonai regénypályázaton második díjat nyert, csak most karácsonyra jelent meg könyvként. A szerzőről a hátsó borítón látható portré melletti rövid szöveg annyit árul el, hogy a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Református Gimnázium tanára, és 1963-ban született. Azt csak a személyes ismeretségből adódóan tudom, hogy bár az életrajzi adatok pontosak, az elsőkönyves szerző írói álnevet használ.

A hét fejezetre osztott regény eleje Csokonai Vitéz Mihály gyermekeit elvesztett édesanyjának belső nézelődéseibe avatja be olvasóját. A lánykorában görögös-mitologikus olvasmányokban is jártassá lett nő emlékeiben megelevenedik a korabeli Debrecen élete, felidéződnek a hagyományok, anekdoták, és saját családjának magánhistóriája. Borbás Rozália rendkívül felkészült a kor történelméből, szellemiségéből, hétköznapjaiból, mi több, szóhasználata, nyelvi fordulatai is helyükön vannak, vagy legalábbis a tökéletes hitelesség illúzióját képesek kelteni.

A regénykezdet még míves, archaizáló nyelven megírt klasszikus életrajzot sejtet. A nyelvi erő, a játékosság végig megmarad, a szerzőnek a korabeli deákos vagy társasági nyelvhasználatban, népnyelvben való jártassága lenyűgöző (persze a magamfajta átlagolvasó nem feltétlenül tudja eldönteni, hogy bizonyos - például a gazdagokra utaló: „nálam nagyobb ágyban született" és ehhez hasonló - szólások a korból vevődtek-e át, vagy Borbás írói leleményei), de veszélyeket is rejt, hisz nagyon nehéz folyamatosan egyenletes színvonalon megteremteni-megtartani ezt a beszédmódot.

Ráadásul, miként Csokonai, úgy Borbás is többféle stílust kipróbál a klasszicizálótól a rokokóig. Utóbbira szemléletes példa egy szerelmi ájulás utáni leírás: „A lepedő szélére sorba leszállt kis hófehér csipke-pillangócskák dupla hártyás szárnyacskáikkal, virágos rétté illatosult az ágy fodrozódó sallangja, s mintha odaröpültek volna a velük körtáncot járó vadméhecskék is, és bőségesen gyűjtenének a virágok porából." Ilyen költői mondatokat is olvashatunk számolatlanul: „Jó tehetségű költő lehetne, ha az alkalmi költészet kenyérrabjává nem lett volna, és nem hajtaná ki mezei kapálásra a jambusokat". Vagy: „A hölgy nem titkolhatta zavarát, az izgatottságtól hófehér bőre a véredénykék tágulásától rózsaszínű foltocskákat kapott".

A „piktúrák" mellett „szentenciákat" is találunk: „A próbatételek során az ember folyamatosan tanul, ez néha az ártatlanság elvesztését is jelenti", vagy amikor a borbély tanítgatja Miska fiát: „Tanuld és gyűjtsd a szavakat, mert akkor többet tudsz a világból. Ahány szót ismersz, annyiféle dolgot látsz meg körülötted." Borbás Rozália is sok szót ismer. Sok történetet, hangulatot. Elkalauzol bennünket a főhős kisgyerek-, diák-, tanár-, szerelmes- és vándoréveiben (néhol a szöveg, párbeszédek, viták érvelések előhívnak konkrét verseket, például amikor társadalmi, pedagógiai kérdéseket feszeget: „Gonosz kezű búnyikká válhat a süldő fiú, ha degeszre tömött bugyellárist lát, s maga nem eszik csak üres rántott levest..."), de ív helyett inkább töredezettség jellemzi a regényt, az egybefüggő biográfia helyett epizódok és Csokonainak, illetve általa írt fiktív levelek pöttyei helyeződnek föl impresszionista foltokban a regényvászonra.

Sőt, folt a folton, epizód az epizódba szőve. Egy komáromi társas összejövetel szereplői (köztük ott van Csokonai is) például tizenkét oldalon át taglalják a néhány évtizeddel korábbi földrengést, vagy a hatodik fejezetbe mintegy húsz oldalon csúsztatja bele a szerző a gesztelyi Csicseri Orosz Zsigmond és neje élettörténetét úgy, hogy amikor a nagyúr börtönbe kerül, a mellé zárt parasztfogoly megcsalásának történetét úgy ismerhetjük meg, hogy az külön novellaként is megállná a helyét.

Megkockáztatom, ez a Csokonai-könyv igazi női regény, a szó legjobb értelmében. Az első fejezet például az anya, Sára asszony szemszögéből indítja a már múlt idejű történetet, s az említett Csicseri Orosznén, a szép paraszt Jankán, az érzéki fogadós- és grófnőkön túl Vajda Julianna-Lili-Lilla sem a poéta szerelmi kellékközhelyeként rajzolódik meg, hanem nagyon is árnyalt személyiségként, aki, amikor Mihálya az eljegyzés után arról faggatja, nem sajnálja-e, hogy máshoz megy férjhez, azt feleli: „Nem is bánom, nem is tehetek róla." Hogy aztán fél oldallal később ezt írja Borbás Rozália: „Amint kimondta azt, hogy nem bánom és nem is tehetek róla, akkor lehet, hogy igazat mondott. De most, hogy elköszönt tőle, s újra itt áll a fogadószobában a fehérszínű újonnan épített kandalló mellett, már nem így volt".

Nehezen megfogható, de pontos érzésekkel, hangulatokkal hullámzik, árad bennünk a regény atmoszférája. S várjuk a folytatást. Ha nem is Csokonairól, Borbástól.

Borbás Rozália: Endymion (Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város kiadásában, Hódmezővásárhely, 2009)

A bárkás olvasónaplóban eddig két olyan könyv szerepelt, amely a magyarországi cigányság helyzetét boncolgatja. Ezúttal nem tudományos igényű munkáról lesz szó, hanem úgynevezett cigány mesék sajátos feldolgozásairól. A műfaj jellegzetessége, hogy a cigányság körében tovább élt a (nép)mesemondás hagyománya, ezért a 20. század első felének valóságelemei szerves részévé váltak az elbeszélt világnak, és a mesemorált is átformálták.

Az egyik utolsó nagy cigány mesemondó Ámi Lajos (1886-1963) volt. Erdész Sándor néprajzkutató ugyan 1958 és 1962 között 262 meséjét összegyűjtötte, és a '60-as évek végén meg is jelentek három kötetben az Akadémiai Kiadónál, de aztán szép lassan feledésbe merültek. Illetve csak majdnem. Mert egy másik, országszerte ismert és szeretett mesemondó (vagyis író), Lázár Ervin kezébe kerültek az Ámi-mesék, aki hosszas tanulmányozásuk után egy szép napon gondolt egyet, és kiemelt közülük kilencet, hogy a maga eszközeivel népszerűsítse, és új életre keltse ezeket a csipkerózsika-álmukat alvó, de nagyon is eleven történeteket. Így jelent meg 2001-ben Lázár Ervin neve alatt Az aranyifjítószóló madár, amelynek alcíme rögtön jelzi, hogy Ámi Lajos meséiről van szó.

Négy évvel később egy Lázárral készített interjú során rákérdeztem, hogy legfőbb tanítómesterein, a gyerekeken kívül kik hatottak rá. Válaszában közvetve Ámi Lajosról is említést tett: „[...] a volt alsó-rácegresi régi öregek, meg férfiak, nők, akkor ez az egész szülőföld, ahol sok-sok történetet hallottam. [...] És ezen kívül valóban a gyerekek. De sokat tanultam a népmesemondóktól is, akiknek a műveit nagyon szívesen tanulmányoztam." Pompor Zoltán gyermekirodalom-szakértő A hétfejű szeretet című, Lázár Ervin életművét elemző könyvében kiemeli az újraírt mesék szöveghűségét, és az életmű korábbi Ámi-vonatkozásait, amely arra is utal, hogy Lázár már régóta foglalkozott a népmesemondó munkásságával. Ennek legmegrázóbb erejű példája az 1998-as Hapci király utolsó története, a bábdarabként is rendkívül sikeres A legkisebb boszorkány, amelyet egyenesen Ámi Lajosnak ajánlott, és Az aranyifjítószóló madár Király Kis Miklósról szóló történetét bontotta ki saját értelmezésében, a kis boszorkány tragikus sorsán keresztül mutatva be Ámi történetét. A két változat összevetéséből is kitűnik, hogy Lázár az átiratnál jobban érvényre juttatta saját stílusjegyeit és nyelvezetét, míg az Ámi-válogatásnál igyekezett megőrizni a szóbeli mesélés keresetlen, vásott költészetét és ellentmondásait. A kötet legnagyobb írói bravúrja éppen az, hogy néhány oldal után meg is feledkezünk arról, hogy könyvet olvasunk, viszont szinte hallani véljük, ahogy egy vén cigányember csillogó szemmel, sajátos, ízes nyelven, kimeríthetetlen, groteszk humorral csavarintgatja kacifántos történeteit. Maradnak elvarratlan szálak, feldobott ötletmorzsák, kidolgozatlan karakterek, de ez nemhogy levonna a mesék értékéből, hanem csak tovább erősíti az élőbeszéd érzetét.

Ami pedig a gyarlóságokat illeti, természetesen a királyfigurák a legesendőbben ostobák, általában vagy egy szegény cigánygyerek, vagy egy felvágott nyelvű menyecske torkolja le őket vagy jár túl az eszükön. A már emlegetett modern kori emblematikus tárgyak szövegbe épülése szinte minden mesében előkerül: a király letelefonál a vasgyárba, vagy az aktuális hős az újságban olvas világszép királykisasszonyról, aki épp moziba készül, mikor találkoznak, de a legszórakoztatóbb kétségkívül a következő befejezés: „A herceget a városban megválasztották párttitkárnak. Üzemi párttitkár lett belőle, és egymaga maradt az országban az urak közül. A mai napig is párttitkár, hogyha idáig le nem váltották."

Örömteli hír, hogy Az aranyifjítószóló madár elektronikusan is olvasható a Digitális Irodalmi Akadémián, amelynek Lázár Ervin 1998-as megalakulásától kezdve tagja volt, illetve a kötet felkerült a „Tíz év ötven gyerekkönyve" egészen friss szakmai listájára, amely a Gyermekkönyvszerzők és Illusztrátorok Egyesülete, az Egyszervolt.hu és a Csodaceruza gyermekirodalmi folyóirat együttműködésében jött létre „azzal a céllal, hogy felhívja a figyelmet az értéket hordozó, új magyar gyerekirodalomra". A listát az idei, VI. Gyermekirodalmi Fesztivál és Vásár keretében hozták nyilvánosságra és megjelent a Népszabadság aktuális különszámában is.

Az ötvenes listán egyébként szerepel az Egyszervolt... című meseantológia is, melynek utolsó meséjét, A csodapipát Jónás Tamás írta szintén a cigány mesemondás íratlan szabályai szerint. Egyik legeredetibb animációs filmes alkotónk, Macskássy Katalin utolsó filmetűdje, az I. Pécsi Mozgókép Fesztiválon Nagydíjat kapott Sosem volt Cigányország fekete-fehér dokuképeibe beleröppenő színpompás mesemadarak is a cigányság mesevilágát örökítik át eredeti módon, mint Az aranyifjítószóló madár felejthetetlen feldolgozásai.

Az olyan olvasmányok állnak legközelebb a szívemhez, amelyek mindenféle tudományos okoskodást mellőzve új olvasati világokat jelenítenek meg, azonban szoros kapcsolatban állnak a már ismert naprendszerekkel, de kellőképpen idegenek ahhoz, hogy fényük beragyogja a régebben ismert galaxisokat is, amitől azok furcsán megfiatalodva tűnnek elém. Az pedig különösen kellemes meglepetés, ha a magyar irodalom jobb megértéséhez segít hozzá; ezen felül, mintegy ráadásképpen, ezt a sokrétű élményt egy olyan könyv nyújtja, amely a kanonikus látóhatár szélére száműzött olvasmány.

Alexander Pope (1688--1744) életművére sok szempontból találó leírás a híd-metafora. Egyesíti önmagában azt a két világot, amelyet a magyar irodalomban igen magas korszakküszöb látszik elválasztani egymástól: a rokokó régi és a felvilágosodás új világát. Ebben is a mi Csokonainkra hasonlít, aki nagyon elismerően szólt Pope Fürtrablásáról, mint a komikus eposz mintapéldányáról, s aki maga is kedvelte és alkalmazta a rokokó és a felvilágosodás műfajait egyaránt. Csokonai lefordította e művet, és örök kár, hogy úgy látszik, fordítása nem maradt ránk.

Pope Essay on Man-je a felvilágosodás eszméinek foglalata; el szoktuk felejteni, hogy az iránta szintén rajongó Voltaire francia fordításában vált ugyan közismertté, de a francia felvilágosodás legnagyobbjai sokat merítettek az angol eredményekből, Swift és Pope munkásságából; s Pope művének Voltaire általi fordítását magyarítja a hazai felvilágosodás egyik legkiválóbb filozófus-írója, Bessenyei György is.

Ezek persze közismert párhuzamok. Ami azonban sokkal izgalmasabb, az Pope Gyöngyösi Istvánhoz fűződő, mély és sokrétű rokonsága. Ezúttal természetesen nem a felvilágosult, hanem a rokokó Pope-ról van szó.

Eposza, a Fürtrablás egy banálisan egyszerű, gáláns társasági epizódot növeszt komikus hatású epikus témává. Egy kissé túl merész, udvari társaságbeli ifjú levágta imádott hölgyének egy hajfürtjét, anélkül, hogy erre a szülőktől vagy magától a hölgytől engedélyt kért volna. Ebből botrány lett, s úgy nézett ki, hogy ez a reménybeli esküvő meghiúsulását fogja eredményezni. A család egyik jó barátja az akkor már pásztoridilljeivel hírnevet szerzett Pope-ot kérte fel arra, hogy írjon egy vidám békítő-verset a két család kedélyeinek megnyugtatása végett. Ő pedig megírta ezt, rövidebb változatban, még az eposzi machina nélkül, néhány év múlva azonban az egyszerű alkalmi versre „ráhúzott még egy emeletet", egy egészen sajátos rokokó kompozíciót hozva létre. Az antik vagy keresztény istenek helyett a rózsakeresztes misztikából ismert elemi szellemek, nimfák (víz), gnómok (föld), szilfek (levegő), szalamandrák (tűz). Az udvari életet kíméletlenül kritizálja: nem a férfiak és a nők küzdenek: kamáslik és parókák harcolnak egymással. A túlfinomult udvari világ kozmikus vízióvá növesztett, lázálmos kritikája ez, amelynek képzeletgazdagsága Lewis Carrol Alice Csodaországban című meseregényével vetekszik. A pope-i Alvilágban például, ahová az eposzi szabályok szerint betekintést nyerhetünk, az udvaroncok teáskannává, kiskanállá, cukortartóvá változva bűnhődnek túlságosan is udvarcentrikus, kiüresedett életükért. Magára a hősnőre, Bellindára vonatkozólag Szerb Antal ironikus megjegyzése jogos: szép hölgy ő, de olyan kiüresedett és buta, „mint egy fababa". Szakadatlan bókokkal dicséri Pope e szereplőt, akinek báját a légelemi szellemek, a szilfek fokozzák, de ezek a bókok csupán elcsépelt szóvirágok, s a grófnő tetteiben szeretetreméltó csacskaság nyilvánul meg. Egy túlcivilizált, fogyasztásra szakosodott, kissé beteg világ szatírája ez, az arisztokratikus világlátásé, amelynek hanyatlásával párhuzamosan egy új, racionális értékrend erősödik meg: a felvilágosodás, és hordozója: a polgárság. Pope-ban ez az ellentét ironikus egységgé olvad össze: egyik iránt sem annyira elfogult, hogy ne látná gyengeségeit.

Olyan messze állna ez a kórkép mai világunk fogyasztási lázának leírásától? Aligha.

Hát Gyöngyösi Murányi Vénuszának magyar késő barokk világától? Ezt még kevésbé hiszem, még akkor is, ha szövegszerű átvételek helyett szemléleti és poétikai hasonlóságokról kell beszélnünk. Mindkettejük mögött ott áll az antik költészet teljes hagyománya, melyet szintén hasonlóan használnak fel: mindkettejük éltető mestere - e két művet tekintve - Ovidius.

Ezek után nem meglepő, hogy Pope és Gyöngyösi párhuzamos recepciótörténettel rendelkezik: mindkettejük saját korában vezető tekintély és a legnépszerűbbek közé tartozó író volt, akik a közönség igényét csodálatos érzékkel kapcsolták össze a maradandó értékekkel: a késő barokk szellemében kiválóan értettek az antik hagyományok könnyed formában való, modern alkalmazásához. Kicsit furcsa ezt hallani, hiszen Gyöngyösi, akárcsak Pope, sikerei után feledésre volt ítélve: ahogyan eltűnt az az értelmezési keret, amelyben alkottak, műveik is eltűntek. Mindkettejüket a huszadik század fedezte fel: Pope-ot 1949-ben „rehabilitálták", Gyöngyösit pedig Kibédi Varga Áron fedezte fel újra a számunkra, a hetvenes évek végén. Műveik összevetése egy igazi, szép nagytanulmány anyaga lehetne, Arany Zrínyi és Tasso című esszéjének kései imitációjaként: Gyöngyösi és Pope.

Mint annyi minden másból, filozófiából is erős hiányosságaim vannak. A gimnázium utolsó évében tanultunk némi filozófiatörténetet, egy erősen marxista ihletésű szöveggyűjteményből, ami mellett a tanári magyarázat hivatott volna összekötő tananyagként szolgálni. Balszerencsémre pont, mikor negyedikes lettem, hagyta ott az iskolát és ment el újságíróskodni az a tolsztoji külsejű férfiú, aki mindaddig ezt a tárgyat vitte, és akiről legendákat meséltek a felsőbb évesek. Persze könnyen lehet, hogy a filozófia az ő szárnyai alatt is kimaradt volna akkori életemből, lévén, a rendszer összeomlásával párhuzamosan ennek oktatása is sötétben tapogatózott, majd, ha jól sejtem, didaktikus formájában meg is szűnt. Különben bennünket akkortájt úgyis a csajok és a rock érdekeltek, nem pedig Hegel és Kant, noha akadt pár metálos, aki Nietzsche rajongójának vallotta magát.

Az egyetemen aztán nem kerülhettem meg a filozófiát, helyesebben ő nem kerülhetett meg engem, vizsgáztam is belőle, ennek ellenére még mindig kínosan feszengeni kezdek, ha a környezetemben filozófiai kérdésekről esik szó, netán azt várják, hogy én is megnyilvánuljak. Ilyetén módon - szégyen, nem szégyen - akár azt is lehetne föltételezni, hogy mi sem esik távolabb tőlem, mint egy filozófiai munka elolvasása. Az ember azonban igyekszik, ha másért nem, akkor azért, hogy fölmérje, mi maradt ki eddig az életéből. Másfelől viszont meg kell mondanom, hogy amikor először vettem a kezembe Lánczi András pár hónappal ezelőtt a Helikon és az Attraktor közös kiadásában megjelent Sors-hagyaték című kötetét, a hátulján lévő szöveg (részlet a műből) rögtön nyugtalanítani és izgatni kezdett: „... az európai ember nem azért van válságban, mert erkölcsi szabályokat szeg, hanem azért, mert tagadja az ilyen szabályok igazolható létezését. Ilyen még egyetlen kultúrában sem fordult elő."

Lánczi András a Corvinus Egyetem Politikatudományi Intézetének vezetője. Rendszeresen látni őt a médiában: általában aktuálpolitikai ügyeket helyez el távlati horizonton, hiszen a politikai filozófia az egyik szakterülete. A Sors-hagyatékot több, szerzőként és szerkesztőként jegyzett kötete előzte meg, közülük talán a 2002-es Konzervatív kiáltvány kapta a legnagyobb sajtófigyelmet. Bár írt filozófiatörténeti és -elméleti munkákat is, legutóbbi könyve nem sorolható ezek közé.

A Sors-hagyaték klasszikus értelemben vett bölcseleti mű. Alapjában véve a szabadság kérdését, helyesebben mondva annak lehetőségét járja körül, mégpedig - különös örömére a hozzám hasonló kontároknak - a hétköznapok nyelvezetét és példázatát használva eszközül. Az antik filozófusok írtak efféléket, egyrészt kvázi útmutatóul saját koruknak, másrészt iránytűként az eljövendőknek, hogy lássák, őket mik foglalkoztatták annak idején. A Sors-hagyaték egyszerre szól a tágabb világ jelenlegi ügyeiről (melyek közül különösen nagy problémaként emeli ki Lánczi a tudás és a morál egymástól való elszakadását), valamint a mi itteni húsz évünkről is. Azaz: rólunk. Időnként meglepően profán hangon és témákat érintve, mintegy jelezvén, hogy a filozófia, a bölcselet korántsem valamiféle földtől elrugaszkodott dolog, hanem nagyon is a saját életünkhöz próbál válaszokkal szolgálni. Avagy néha az is elegendő, ha egy-egy kérdés megfogalmazódik.

Lánczi András 128 oldalon elgondolkodik, egyben gondolkodásra késztet bennünket a sors, a természet, a tudomány, a politika bizonyos vetületeiről. Olyanokról, amelyek mindnyájunkban fölmerültek már, legföljebb ilyen módon még nem mondtuk ki őket. Sőt: a szex és a szerelem is szóba kerül. „A szerelemnek egyetlen jó pillanata van: amikor a viszonzás néhány másodperce bekövetkezik - jegyzi meg például Lánczi. - Az önfeledtség a boldogság álneve. Van valami állati az önfeledtségben: nem is képes rá bárki." A kötet javát effajta, olykor rövidebb, máskor hosszabb bekezdésekben megfogalmazott állítások teszik ki. Néha keserűen keresetlenek: „Jelentős gondolkodó? Majd ha lesz tanítása, meg iskolája. Ma sokan hatalmi pozícióban vannak, de nincs se tanítványi körük, se iskolájuk - ők az értelmiségiek." Kétségkívül vitára, vagy legalábbis állásfoglalásra serkentő kijelentések ezek. De ez így van jól. A vita és a vitára való hajlam nagyon hiányzik manapság belőlünk. Amihez persze előbb az kell, hogy gondolkodjunk, kérdéseket tegyünk föl magunknak, aztán állítsunk valamit. Lánczi András ezt teszi.

Lánczi András: Sors-hagyaték (Attraktor Kiadó - Helikon Kiadó, Máriabesnyő - Budapest, 2009)

„...küzdelmünk egyik legfontosabb faktora, hogy valósághiányban szenvedünk. Tudniillik vannak a tények, és a tények nem azonosak a valósággal.". Pilinszky mondta ezt: 1981-ben készült interjújában Forgács Rezsőnek.

Követelése márpedig jogos: kötelező kifejezni a tartalom iránti igényt, jogot formálni a művészetre - az igazi művészetre, ami eredetéből kifolyólag feltételezi a valóságot: tartalmat mutat fel a logikával szemben. Igenis, be kell mutatni: az önmagában alkalmazott logika csak kifordítja önmagát, művészetnek igyekszik látszani; éppen a határolhatósággal él vissza - törvényeket hoz, megszab, végső soron elvon. Kevesebb lesz. Nekünk viszont jogunk van saját művészetünkhöz. Pilinszky szerencsére ritkán vet úgy fel bármilyen problémát, hogy ne adna kapaszkodót a megoldáshoz (amennyiben a probléma letisztítását megoldásnak fogjuk fel). Ezúttal sem tér el ettől, az ünnep és hétköznap visszaszerzését állítja középpontba.

Az nem kérdés, hogy az író őszinte művészetet kíván létrehozni - ehhez pedig ki kell jelölnie saját stílusára is mind az előbb említett ünnep és hétköznap, mind pedig a tegezés és magázás lehetőségeit. Ahhoz, hogy átlagostól a művészetig jusson, elengedhetetlen a kiemelés folyamata: minden létezik már ugyan, mint átlag (mint tudatosság), viszont birtokolva csak akkor lesz, ha létrejön számára egy hiteles megjelenés a művész által.

Mert bármely műben megjelenő elem eleve megfogalmazott, illetve éppen hogy túlfogalmazott alakok formájában már jelen van a köztudatban, például tudjuk, hogy miként néz ki egy szekrény, vagy hogy milyen érzés az unalom. Ha a művész ezekre a köztudomású sablonokra játszik rá, elengedhetetlenül beleesik abba a hibába, hogy bekerül egy már megkezdett beszélgetésbe, amihez ily módon nem tud hozzászólni, hiszen bár mindenki érti, senki sem foglalkozik vele, mivel mondanivalója már elmondott. Az ismétlés pedig maximum a hiátus gesztusa. Éppen ezért fontos, hogy a tények feltöltődjenek valósággal, ne csupán megállapítások, újraállapítások történjenek meg, hanem a valóságot jelentse ki minden kijelentés. Ha a tény telítődik valóságtartalommal (amely pedig valljuk be, abszolút személyesség), ünnepivé, sőt: ünneppé lesz, és mint ünnep - őszinte. Illetve képes arra is, hogy saját magatartásával szemben meghatározza a hétköznapit is, ami már szintén nem tény, viszont többszöriség, ezáltal pedig nem is ünnep.

A tény ráadásul szerep ugyan, viszont csakis önmagáért való - önmagát mint jelenséget állapítja meg, összefügg ugyan más tényekkel, viszont tovább nem építhető vagy bontható, éppen ezért a tények lezártak, széttartanak egymástól. A valóságdarab ugyanakkor bővíthető, és bővítése minden esetben tudásbővülést (ráadásul tapasztalat-bővülést) is eredményez. A művészileg kifejezett valóságdarab teljes magányban áll (hiszen csakis önmagával mérhető), viszont egybetart, mi több: összehátrál és tömörül. Tehát nem csak hogy egymásra épül és valósággá lesz, de már az épülés folyamatával is tartalmat ragad meg, nyilvánvalóvá tesz igazságokat. Ez pedig, akárhogy is nézzük, maga a művészi többlet, ami a jó művekben végül is megjelenik.

Pilinszky ünnep-fogalma egyébiránt a mai napig nem kapta meg a neki járó figyelmet, dacára az egyre inkább kibontakozó pilinszkyzmusnak, aminek keretében szerencsére nem csak versei, de esszéi, interjúi is egyre nagyobb érdeklődést keltenek. Idézetei egyre gyakrabban jelennek meg irodalomelméleti munkákban, akár szépirodalmi művekben is, de ez a gesztus legtöbbször a követés helyett inkább az elismerő megértés gesztusa marad. Pedig talán a most kibontakozó fiatal művészeknek lenne nagyon fontos megragadni az ilyen kapaszkodókat, annak a generációnak, aminek az információ és tudás megerősödése, de az átélés és megtapasztalás lebutítása közepette kell megoldania érvényesülését. Akiknek végtelen számú lehetősége van ugyan, de egyetlen lehetősége alig.

Pilinszky János - Forgács Rezső: „Haza akartam, hazajutni végül" (Századvég Kiadó, Bp., 1994)

Huszonöt év várakozás után olvastam el Hollós Ervin és Lajtai Vera könyvét. Bizonyos szempontból későn, hiszen a benne foglaltak történetírói horizontja fölött már jócskán eljárt az idő. Ám az 1956. október 30-án, a budapesti Köztársaság téren történtek még ma is élénken foglalkoztatják a közvéleményt (ennek legutóbbi szépirodalmi lenyomata Térey János és Papp András Kazamaták című drámája). Sok kérdés mindmáig tisztázásra szorul, s az is tény, hogy propagandaíze és sarkosan elfogult megfogalmazásai ellenére az eseményeken jelenlévő Hollós Ervin és felesége könyve továbbra is megkerülhetetlennek számít a forrásanyagok között.

1956-tal kiskamaszként, egy lyuk formájában találkoztam először. Talán húsz centin múlott, hogy a lövés elvétette a nagyszüleim házán az ablakot. Nagyapám évtizedeken keresztül nem tüntette el. Mintha azt akarta volna, hogy maradjon ott az a golyónyom, annál beszédesebb emléke úgysincs annak, amiről nem lehet beszélni. Ám hiába faggattam, a részletekbe, hogy ki lőtt és miért és hogyan, nem volt hajlandó belemenni. Pedig borzasztóan érdekelt volna.

A következő szembesülés apám munkahelyén, a megyei tanács épületében történt. A díszlépcsőnél márványtábla lógott, rajta idézet. A pontos szövegre nem emlékszem, csak az elejére és a végére: az idézet után aláírás gyanánt Kádár János neve szerepelt; a legelső mondat pedig úgy kezdődött, hogy „Történelmi tény", és akként folytatódott, hogy itt alakult meg a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, és innét indultak harcba a szocializmus megmentéséért küzdő erők 1956. november 4-én. Ennek részleteiért apámat ostromoltam, ő azonban úgy tett, mintha maga se tudná, hogy a tábla minek akarna emléket állítani.

Miután a kérdezősködéseim nem hoztak eredményt, a saját szakállamra búvárkodni kezdtem a könyvespolcon. Kinyitottam a Magyarország történelmi kronológiája negyedik kötetét 1956 őszénél, és rögtön kikerekedett a szemem: „tüntetés"... „fegyveres csoportok megtámadják a főváros több középületét"... „vérontás"... „ terrorcselekmények"... „tőkés restauráció"... Nem tudtam, hol kezdjem, mit olvassak először: lapozgattam ide-oda, de nem találtam az elejét - az origót, hogy honnét indult, és mi volt ez az egész. Hasonlóképpen nem mentem sokra a Képes Történelem sorozat Míg megvalósul gyönyörű képességünk, a rend címűt darabjával sem. Túl azon, hogy abban is leltem három fényképet és néhány bekezdést 1956 őszéről, a szöveg tényszerű állítások helyett kimerült abban, hogy azt harsogta, hogy „ellenforradalom", s folyton revizionistákat, burzsoákat és fasisztákat emlegetett.

Hollós Ervin és Lajtai Vera Köztársaság tér, 1956 című könyvét viszont már túl töménynek és riasztónak találtam akkoriban ahhoz, hogy elolvassam. Mindjárt az első fejezet baljósan indult: „1956. október 30-án reggel, pontosan tíz óra tíz perckor minden irányból, a Köztársaság tér fái mögül, a Városi Színház (ma: Erkel Színház) és a környező házak ablakaiból és tetejéből össztűz zúdult a Budapesti Pártbizottság székházára". A fényképek, különösen azok aláírása még inkább elrémisztett: "Orvtámadás"... "Atrocitások"... "Sebesültek"... "Halottak"... "Lincselés"... A karhatalmisták kivégzését ábrázoló képek láttán pedig gyorsan be is csuktam és visszatettem a helyére a könyvet. Fogalmam se volt arról, hogy kik azok a karhatalmisták, de a látvány épp elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy úgy ítéljem meg, hogy 1956 őszén valami rettenetes dolog történt Magyarországon.

Bő huszonöt évvel később nyitottam ki ismét. Hollós Ervin és Lajtai Vera könyve olyan, akár egy dokumentumregény. A részletekbe menően eseménydús. Igen, ez egy meglehetősen torz olvasat, amely fölött már átsiklott a történelem. Miközben negyedszázaddal az első kézbevétele után immáron el is olvastam, akár valami filmet, az elmázolás és az elkenés mögött is látni véltem az apró mozaikokból fölépülő történéseket, és mintha hallottam volna a fegyverek ropogását: hús-vér emberek álltak a barikádok mögött. A mai olvasó persze jobban teszi, ha frissebb, és a pártos részrehajlást mellőző, hitelesebb történeti munkából próbál tájékozódni. Például Eörsi Lászlóéból, ami az 50. évfordulóra jelent meg, és nem mellesleg ugyanezt a címet viseli. A hajdani ideológia mögött ugyanakkor sorsok és tragédiák húzódtak. Ez a Hollós-Lajtaiban is kiérződik a vastagon fölpakolt festékréteg alól.

Hollós Ervin - Lajtai Vera: Köztársaság tér 1956 (Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1974)

A Doktor Sax a Kerouac számára termékeny ötvenes évtizedből való - terve, vagy talán az egész szöveg maga a már-már mágikus 1952-es évből, amikor megrögzött alkohol- és drogmámorban megtett utazásai és a William Burroughsnál Mexikóvárosban töltött idő alatt/között jó tízregénynyi vázlatot, feljegyzést, mindenfélét lefirkált. Tény, hogy megjelenésig 1959-re jutott el a könyv. Nem tartozik az igazán nagy közönség- vagy kritikai sikert elért írásai közé, ám Kerouacot mégsem hagyta nyugton: utóbb forgatókönyvet írt belőle, melyből nem hogy soha nem lett film, de csak a hagyatékából került elő, harminc évvel szörnyű halála után. 2003-ban végül ebből hangjáték készült, megtartva az eredeti címet, a Doktor Sax és a Nagy Világkígyó-t.

Nehéz megfogni, megközelíteni a regényt, ha regény, különösképp, ha főműve, az ennyi évtized távolából is erős élményeket pumpáló Úton felől „érkezünk" hozzá. A próza spontán áradása itt érezhetően közel sem olyan kontrollálatlan, mint a főműben, bár érzésem szerint igyekezne annak feltüntetni magát - nem, nagyon is tudatos szerkesztettségről árulkodik a szövegdarabok elhelyezése, s ezek műfajának változatossága is. Történetét meglehetősen nehéz lenne összefoglalni olyasmi nagyvonalú mondatoknál konkrétabban, mint amilyenek a szerző más műveinél is mondhatók. A nagyvonalú mondat pedig itt valahogy úgy hangozna, hogy gyerekkori tények, álmok és rémálmok olvadnak össze ebben a műben egy félig látomásos, félig vallomásos prózakonstrukcióvá.

Vallomásos, mert ahogyan az Útonban, úgy itt is valós személyekre épülnek a szövegbeli karakterek - de ezúttal alig is kell találgatni, ki kicsoda, illetve fel is hívja erre a figyelmet a próza. Egy Quebecből a massachusetssi Lowellbe (Kerouac szülővárosa) áttelepült francia-kanadai család áll a középpontban, annak is Jack nevű gyermeke, az elbeszélő. Bár a családnév Duluoz a könyvben, ezenkívül minden más stimmel a leghányavetibb biográfiákban is hozzáférhető adatokkal - a városok, a családtagok, például a fiútestvér, akinek tragikus halála a gyermek Jack Kerouacra ugyanúgy súlyos traumaként nehezedett, mint a regény elbeszélőjére. Bár arról például sehol sem szerepel bejegyzés, hogy a Merrimac folyó már-már bibliai áradására valóban sor került-e Kerouac gyermekkorában. Ha nem is, ehelyett nagyon érzékletesen sikerült „megteremtenie".

Ott, a Merrimac folyó két partján történnek azok az elsőre baljóslatúnak tűnő események, amelyek rátelepednek az elbeszélő gyermekkorára, mely traumától traumáig hánykolodó zaklatottságnak tűnik fel, mindenféle homályos képzelgés árnyékolta sejtelmes korszaknak, miközben többször olvasható az is, hogy tulajdonképp könyvek közé merülő nyugalmas álomvilág volt. A családi tragédiák és legendák a gyermekkor kedves olvasmányaiban, különösképpen a képregényekben oldódnak fel, illetőleg azok élményeivel olvadnak össze. Így kerül képbe a gyermeki félelmek archetipikus pontján, a város melletti elhagyatott, tragédiákat rejtő kastélyban, a kerouac-i Dracula, Condu gróf, aki Magyarországról érkezik Massachusettsbe, persze a hazai földet tartalmazó koporsójával együtt - vagyis a koporsó az valahol eltévedt útközben -, és az egész népes sereglet, amely a kastélyban körülveszi.

Az Úton felőli megközelítése számomra azért tűnik picikét problematikusnak, mert míg a regény mondatai ugyanazzal a nagy léptékű szabadságígérettel, bármi megtörténhet-felhívással operálnak, mint az Útonban, addig sem a próza spontaneitása, sem a történet fesztávolsága nem támasztja ezt alá - az olvasó ugyanazt a féktelen szabadságvágyat érzi pulzálni-lüktetni a flegmán odavágott mondatok lendületében, de a történet csak nem bírja szabadon engedni a szereplőket és a történéseket: kicsi köröket leírva a regény nagy részében folyton visszatér az elbeszélés a nyitójelenethez, illetve alig is tud kiszabadulni a városka környékéről. És ezt egy kicsit szokni kell.

Kerouac tehát egy olyan konstrukciót szerkeszt, amelyben a központi eseménytől egyre távolodó koncentrikus körökben tárul fel a mondanivaló - legalábbis a regény első részében. Azután a teljes tér- és színváltás is megtörténik (no nem éppen messze vetül a perspektíva), mint az egy az egyben a látomások/fantáziák világában zajló második részben, hogy aztán onnan újra visszatérjen, és már átláthatóbban léptesse a való és a fantázia világának szereplőit ugyanabban a mezőben - átláthatóbban, mivel egyértelműen tisztázza, melyik szereplő melyik világból való. Máskor műfajt vált: színműszerűen tagolt, illetve versek köré szerveződő szakaszok-részek is olvashatók a fejezetekben. A mozaikosság, a töredezettség alkalmat teremthetne arra, hogy egymástól távoli élettények helyeződjenek el a baljóslatú látomások fedezékében összekapcsolódva, de ez valahogy nem működik - bennem, az egyszeri olvasóban végül is nem állt össze különösebben agyafúrt, vagy bármi különöset jelentő egységgé az egész.

Kétségtelenül a regény csúcspontja a Merrimac folyó áradásának tragikus története - az akkor átélt kalandok élményét sikeresen át tudja adni a próza, mely ekkor, a regény utolsó harmadában a hangulatot egyre fokozva száguld végkifejlete felé. Amely végkifejlet viszont bizonytalanságban hagyja az olvasót - az elbeszélő mintegy átlépi a világok határát, s a mumus Doktor Sax-szel együtt fejezi be az utat. Akiről, mármint a mumusról, kiderül, hogy egyáltalán nem is mumus - egészen barátságos fickó. És itt kicsit össze is omlik a szerkezet - mert hát akkor mi ez az egész? A közép-amerikai indiánok mitológiája előtérbe nyomulva csitítja el mind az egzotikus kelet, mind a románcos Európa mítoszait, melyek inkább a negatív oldalhoz, a ki tudja mit akaró Világkígyóhoz kapcsolódnak, míg Sax a képregényhősök pozitív vonásait ölti magára. A várt/sejtett kataklizma elmarad - az olvasó pedig magára marad a sejtéssel, hogy az elbeszélő talán gyerekkora nagy traumáinak leküzdéséről beszél a regényben. Hogy ezzel lesz vége.

De ezt a sejtést immár se alá nem támasztja, se meg nem cáfolja semmi. Legfeljebb csak az támasztja alá, hogyha nem erről szól, akkor vajon miről?

Kerouac köré kultikus művei valóságos mítoszt szőttek, teljesen megérdemelten - ebben a munkájában saját maga mitológiáját igyekezett megírni-megteremteni - egyértelműen a saját maga számára (vagyis nem azért, hogy kifelé mitikus alaknak lássék). Ahogyan a spontán szerveződésű prózáit sokkal elevenebbeknek érzem, a „magától teremtődött" mitológia is elevenebb és igazibb, mint a kreált. De mindenféleképpen kijár neki ez is. Ezért, minden kétkedés ellenére, kötelező olvasmány az amerikai irodalom, a beat-korszak, és persze Kerouac kedvelőinek.

Jack Kerouac: Doktor Sax (Fordította Szántai Zsolt. Szukits Könyvkiadó, Szeged, 2004)

Régóta töröm a fejem rajta, hogy mi lehet a titka Kiss Ottó svéd kisebbségű gyerekverseinek. Sokan, sokféleképpen rokonították már ezeket a gyerekszájon megszólaló szövegeket a svéd gyerekvers jellegzetes műfajával, de azért leginkább mégiscsak sírva nevet(tet)ős magyar versek ezek, egyszerűségükben is kifinomult nyelvezettel, ráadásul a rendkívül gazdag, második virágkorát élő magyar gyermekköltészet önálló szigetét, jellegzetes kisebbségét alkotják. Talán a formából adódó könnyedségükben is súlyos gondolatok teszik, talán az a dolgok mélyébe ható lényeglátás, amelyet éppen a gyermeki nézőpont hitelesít, talán Paulovkin Boglárka néhány vonallal megrajzolt figuráinak szívbemarkoló tekintete - egy biztos, ez a világ kitörölhetetlen nyomot hagy az emberben.

Ugyan csak az 1997-es Visszafelé hull a hó című kötetben olvashatóak az első „gyerekhangra" írt Kiss-versek (mint arra a könyv alcíme is utal), de egy korábbi beszélgetésből megtudtam, hogy ezek többsége már a '80-as évek közepén megszületett, és a Csillagszedő Márióval váltak igazán népszerűvé. Nyulász Péter nemrég egy interjúban találóan szabad verses gyerekregényként jelölte meg ezt az epizodikusan építkező, lírai szépségű öszvérműfajt, amely a Baranyai András fergeteges illusztrációival készült Emese almája című rendhagyó ábécéskönyv után A nagypapa távcsöve című új kötetben gazdagodik tovább.

Míg Máriónál a csonka család problémái vetődnek fel, addig itt a nagyszülő-unoka-reláció generációs különbségei kerülnek előtérbe. Ezeket a verseket is áthatja az iróniával kevert melankólia és a gyermeki, naiv filozofálás, de a regény alaphangulata ezúttal derűsebb, nem egy család széthullásáról szól, mint a Márió-versekben, hanem éppen a nagyszülők eddig ismeretlen világának felfedezéséről. A fényképalbum-szerűen felvillantott képek során észrevétlenül bontakozik ki a kisfiú új kapcsolatának íve a bizalmatlanságtól a feltétlen szeretetig. Erre utal a mogorva szomszéd, Kovács bácsi figurája is, aki megtalálja a közös hangot az öregekkel, és lassan feloldódik bérházmagánya: nagy látószögű, régi gépével büszkén készíti el a családi fotót. (Izgalmas párhuzamba állítható ez a jelenet Nádori Lídia Sárkány a lépcsőházban című meséjének kezdőjelenetével, ahol a főhős szülinapjain készülő fényképekből kiolvasható hiány éppen az apa távozását rögzíti.) A fénykép-jelleget erősíti az ábrázolt világ részletgazdagsága is, amely az album első lapozgatásakor még nem tűnik fel, csak ha elmerülünk a kötetben. De nem csak a szöveg többértelmű félmondatai keltik ezt az érzetet, hanem a rajzok szeretettel megformált realizmusa is. Szöveg és kép harmonikusan összesimul és kiegészíti egymást, különösen az olyan párversekben, amelyek már a korábbi kötetekben is előfordultak, de itt még hangsúlyosabb szerephez jutnak. Ezeken a duplaoldalakon nem csak a két vers lép egymással dialógusba, hanem az illusztrációk is újraértelmezik őket, feleselnek velük. A Csillagszedő Márió magyar kiadásának fekete-fehér képei és a német fordításhoz készített borongós színvilág helyett A nagypapa távcsövében a világos, meleg színek dominálnak, és itt is fontos szerephez jutnak a Paulovkin Bogi védjegyévé vált szokatlan perspektívák, amelyek vizuálisan visszaadják a versek ingajátékát kicsi és nagy, gyerek és felnőtt, hétköznapi és transzcendens között.

Valóság és transzcendencia határmezsgyéjén tűnik fel a kötet másik fontos műfaji jellegzetessége is: az istenes gyerekvers, amely a gyermeki rácsodálkozás profánságával közelít a hithez. Ennek legszebb példája az Oltár című vers:

A templomban

a bejárattól a Jézuskáig

madzagos korlát vezet,

hogy biztosan megtaláljuk az Istent,

nehogy eltévedjünk közben

a sok faragott szobor

meg a sok festett falikép között.

A könyv aktualitását részben az adja, hogy egészen más számít mindennapi eszköznek egy mai kissrác és nagyszülei számára. Ez a szemléletmódbeli különbség, amely az elején még kisebb konfliktushoz vezet (a nagypapának nem kell a számítógépes játék nyújtotta három élet, „mert szerinte egy is bőven elég."), később oldódni látszik, mert az öreg megtanulja az ímélezést. Ezt rögzíti az egyik legmókásabb vers, A postás, amely a maga módján rímel Varró Dániel Miért üres a postaláda mostanába? című versezetére a Túl a Maszat-hegyen című (kötött) verses meseregényből:

„Tegnap este nagypapa megtanult ímélezni,

ma reggel meg, amikor csengetett a postás,

nem akarta elhinni, hogy csak úgy ajtót nyitunk,

és meg se kérdezzük tőle a jelszót."

Ezen a ponton meg kell említenem egy érdekes nemzetközi kezdeményezést, amely a távolba szakadt nagyszülőket és unokákat kívánja összehozni az internet erejével. Remélem, hogyha beindul az egyelőre béta-verzióban megtekinthető honlap [http://www.mygrandchild.com/], akkor magyar kiadók is jelentkeznek majd rá, és A nagypapa távcsöve elsőként kerül fel rá, hiszen ideális lenne egy közös netjátékhoz.

Kiss Ottó távcsöve nem csak egy család életét hozza tapintható közelségbe, hanem egy kisfiú érzelemvilágát és lényeglátó megfigyeléseit is, mindezt olyan borotvaélesen, mint Kovács bácsi fényképe. A nagypapa távcsöve hiánypótló könyv, amelynek ott a helye minden nagyszülő és unoka polcán.

Kiss Ottó: A nagypapa távcsöve (ill. Paulovkin Boglárka, Móra Könyvkiadó, Budapest, 2009)

„Elfogy az ember. / Halványul minden csókkal, / tünékeny nyárból kikopik; / sétál folyókkal, trógerokkal, / alászolgál és távozik." (Összegzés) Annyira jellemző ez a vers Dienes Eszterre! De rá minden verse jellemző. Mondhatnám azt is: nála élet és költészet azonos. Létezésének történeteit újra és újra átszűri aktuális élethelyzetén, hangulatán, s versbe írja őket. Emlékek és álmok fájdalmas könnyűsége emeli magasba sorait. Leggyakoribb témái: a gyerekkor, a szerelem. Versei többnyire elégikusak, s átsüt rajtuk a nyers érzés. Költői képei erőteljesek, beszédmódja fanyar, néhol (ön)ironikus.

Dienes Eszter az utóbbi harminc évben több mint félszáz szerelmes verset írt Ladányi Mihályhoz, aki lassan már negyedszázada, hogy elszegődött „Isten főpohárnokának". A kis, köpcös, kopasz, szemüveges, rózsaszín bőrű, részeges és nőfaló költő (ahogy Dienes sorolja rá a jelzőket egy interjúban) ennek a versvilágnak megtermékenyítő szerelemistene lett: „Feléd mi újság? Hogy vagy? / Vannak-e lányok, angyalok? / Itt a munkás kocsmán sallang, / fáradt szegény, és elhagyott. // Az Osztály rossz nótákat gajdol, / lőrére költ, nem futja többre, / Szimfóniát szív, hurutja van, / és zsebében kinyíló ökle. // Jöjj el közénk, és álmodj újra / - minden sarkon egy lámpa ég! - / Lehet, hogy volt szeretőd egykor, / de ez ma már csak szóbeszéd." (Üzenet Ladányinak)

A kunhegyesi gyökerű, Törökszentmiklóson élő Dienes Eszter tavaly volt hatvanéves. Negyedik, Kinél az ítélet? című kötetét Györfi Sándor karcagi szobrász jelentette meg. A könyv válogatott versek gyűjteménye, amolyan születésnapi ajándék a művésztárstól, a baráttól.

Az életmű egészéről érzékletes keresztmetszetet ad ez a legvaskosabb Dienes-kötet, ám az előzőek ismeretében hiányolunk néhány fontos verset, ugyanakkor bekerültek a válogatásba olyan darabok, amelyeknek szerepeltetése a szigorú szerkesztő hiányát jelzik: rímes aforizmaszerűségek, gegek, alkalmi költemények. A szövegek egymásutánisága is esetlegesnek tűnik. Átgondoltabb ciklusépítés, kötetkompozíció méltóbb lett volna a szerzőhöz, miként a gyakori hibákat, betűelütéseket is illett volna korrigálni. Valószínűleg az alkalmiságból következő időhiány - a kiadó a kerek születésnap szabta határidőre meg akarta jelentetni a könyvet, ám későn fogott hozzá - magyarázhatja a fönti hibákat, amelyek gyöngítik ugyan a kötet egészét, ám a benne szereplő versek fölmutatják szerzőjük tehetségét, költői erejét.

Mert Dienes Eszter - bár ritka, elszórt publikációi, s szinte valamennyi korábbi kötetének megoldatlan terjesztése miatt kevesen ismerik - nagyszerű költő. Amikor tavaly az Eső nyári száma bővebb összeállítást közölt Dienes-versekből, egyik levelében Ilia Mihály (akinél szorgalmasabb olvasója pedig kevés lehet a magyar irodalomnak) a következőket írta: „Dienes Eszter-'terra incognita'-val ismerkedtem. Be kell vallanom, alig tudok róla valamit, most pótolom. Itt-ott olvastam írását, de nem állt előttem sem személye, sem írói egyénisége igazán. Most nem kis megdöbbenéssel látom, hogy egy irodalmi 'valaki' rejtőzik e név mögött, és utána kell néznem írásainak."

Attól tartok, a Kinél az ítélet? című kötet kevés könyvesboltban kapható. Ha egyáltalán kapható. A neten viszont olvashatók Dienes korábbi kötetei (Mosolymaradék; Holdvirágzás; Szerető, este), amelyek anyagából a mostani válogatás készült. Utóbbiból (is) idemásolok még egy összegzést: „Szívemet tőből kitéptem, / de újranőtt és játszott, / dúdolt keserves dalokat, / és sokkal szebbnek látszott. // Sorsomat pénzért árultam, / semmim nem maradt, látod? / Visszhangos, szélbő utakon / elragadott az átok. // Így éltem jókat, rosszakat, / s akár rég, most se mérek: / ennyit adtam, ennyit kaptam, / nem nőtt szívemen kéreg." (Bruttó)

Dienes Eszter: Kinél az ítélet? (Györfi Sándor, Karcag, 2009)

E sorok írója túlzás nélkül meri állítani, Fecske Csaba több évtizedes irodalmi pályafutása során maradékok nélkül élni tudott istenáldotta poétikai tehetségével. Ami a költészetben tanítható és megtanulható, ő azokkal az ismeretekkel és tudnivalókkal idejében és minden részletre kiterjedően felvértezte magát. Hosszan lehetne sorolni az elmúlt század, a közelmúlt és napjaink költőit, akiknek rátalált lábnyomára, de minden esetben a saját feje után ment. Finoman hangszerelt költészet az övé. A múltra emlékeztető hang beleillik a ma szólamaiba, a jelent tolmácsoló hangok rezgésszáma megegyezik az irodalmi hagyomány fővonalát képező líra rezgésszámmal.

Fecske Csaba versei lénye egészéből, vére lüktetéséből, szíve és lélegzete ritmusából táplálkozik. Ha olyasmiről ír, amit semmilyen körülmények között sem hallgathat el, tolla alatt megiramodnak a mondatok. A gomolygó élményvilágból, az emlékrétegek alól az őszinteség

vödrében hozza a felszínre a verstartalmat.

Akinek az arcát viselem című, tavaly megjelent kötetének opusait az egyenletes, szabályos, egészséges lélegzés jellemzi. Alkalmanként a belső izgalomtól, a túlfűtöttségtől szaporábban ver a költő szíve, lélegzése felgyorsul, szaporábban ver pulzusa. Távol áll tőle az önbecsapás. Idegen természetétől az olvasó ámítása, hamis világba ringatása. Ennyi az ára, se több, se kevesebb a hitelességnek.

Fecske költészetében az egymástól hol közelebb, hol távolabb eső pólusok, paradoxonok, ellentétek egymás mellé sodródnak. A fájdalom hívószava az öröm, az öröm kibontakozásában minden másnál tevékenyebben a fájdalom vesz részt. A legrövidebb versláb is súrolja a végtelen határát.

Az általa gyújtott fény a képtelenül sötét alagútból is kitalál. Az öröklét jogosítványát a gyorsan tovatűnő pillanat állítja ki, üt rá pecsétet. Költői gyakorlatában teret kap az őrült beszéd, de van benne rendszer. A semmit megtartja, használja, gondolatokkal és érzésekkel terheli meg, az ürest, a könnyűt elveti. A vihart a szellő karójához köti ki, és nem csalódik  elgondolásában. Átballag a József Attilával ellentétes oldalra: a felszín nem fecseg, nem hallgat a mély. Szintetizáló költészet az övé.

Minden átvehetőt átvesz az élettől, és a minden továbbadásra érdemeset elles a haláltól.

Fecske költészete a szembesítések sorozata. A költő mindent a maga helyén akar tudni és látni.

A megrebbent levél, a mocorgó lomb éppen úgy megkapja a maga jussát, mint az erdő.

Költészetében a parányi a mindenség egy kicsinyke darabkája. Minden gerinces, mászni vagy repülni tudó élőlényt beenged munkásságába. A tárgyak, a megfogható és a szóval kifejezhetetlen keresik egymást, egységet alkotnak. Képzeletében a nyelv által költészetté lényegülnek a megélt tapasztalatok, a testi-lelki megpróbáltatások, az évek falai közül kiszabadult emlékek, hangulatok. Mondatain áttűnik az istenhit, a karbantartott életszeretet és meggyőződés. Vallomásra késztetik az életben rejlő lehetőségek, a teljesség közeli élmények éppen úgy, miként az idő kegyetlen és fellebbezhetetlen ítéletei. Verseit olvasva jó néhányszor mécsessel a kezében képzeltem el a költő alakját.

Fecske nem a természet felől közeledik önmagához, önmagából mintázza meg a természet létét, történéseit, körforgását, árapály mozgását, váltakozó szüntelenségét, tagolt végtelenségét, mondatokkal mérhető határtalanságát.

„most még erdőnyi madár énekel szíved alá" (Az utolsó szó); „nézd a túlbuzgó virág / piroslik nem retten vissza / s az őszt akárha méregpoharat / hirtelen fenékig kiissza" (Ecloga-töredékek); „őrséget vált a nyár és az ősz / a fecskék útlevelén pecsét / a völgy mint egy fazék gőzölög / fölötte levert zománcú fedő az ég" (Egyre bizonytalanabb); „mint a gyík a naptól felhevült kövön / sütkérezik agyán a gondolat." (Mózes)  „a szél pár kínlódó levélen segít...türelmüket elvesztik a zöldek... úgy tombol a fény az ablak üvegén / mintha a nap haláltánca volna ez" (Nem enyém).

Amit érez és gondol, amit meggyőződéssel vall, amit semmiképpen sem hagyna ki életéből, azt mértékkel tette és teszi. Senkit nem akar ízlés és értékrendszerébe beiskolázni. Növeszt ugyan tüskéket, nem is keveset, de ezek, kevés kivételtől eltekintve befelé nőnek, befelé sebeznek. „önmagad nyersanyag vagy s lettél" (Nem tudni).

Költészete kulcs az önismerethez. Nem a lábtörlő alatt, Fecske Csaba eddig megjelent versesköteteiben bárki szerencsés érdeklődő megtalálhatja.

Fecske Csaba: Akinek arcát viselem (Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2009)

Hogy milyen könyvet adnék majdan a lányom kezébe? Például olyat, mint a Til all the stars have fallen, ez a David Both válogatásában megjelent kanadai gyerekvers-antológia a Kids Can Press Ltd.-től, amit Kady MacDonald Denton illusztrált.

A coulour locale fontossága, a helyi színeké, ami ebben a kötetben (is) rabul ejt engem, és ezzel - megszabadít. Honnan? Az univerzálékból, amik a legnagyobb partikularitások. Mert ami mindenhol megtörténhet, nem történhet meg sehol, és ami mindenkihez szól, valójában senkihez sem.

„A költők fényképeket készítenek az országunkról, az évszakainkról, az időjárásunkról, az emberekről, akik itt élnek, és mi magunkról: mindezt kamera és film nélkül. Képeket, amik többet érnek ezer szónál. Talán ott találod magad az egyik fényképen, amit valamelyik költő készített: fekete-fehér emlékeken" - olvasom a kötet utószavának találó passzusát.

És ez a költészet egyik legnagyobb varázsa. Rákerülsz ezekre a fotókra, amik Kanadában készültek, egy országban, hová, ha fizikailag nem is, de e versek segítségével eljutottál... Vagy még pontosabb, ha azt mondom, hogy Kanada költözött ide, jutott el hozzád. Az országok így mozognak. Az irodalom segítségével.

A versek erdejében vadállatok járnak. Őket is elkapja - Tandori Dezső nyelvi leleményével élve - a „tényfékező gép". Gémek, mosómedvék, bálnák, prérifarkasok.

Minél kevésbé kézenfekvő, hogy az emberen kívül más élőlények is élnek a bolygón, a versekben szereplő állatok annál metaforikusabbakká, jelképesebbekké válnak. De többé már nem bennünket jelképeznek, nem az érzelmeinket, hanem saját magukat.

Felmerülhet a kérdés, hogy miben különböznek ezek a versek más népek gyerekverseitől. Az irodalomban engem mindig az érdekelt, ami különbözött. Mert valami annyiban hasonlít (rám mint olvasóra), amennyiben különbözik.

Kezdjük a természet-közeliséggel. Ami az elemek közelében íródott, szükségszerűen elemi. Ezek a versek a természeten belül íródtak. Ahogy az indiánok is belül éltek a természetben, akik sokszor felbukkannak a kötet lapjain, például a következő igencsak könnyen fordítható versben, a Kanadai indián helynevek címűben: „Mesilinka, Osilinka, / Mississauga, Missisquois. / Chippewa, Chippawa..." Fontos vonása a kötet verseinek a mitikus jelleg. Borzongatóan ősi és mitikus szövegvilágok merész beemelése a gyerekvers szövegkeretei közé: „A Windigo az Észak Szelleme, a Cree indián mondta nekünk. / A Windigo kannibál szellem, a Cree indián mondta nekünk. / Megszállja az embert / lelkét megfagyasztja."

A kötet verseiben mindig fúj a szél, de nem csak fúj, testet is ölt, szinte ő lapozgatja helyettünk a könyvet; az ablakunk mellé áll, megismerkedhetünk vele: „Amikor gyerek voltam, / és nyári estéken az ágyamban feküdtem, / a szél egy magas, szépséges asszony volt, / aki az ablakom mellé állt. / Akkor jött, amikor elmém elcsöndesedett."

Ez a könyv is megerősített abban, amit már egy ideje gondolok (és amit például Sándor Csilla és a Csodaceruza is tud, hiszen ennek érvényesítéséért dolgozik évek óta): hogy az irodalom egyik legfontosabb területe a gyermekirodalom. Itt nem lehet félrebeszélni, itt mondani kell valamit. Itt nem lehet homályosan mutatni a képet, csak élesen szabad. Egy gyerekversben bizonyos szempontból mindig több van. Ahhoz, hogy ezt belássuk, elég csak a gyerekek magasabb fokú projekciós képességére és egészen elképesztő asszociációs rendszereikre gondolnunk.

(Az idézetekben saját fordításaimat használtam. A következő versekből kerültek részletek a szövegbe: Meguido Zola: Canadian Indian place names; Ken Stage: Windigo Spirit; Dorothy Livesay: And even now)

Til All the Stars Have Fallen: A Collection of Poems for Children. Illusztrálta: Kady MacDonald Denton. Szövegeket válogatta: David Booth. (Kids Can Press Ltd.)

Kökényszemű Katica nekem mindig Detre Annamária copfos, keményített, hófehér blúzos, temperamentumos menyecskéje marad. Olyan, mint a Csillagok Háborújában a bikinis Leia hercegnő: emblematikus szereplője egy (hős)kornak. Vajon lehet-e felülírni, újramesélni a régi történeteket? Filmnél persze van már digitálisan felújított változat - de hát Katica copfjai, Leia hercegnő hajcsigái attól ugyanolyanok maradnak, a szereplők változatlanok.

Katica és Éliás királyfi története, A palacsintás király 1963-ban zenés mesejáték volt a rádióban, 1973-ban filmesítették meg, s 2009 karácsonyára, tíz évvel az előző kiadás után könyvben jelentette meg a Cerkabella Kiadó. A kötet valódi rangját az illusztráció adja, ugyanis ebben a kiadásban Békés Rozi szecessziósan légies, különös képei szerepelnek. Tóbiás király udvara, Harsányi Gábor felejthetetlen Csöröge-alakítása, Kaló Flórián Derelye főszakácsa, a nép (igen, még volt ilyen), s Katica tűzről pattant figurája mind egy-egy sémagyűjtemény példányai voltak: a király kövér és mohó, az udvari bolond bölcs és furfangos, a nép szegény, de igazságos, a szegény lány meg talpraesett és hű szerelmes. Meséről lévén szó, természetes a rögzült típusok, toposzok használata, de a filmbeli idealizált, ropogós népviseletbe bújtatott pozitív szereplőkkel ábrázolt világ ma már nemcsak önmaga görbe tükre, hanem egy adott koré is. Az elnyomók-elnyomottak sötét-világosan egyszerű értelmezési stratégiája erős, félreérthetetlen kontúrokkal rajzolta meg a valamikori mese képi világát, és a történet hangsúlyai is más helyre tevődtek. Ezzel összefüggésben funkciójában is más volt a mese, erős aktuálpolitikai színezetet kapott.

A mostani kiadásban Békés Rozi clown-szerű, néhol keleties hajfonatokkal, néhol mai, „trendi" kellékekkel (napszemüveg, lódenkabát) felöltöztetett figurái, akár egy színházi előadás szereplői vonulnak végig a könyvön - ezt az értelmezést megerősítik a gyakran feltűnő paraván-részletek, fejlécek, színes keretek. Az illusztrátor ezzel a gesztussal úgy újítja meg a mese egész világát, hogy a nem-valódiság, játék-lét lehetőségének fenntartásával a megjelenési előzményeket negálva is bevonja e játéktérbe. Ez A palacsintás király nem elsősorban önmaga, sokkal inkább jel, az egykori, eredetiként, viszonyítási pontként értelmezett változat újramesélése. Ugyanaz a történet ma már nem a gazdagok és szegények párharcáról, nem a népnyúzók félreállításáról, sem pedig az istenadta nép és a demokratikus érzelmű új uralkodó összeborulásáról szól, hanem egyrészt a furfangról, másrészt a kapzsiságról. A perspektíva szűkült, specifikusabb, célirányosabb lett a befogadói megközelítés, az egyetemes, társadalmi dimenziójú interpretáció pedig érezhetően gyöngült. Hogy előny-e vagy hátrány ez a szimulákrum-lét, vagy az, hogy a kritikai és példabeszéd funkció lekopott a szövegről - az valószínűleg csak újabb majd' fél évszázad múlva látszik majd. Fésűs Éva szövege azonban még ma is van annyira jó mese és irodalmilag friss, hogy reménykedhetünk újabb olvasatokban.

Fésűs Éva: A palacsintás király. Békés Rozi illusztrációival. (Cerkabella Kiadó, Szentendre, 2009)

Miközben lapoztam, azon gondolkodtam, hogy a kő nem lenyomata, hanem másolata az életnek, hogy az élet a kőhöz viszonyítva érthető meg.

(Ezt a mondatot azonban ne tessék fölpakolni egy logikai mérlegre, mert folyékony, lefolyik, és faképnél hagyja a műszerészt. Ám egy dogma-szerkezetbe se tessék belegyömöszölni, mert az egész szisztémát fölrobbantja, és kezdődhet elölről a világteremtés. Egyszóval: semmit se tessék kezdeni vele. Vannak még a világon önmagukért való dolgok.)

Egyébként Móser Zoltán Arc/Mások című fotóesszés könyve is egy ilyen jelenség.

A könyv előszóírói, Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor azt írják, Móser új műfajt teremtett azzal, hogy beszélő viszonyba állított két képet. Élőt és élettelen. Múltat és fotografált jelent.

És képzeljük el, hogy ezek a furcsaságok kommunikálnak egymással. Méghozzá olyan nyelven, amit mi megértünk és olvasni tudunk.

És valóban.

Van egy világ (egy értelmezési horizont? egy szemüveg?), ahol az emberi arc és a szoborarc jobban hasonlít egymásra, mint két emberi arc, mint két testvérarc.

Legyen festett, avagy faragott, fényképezett az az arc: benne egy világ jelenik meg.

A 94 arcból 33 kép szobor vagy maszk, 19 idős férfi, 13 idős asszony, 10 gyermek.

A maradék: egy-két fiatalasszony, fiatalember (fényképen vagy festményen).

Az emberek arca, akár tavasszal a szántóföld: barázdákkal szőtt.

A szobrok arca hideg, mint a csipkebokrok árnyéka a kánikulában.

A tekintetek: egyformák.

A tekintetekből értettem meg, miért hiányzik a könyvből a középkorú ember arca - de elmondani már nem tudom.

A szobrok szinte mind fiatalemberek és fiatalasszonyok...

És most, hogy becsukni készülök a könyvet, úgy érzem, nem is arcokat, hanem tükröket lapoztam.

Nem tudom, hol jártam, de azt igen, hogy már nem oda érkeztem vissza, ahonnan elindultam.

Móser Zoltán: ARC/MÁSOK 94 arc (Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2009)

Az élcsapat avagy Tanácsköztársaság 1919 című regény - más könyvek társaságában - szeptember óta az asztalomon várja, hogy elolvassam. Éppen most, a hétvégén került rá sor, amikor szerzője, Benedek Szabolcs József Attila-díjat kapott.

Benedek novellái többnyire a jelenben játszódnak, míg regényeinek szinte mindegyike, szám szerint hét (ha az ugyancsak tavaly megjelent Haláldekameron novellafüzérét is ideszámolom), történelmi közegbe kalauzol. (Na, jó, hat és fél, mert a Budapest vőlegényei ebből a szempontból felemás - a mai mesén túl a családtörténet ívén megelevenednek benne Magyarország elmúlt évtizedei, sőt a főhős históriai érdeklődése a régi századokba is bepillantást enged néhány epizód erejéig.)

Eszembe jut egy tizenvalahány évvel ezelőtti kép: valami rendezvényen vagyunk a Szolnoki Művésztelep akkor Paál István nevét viselő színházában, s rápillantok Benedek Szabolcsra. Oldalról látom, ahogy talán kissé összeszűkült szemmel nézi az előadást. Figyel. S nekem valahogy úgy tűnik, hogy a dolgok mögé lát. Eljátszom a gondolattal: így néz egy prózaíró. Érdeklődve, figyelmesen, mindent rögzítve, elraktározva, hogy amikor majd szövegszöveteket szövöget, legyenek helyzeteket hitelesítő emlékei, megoldásai.

De miért ír Benedek ennyi történeti tárgyú irodalmat? Miért e históriai érdeklődés? Mit lát, mit figyel a történelemben az író? Valószínűleg ugyanazt, amit bárki más. A mát. Az élcsapat például rendszerváltás-regény. A Visegrádi utcai lakásban szinte folyamatosan ülésező kommunisták az ország fölötti hatalmat készülnek átvenni, míg Károlyi Mihályék a háború utáni belső viszonyok és az Antant szorításában egyre tehetetlenebbül próbálják megőrizni ugyanazt: a hatalmat. Cselekednek ideáik és lehetőségeik szerint. Ahogy mindig, mindenki. Benedek most is széles tablót készít, sok ismert történelmi, irodalmi figura tűnik fel könyvében Prónay Páltól Rákosi Mátyásig, Jászi Oszkártól Landler Jenőig, s szép számmal szerepelteti-beszélteti a kollégáit: Krúdyt, Kosztolányit, Karinthyt (az Édes Anna regénykezdetét például, hogy miről pletykálnak a Krisztinában, Karinthy meséli Kosztolányinak, csak nem Kun Bélára, hanem Szamuelyre hangszerelve), vagy a kommunista irodalmárt és esztétát: Lengyel Józsefet, Lukács Györgyöt.

A regény magába szippant, Benedek könnyű kézzel ír, olvasmányosan bonyolítja a történetet, föltehetőleg hatalmas háttértudással rendelkezik a korról. A hitelességet persze nehéz számon kérni egy mégiscsak fiktív műfajon, hiszen a regényben a valamennyiünk által ismerhető-hozzáférhető, de általában nem ismert tudáson túl is mozgatni kell a szálakat. A fikció és a valóság aránya tehát a magamfajta átlagolvasó számára mindig kérdéses, ám ez nem vetődik fel problémaként, mert a regény atmoszférája hitelesnek tűnik. Annyiban mindenképpen, hogy a jellemek, helyzetek és megoldások tükröztethetők a mába, vagyis lélektanilag ismerősek a bennünket körbevevő mindennapokból, a hírekből.

Szamuely Tibor oktatásügyi népbiztos például egy nyitott, sötétbarna személygépkocsival (amely IV. Károlyé volt) tizenkilenc májusában Szolnok utcáit járja, föláll az autóban, „időnként rámutat egy-egy elővigyázatlan alakra, aki addig egy fa mögött, egy kapualjban, vagy egy ablakmélyedésben lapult", s akit a népbiztos „külleme és öltözéke nyomán" úgy ítél meg, hogy „az ellenforradalmárokhoz tartozik", arra lövet. Majd előhúzza forgópisztolyát, s maga is lő. Amerre megfordul az országban híres páncélvonatán, hullák jelzik kíméletlenségét. Kérdés, hogy Szamuely, akinek regényben megrajzolt figurája vágyaival, eszméivel összhangban, ám esendően mozog, konspirál, szeretkezik, vajon gonosz ember-e. Vajon gonosz emberek-e a kommunisták, akiknek többsége vélhetően a legjobb szándékkal, egy belsővé érlelt ideológia jegyében tette, amit tett, amit tehetett? Miként Horthy Miklós is hazájáért aggódó és tenni kész tisztként ajánlja föl katonai szakértelmét a könyv lapjain Kun Bélának, illetve a Vörös Hadseregnek.

A történelmi bűnökre (s szinte mindegy, hogy fegyverrel a kézben vagy tárgyalóasztalnál követik el) persze nehéz enyhítő körülményt keresni a szándék (vélelmezhető) tisztességében.

De ez nyilván nem is törekvése az írónak, miként a fülszöveg szerint „a regény se leleplezni, se emlékezni nem kíván. Csupán megmutatni, hogy milyen erők rángatták abban a néhány hónapban a régi és új között lebegő, tétova, tehetetlen Magyarországot". Megmutatni, hogy milyen erők rángatnak mindig bennünket a történelemnek nevezett forgószínpadon. Mert a színpad minden bizonnyal forog, gondolhatjuk Benedekkel együtt, akinek előző históriai tárgyú könyve, a pestisről íródott Haláldekameron kapcsán olvashatjuk a szerző honlapján: „a könyv mégsem a betegségről szól, hanem arról, hogy miket tesz az ember, amikor a végzettel szembenézni kényszerül. Meg a túlélésről. Hogy a csapás előbb-utóbb elvonul, és mi, miután tántorogva fölkászálódunk, újrakezdünk mindent. Többnyire ugyanúgy."

Benedek Szabolcs: Az élcsapat avagy Tanácsköztársaság 1919 (Pont Kiadó, Budapest, 2009)

Amikor először hallottunk róla, csupán annyi maradt meg, hogy a család kivándorolt, Észak-Amerika, préri, indiánok. Vagyis nem maradt meg semmi.

Aztán volt a tanszéknek egy kiskönyvtára, kávéivó zug, Krúdy-szagú kuckó, ott olvastuk egy szamárfüles folyóiratban, hogy az év könyve, 1998. Az okosok olyanokat mondtak: irodalmi szenzáció. Vagyis szenzáció.

Azóta valahogy minden évben 1998 van - Oravecz Imre Halászóembere, ez az óriás, nem hogy nem veszít az aktualitásából (mintha a szépirodalomnak lehetne olyanja), de napról napra fontosabb, elevenebb, lüktetőbb lesz. Nyíltseb-effektus - hasogat, fáj.

Amikor először szívott fel bennünket ez a testes Írás, mintha itthon jártunk volna: tanya, répaföld, kiscsikó. Fóliasátrak, dűlőút, kanális. Pipacsos rét, botladozó traktor, csörömpölő biciklis. Hajnalig merültünk el benne, oldalunkon kiégett kedvesünk szuszogott, aztán amikor újraolvastuk, már nem feküdt mellettünk senki. Oraveczet nehéz is másképp.

Maradt Az öregek faggatása, Az erdő óhajtása, s a Közelítő nap.

A bizonyosság.

Nagyapánk, Mályvád, s hogy ablakunk, akár akarjuk, akár nem, a temetőre néz.

Hogy csak a kutyák sejtenek valamit, / mert hallgatnak, / és nyugtalanul tekintgetnek az ajtó felé, / mely sehogy sem akar kinyílni."

Oravecz Imre: Halászóember: Szajla, töredékek egy faluregényhez: 1987-1997 (Jelenkor Kiadó, Pécs, 2006) - 2., átdolgozott és javított kiadás (1. kiadás: Jelenkor Kiadó, Pécs, 1998)

Tavaly november 23-án. Az ezt tudató plakátok még ma is láthatók szerteszét. Elolvastam, ha már anno az előzményét is (Állítsátok meg Terézanyut! Bestline, 2002): ott volt a könyvtárban azon a gördülő tárolószekrényen, amelyen a frissen visszavitt könyvek várják, hogy megint a polcra kerüljenek. Belelapoztam, kikölcsönöztem. Tudom, ez úgy hangzik, mintha magyarázkodnom kellene: elolvastam, de nem vettem meg... Holott nem magyarázkodom. Különben a Nesze Neked Terézanyu!-nak (Ulpius, 2009) máris terjedelmesebb az úgymond szakmai recepciója, mint az előzményének.

Rácz Zsuzsa, az Állítsátok meg Terézanyut! című könyv szerzője megírta második regényét, melynek főszereplője Kéki Kata, aki az elsőnek is hősnője volt. A Nesze Neked Terézanyu! azt beszéli el, hogy Kéki Kata írt egy nagy példányszámban elkelt, Állítsátok meg Terézanyut! címet viselő regényt, és hogy miként éli meg az evvel járó ismertséget. Mindez úgy hangzik, mintha valamiféle posztmodern játék lenne, amihez külön élményként párosul, hogy Terézanyu mumusa a jelek szerint Esterházy Péter. Próbáljuk meg most figyelmen kívül hagyni azt a rögeszmésen kísértő gondolatot, miszerint vajon Rácz Zsuzsa egyenlő-e Kéki Katával (bizonyos életrajzi elemek párhuzamossága dacára a szerző egy újságcikkben kétszázaléknyi hasonlóságot véleményezett), amellett viszont már nehezen tudunk elmenni, ahogyan E. P. alakja tornyosul Terézanyu fölött. „Ugye, tudja, hogy maga nem egy Esterházy Péter?" - olvassuk mindjárt a (második) regény nyitómondataként egy szigorú irodalmi szerkesztő szájából. Aztán a fent említett (kétszázalékos) cikkből megtudjuk, hogy Rácz Zsuzsa A Nagy Könyv című tévéműsor felvételén Esterházy mellett foglalt helyet; egy interjúban pedig kijelenti, „el kell dönteni, hogy az ember föl meri-e vállalni, hogy olyan könyvet akar írni, amit sokan elolvasnak, vagy írogat, alkotgat, és nagyon szeretné, ha Esterházy Péter megveregetné a vállát".

A fenti felvetést nemrégiben kíváncsiságból megosztottam egy ifjú, szárnypróbálgató (vagy tán még csak arra készülő) írónővel, aki habozás nélkül azt válaszolta, hogy ő természetesen mindkettőt akarja. Rövid gondolkodás után hozzátette, hogy amennyiben ez mégse menne, akkor inkább legyen sok olvasója, a többi - mármint a kritika és az egyéb viszonyulások - nem érdekes. Talán rosszul, mindenesetre én amolyan „csak azért is"-t véltem kicsengeni a szavaiból. Ahogyan a Nesze Neked Terézanyu! egyes megjegyzéseiből is. Mert igen, lehet, hogy az úgynevezett magas irodalom nem sokra tartja a munkásságát, de mégiscsak ő, mármint Kéki Kata az, akivel egy díszebéden szóba elegyedik az amerikai külügyminiszter, miközben az asztalnál helyet foglaló neves irodalmár megszégyenülten hallgat. Kéki Kata büszke az olvasótáborára, és arra, hogy a regényét páratlan gyorsasággal megfilmesítik. Talán ugyanez a büszkeség szól ama másik ifjú írónő szavaiból is, aki egy interjúban kijelenti, hogy számára nem szentség az irodalom, neki a fő törekvése az, hogy jól és érdekesen írjon, a „kulcsárista", sznob kritikusok billoga pedig untatja és bosszantja.

Mindezzel nincs semmi gond. Legyünk büszkék a sikereinkre! Viszont amikor üzengetünk a magas irodalomnak, azt sugallván, hogy nem hiányzik a szakmai elismerés, a magas példányszám bőven elég, az éppen úgy hangzik, mintha mégis... A Nesze Neked Terézanyu! ezekről a kétségekről (is) szól. A gyakran önmagunk gerjesztette megfelelési kényszerről (lásd E. P. fölbukkanását a legkülönfélébb horizontokon). Különben a regény (minden hibájával együtt, avagy dacára) ugyanott és ugyanúgy működik, ahogyan az elődje is. Rácz Zsuzsa tehetséges, ami egyebek mellett abban is megnyilvánul, hogy pontosan látja, érzékeli a (műfaj) korlátait. Csak a mumusokat kéne nem akként kezelni.

Rácz Zsuzsa: Nesze Neked Terézanyu! (Ulpius-ház, Budapest, 2009)

Darvasi kolléga a minap itt, ebben a közös olvasónaplóban, Dupcsik Csaba a magyarországi cigányság történetét és a cigánykutatások történetét bemutató kötetét méltatta. Hozzá is kapcsolódva, én ezúttal Takács Géza a Kiútkeresők. Cigányok iskolai reményei című kötetét ajánlom nemcsak a cigányság sorsa iránt érdeklődők figyelmébe.

„Magyarország a többi kelet-közép-európai országgal együtt arra van ítélve, hogy a cigányság társadalmi integrációjára megoldást találjon. Ennek híján beláthatatlan végű, mélységű és tartalmú társadalmi krízissel kell számolnia." - írja a szerző kötete vége felé. A megállapítás valóságtartalma egyre nyilvánvalóbb, miközben jól látható az eddigi államilag vezényelt integrációs törekvések kifulladása, sőt - bátran állítható -, kudarca.

Takács Géza talán épp ebből kiindulva inkább olyan reményteljes polgári kezdeményezéseket, egymástól nem egészen független dél-baranyai cigány iskolai törekvéseket, történeteket igyekezett megmutatni könyvében, amelyek keretében cigányok és nem cigányok, helyben együtt próbálnak választ találni és megoldást keresni közös problémáikra. A 2000-es években többször is meglátogatta a Magyarmecskei Általános Iskolát, a mánfai Collégium Martineumot, a pécsi Gandhi Gimnáziumot, Alsószentmárton óvodáját, nyári táborát, és a legkülönbözőbb eszközöket felhasználva igyekszik feltárni és felmutatni azokat a jellemző intézményi törekvéseket, illetve példamutató személyes pedagógiai magatartásokat, amelyektől változás, fordulat remélhető. A dél-baranyai cigányok történetében mint cseppben próbálja felmutatni a tengert, állítva, hogy a nagy civilizációs kihívás egyik helyszíne ez a térség, ahol azt láthatjuk, „mit kezdenek egymással a mások (...) a különböző kultúrák gyermekei, akiknek együtt kell élniük", de miközben a modellszerű működési mechanizmusokat kutatja, az egészről nem megfeledkezve, valójában mindig az élő intézményt, iskolát s a benne élő, tevékenykedő embert, embereket próbálja megérteni és megértetni.

Inkább társadalomtudományi, mint szépírói munka ez, de akár egy izgalmas regényként is olvasható, szerkezete és narrációja legalábbis mintha csak modern regénypoétikai belátások és eljárások szerint működne. Az elbeszélt nagy történet, a hálózatot alkotó baranyai cigány iskolai kör története, számos kis történetből áll össze a figyelmes olvasó számára a mű végére, ezek a kis történetek pedig keresztül-kasul szövik egymást az előre- és hátrautalások rendszerében, különböző, külső és belső nézőpontokból láttatva az eseményeket. S közben, az intézményalapítókként, -működtetőkként megismert izgalmas személyiségek, már-már igazi regényhősökként, járnak át egyik történetből a másikba és kerülnek egymással is szövevényes kapcsolatokba.

Mindez, a feldolgozott anyag, mondhatni, esztétikai jellegű megformáltsága, érdekesebbé, élményszerűen olvasmányossá teszi a művet, s ezáltal hozzájárul az eddig nem igazán ismert tények és igazságok iránti figyelemkeltő hatáshoz, ami minden jó szociográfiáé sajátja, s ami ez esetben nem más, mint a cigányok iskolai reményei. Melyek, ha tudjuk, ha nem, a mi reményeink is.

Takács Géza: Kiútkeresők: Cigányok iskolai reményei. (Osiris Kiadó, Budapest, 2009, Magyarország felfedezése sorozat)

„most dupla porciót kaptak a becsület tábláin sakkozók

a kibalanszérozott ringlispilek alatt emberek kuporodnak:

felkristályosodás!

a manlichereket is ostyába pakolták

alszunk a sokszögű narkotikumokon.

Ők a kegyekre tűzték bordáikat:

majális.

Nagyságos úr.

Szélmalmok forognak."

A fenti szöveget Kudlák Lajos írta Gitár és konflisló című egyetlen verskötetében, mely a szűkös szakirodalmat korrigálva a leghamarább (belső és külső érvek alapján is) 1921-ben látott napvilágot. A Ma kiadásában megjelent kötet (benne három kubista metszet) ma műtárgy, egy árverésen a mindössze pár oldalnyi füzet 99 ezer forintért kelt el. „A maximális Életért cserébe kapott nyálas szentimentalizmus" ellenében alkotó dadaista máig sokkoló versszövegeivel még az avantgárd antológiák is csínján bánnak: Deréky Pál például arra hivatkozva, hogy versei paródiák, mellőzi roppant szintéziséből. Kappanyos András viszont felveti az egyik legizgalmasabb kérdést: „mit tekintsünk sikeres avantgárdnak: vajon a klasszikussá nemesedett, s így avantgárd auráját elvesztett (azaz kanonizált) Kassákot, vagy a máig is idegennek és bosszantónak tűnő, tehát avantgárd auráját tartósan megőrző Kudlák Lajost?"

A „rossz" Kudlák számomra mindig több volt, mint egy szélmalomharcos, pukkasztgató avantgardista, akinek „13 éves korában szifiliszt kapott a bátorsága", akinek felesége „oroszlánkörmökkel öblögeti a csecseit": a szlovákiai magyar irodalom hivatalos kórtermeiben szocializálódva letaglózó erővel hatott rám az a pár soros megjegyzés, mely a hivatalos irodalomtörténetekben lappangó dadaistát sejtette, a „sokszögű narkotikumok" bécsi alvóját. Most pedig egy kötetet készülök összeállítani a szövegeiből, ebből a látszatra infernális, kevés elemből intenzívvé növesztett káoszból, a magyar zsebTzara, a magyar kulcstartóArp (Arpot kitűnően fordította!) munkáiból, aki később ultrabalos festőként (!) megalapozta a szlovák (!) avantgárdot és fokozatosan ideológiailag súlyosan fertőzött realistává silányodott „A maximális Életért cserébe", hogy megidézzem kötete előhangját, azok szellemét, akiket teljes hévvel támadott. Hiába, „akasztófáinkat csiklandozzuk" - idézhetjük újra Kudlákot.

Bár nem osztom azt a véleményt, hogy az avantgárd afféle gyerekbetegség, melyen átesve az ember József Attila, Kassák vagy Illyés lesz, annyi bizonyosnak látszik, hogy ha nem is betegség, de valamiféle infantilizmus társul az avantgárdhoz: a szabadság nyelven, nemen, nemzeten, művészeteken, határokon túli vágya. Hogy ki lehet kezdeni a szélmalmokkal, hogy érdemes kikezdeni a szélmalmokkal. Fiatalon lehetőleg.

Azt a mai Magyarországon nem különösebben kell magyarázni, miért olyan nehéz bármilyen, a cigányságot érintő kérdéssel foglalkozni - és persze nem csupán az aktuálpolitikai helyzet miatt. Nem feltétlenül azért, mert - ahogy azt Dupcsik Csaba írja könyvében - Magyarországon „a diskurzusok széles skáláján uralkodott el a paranoid szintet megütő megosztottság: semmilyen, a szó legtágabb értelmében vett politikai témához sem lehet hozzászólni anélkül, hogy az ember ne gyűjtse be a baloldali vagy a jobboldali címkét - esetleg mindkettőt, persze, másoktól." És nem is csak azért, mert az egyik szekértábor legszívesebben meglincselné, felkoncolná a romákat, vagy mert egy másik meg a rosszul értelmezett "píszí" gondolkodás jegyében úgy tesz, mintha a társadalomban semmiféle feszültség nem lenne a romákkal kapcsolatban. De ha az aktualitásokat magunk mögött hagyva történeti szempontból tekintünk a romák eredetének kérdésére, akkor is újabb és újabb problémákba ütközünk. Mivel a társadalomkutatók úgy a dualizmus koráig szinte egyáltalán nem foglalkoztak ezzel a népcsoporttal, gyakorlatilag azzal kell szembesülnünk, hogy a cigányoknak nincs megírott történelmük. Persze az sem ritka, hogy ha valaki mégis foglalkozott velük, akkor is előítéletesen tette.

Sokféle útja-módja van a romakutatásnak. Más és más szempontból, de értékesek lehetnek a szélesebb közönséghez szóló, nagyobb nyilvánosságot kapó újságcikkek és a tudományos munkák egyaránt. Dupcsik Csaba tankönyvszerű munkája, mely az Osirisnél látott napvilágot, és A magyarországi cigányság története. Történelem a cigánykutatások tükrében, 1890-2008 címet viseli, nyilván csak egy szűkebb réteget szólít meg; ettől azonban még jelentősége nem lebecsülendő. Szociológusi és történészi szempontokat vegyítő, alapvetően azért mégis inkább szociológiai mű ez, melynek szerzője, miközben a romák históriáját írja meg, tulajdonképpen nem tesz mást, mint fáradhatatlanul, körültekintő alapossággal veszi végig a cigányokról kialakult sztereotípiákat, helyesebben: sztereotípiáinkat (a cigány bűnöző alkat, nem szeret dolgozni, lusta, csak a segélyekből akar élni, stb.), és bontja le őket. A vizsgált nép eredetének kérdéséből indul ki, az első részletesebb fejezetben a millenniumi Magyarország cigányságával foglalkozik, a legnagyobb területet pedig a szocializmus korának, illetve napjainknak szenteli. Dupcsik hangja olykor szenvedélyes, megkockáztatom, nem is feltétlenül objektív mindig; nekem azonban nem támadt ezzel semmi bajom. Egyrészt olyan, hogy objektív tudományosság, tudjuk régóta, nem létezik. Másrészt a gondolkodó ember alapvető tulajdonsága, hogy a megalázottak, a gyengék mellé, és nem a győztesekhez, az elnyomókhoz áll. Természetes, hogy a szöveget olvasva úgy tűnik: a legnagyobb tétje az utóbbi évtizedeket vizsgáló fejezetnek, A rendszerváltás veszteseinek van, mely komplex módon tárja fel a romák helyzetét, hiszen a cigánykutatókról, a cigány identitásról és nyelvről, a foglalkoztatásról, a szociálpolitikáról, az iskoláztatásról, a médiáról és az előítéletekről is szól, az antropológiai és a néprajztudományi nézőpontokat ismertetését sem mellőzve. A szerző, és ezzel a véleményével nincs egyedül, nem cigányproblémáról, hanem alapvetően a szegénység okozta gondokról beszél. És a többségi társadalom, a hatalmon lévők álságosságáról, felelősségéről, teljesen jogosan, bár - mivel találva érezhetjük magunkat - fájó módon. (Mint anno Mohácsi Jánosék kaposvári előadása, a Csak egy szög, mely, ha művészi értelemben egyesek szerint nem is feltétlenül volt kivételesen jó, de társadalmi szerepvállalása miatt revelációként hatott, és amely a cigányság történetén végighaladva szintúgy az előítéleteinkkel szembesített bennünket.) Dupcsik könyvét mindenkinek csak ajánlani tudom, legalábbis minden olyan írástudónak, aki hajlandó még ilyen kényes kérdéseken rágódni, elmélázva a gondolkodásunkban rejlő sztereotípiákon.

Dupcsik Csaba: A magyarországi cigányság története: Történelem a cigánykutatások tükrében 1890-2008. (Osiris Kiadó, Budapest, 2009)

Pár héttel ezelőtt az egyik barátom a kezembe nyomott egy kisméretű nejlonszatyrot: „Szanálunk odahaza - mondta -, már nem férünk a sok könyvtől. Tudom, hogy ez nálad jó helyen lesz". Éppen csak belepillantottam, és láttam, hogy valami régi kiadvány lapul benne, mégpedig azért zacskóban, mert meglehetősen rossz állapotban van: borítója szakadozott, gerince szétnyílt, lapjai kiesőben. Megköszöntem, hazavittem, és letettem szatyrostul az íróasztalra. Néhány nappal később néztem csak tüzetesebben bele.

Esztendő - áll a címlapon, ami, bevallom, nem mondott nekem semmit, ám a borítón szereplő három név nem akármit ígért: „Főszerkesztő: Hatvany Lajos. Szerkesztők: Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső". Ugyaninnét az is kiderül, hogy egy folyóirat I. évfolyamának 1. számát tartom a kezemben (1918. január), megjelenik havonként, előfizetési ára negyedévre 9 korona, félévre 18 korona. A szerkesztőség és kiadóhivatal postacíme leszakadt, a belső címoldalról viszont megtudtam, hogy „A Pesti Napló kiadása". Némi guglizást követően azt találtam, hogy az Esztendő című folyóiratot Hatvany Lajos azután kezdte tervezgetni, hogy szakított a Nyugattal, éspedig avval a szándékkal, hogy vetélytársat csináljon a már akkor nagy presztízsű lapnak. Ez akkor vált tetté, amikor megvásárolta a Pesti Naplót, melynek égisze alatt indult útjára az Esztendő. Összesen tizennégy számot ért meg. A szerkesztőség két húzóneve a címlapra is kikerült: Karinthy és Kosztolányi - de hogy fontos szerepet játszott a folyóiratnál Tóth Árpád is, arról a legutolsó oldal aljára nyomott apró betűs szöveg tanúskodik: „Kéziratok Tóth Árpád segédszerkesztőnek küldendők a Pesti Naplóhoz".

A könyvformátumú, 192 oldalas első számban talán a tartalomjegyzék a legkülönösebb: a címet sose közli, legföljebb a szerző nevét, de inkább afféle beharangozó információt a szóban forgó írásról, oldalszám nélkül. „Széchenyi István pártot alapít" - áll például az első helyen, és ha egyet lapozunk, kiderül, hogy az 5. oldaltól báró Fiáth Ferenc emlékirataiból olvashatunk egy részletet Az új párt címmel. (Újraközlés, a lábjegyzet elárulja, hogy a teljes szöveg 1878-ban jelent meg Tettey Nándor és társa kiadásában.) Ezt Babits Mihály Kakasviadal, valamint a ma már többé-kevésbé (méltatlanul) elfeledett Vargha Gyula (költő és statisztikus!) Száz kapus város című verse követi. „Szép Ernő elbeszélése" - jelenti be a tartalomjegyzék, és csupán a 18. oldalon tudjuk meg, hogy a Karacsné nagyasszony című, a szokott Szép-minőséget hozó, de talán nem annyira kiemelkedő alkotásról van szó. Mindenesetre negyven oldalt a magáévá tesz, úgyhogy a következő anyagot - Utazás Prágába, útleírás Lakatos László tollából (a tartalomjegyzék szerint: „Csehek a magyarokról") - kisebb betűvel szedték.

A kötet, azaz a folyóirat csúcspontja Szomory Dezső ma is játszott egyfelvonásosa: Incidens az Ingeborg-hangversenyen. Nehezen térünk magunkhoz a kábulatból, ezután a főszerkesztő Berzeviczy Albertról írott tanulmánya (ami a tartalomjegyzék szerint „Hű arckép") különösen ingerültnek hat: „Ki nem állhatom azokat a fölöttébb elszaporult fővárosi és parlagi nyegléket, akik az akadémiát csak azért vetik meg, mert tudósok társasága és a hagyomány háza..." Kosztolányi három francia vers fordításával, Kaffka Margit a Szemüveg című - a tartalom szerint az asszonyokhoz írott - miniesszével jelentkezik. A nagy meglepetés Harsányi Zsolt Rechnitzer halála című ironikus műve: kis híján eléri a szomory-i csúcsokat, noha a tartalomjegyzék csak annyit árul el róla, hogy „Hősköltemény, hexaméterekben". Barta Lajosra (1876-1944) már nem nagyon emlékszünk, pedig a Godály csatája nem rossz elbeszélés.

Gyóni Géza, Gábor Andor, Kaffka Margit és Henry Barbusse könyveiről Tóth Árpád, Hatvany, Schöpflin Aladár és Kosztolányi közölnek recenziót, Karinthy ellenben továbbra is hallgat. Ha csak nem ő a(z egyik) szerzője az Esztendőt záró Naplónak. Ennek kiderítése filológusok dolga - föltéve, ha már ki nem derítették. Én viszont azt derítettem ki, hogy az Esztendő eme első száma antikváriusoknál 3-4 ezer forint körül mozog. Na, nem mintha az ár számítana. Be fogom köttetni, és megkeresem méltó helyét a polcomon.

A nyolcvanas években voltam óvodás. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom. Egy emeleti tornaterem képe jön elő. Újságkivágások. Képek az Aurora cirkálóról. Jött az orosz télapó. Gyed maróz. Vagy valami ilyesmi. A lányok pártában várták. Orosz népviselet tetőtől talpig. A fiúk is korhű, nemzethű viseletben. Kenyérrel és sóval vártuk. Lenin mindenek felett. Csakis Lenin. Ő egyedül. A jó. Lenin neve összeforrt tudatunkban a jóval. Kopott, fekete-fehér felvételeken bátorítja a tömeget. Hajrá, irány a Téli Palota. Kivégzések? Mészárlás? Éhínség? Kínzások? Dicsőség, forradalom, győzelem, jólét. Beugrik a napközis tanítónk arca. Komor lett. Lenin volt börtönben is, mondta. Börtönben? Lenin? A jó? Ez tényleg egy igazságtalan, hazug világ, gondoltuk (joggal). De kenyérből tintatartót gyúrt, abba tejet töltött. Tejjel írta titkos leveleit a börtönből. Csak fényben látszik az írás. Lenin nemcsak jó, de okos is volt. „Hej, te puska, puska vagy, nem csinos kis fruska vagy." A napközis tanító, aki egyben orosztanár is volt, megtanította nekünk ezt a dalt. Szerettük. Őt is, a dalt is, Lenint is. Emlékszem, ahogy fölém hajolt, ha elakadtam a leckében. Barna Szofit szívott, nikotintól sárga ujjaival mutatott a sorra, ahol épp tartunk. Leheletéből húsz szál cigaretta szaga ömlött az arcomba. De szerettem azt is. Nem zavart. Mit importálunk a Szovjetunióból? - kérdezte később. Karórát, rádiót, televíziót. Kitűnő orosz gyártmányok. Lenin, a jó. A szovjet termék, a minőség. És mi, a diákok, akik ezt elfogadjuk, megszokjuk, megszeretjük.

De valami, illetve valaki hiányzott. Sztálin. Ki volt Sztálin? Miért hallgatnak róla? Mi van Sztálinnal? Van vele valami gond? Mert örökké csak Lenin, Lenin, utána mintha semmi nem lett volna. Most meg Brezsnyev, Andropov, Csernyenko, Gorbacsov. De Sztálin hol van? Nem jelentős? Utólag sem? Miért nem tudunk róla többet?

Az HBO produkciója volt az a film, amelyben Sztálin szerepét Robert Duvall alakítja. Véletlenül néztem bele. Legközelebb felvettük. Akkor már tudtam ezt-azt Sztálinról. Túl voltunk a rendszerváltáson. Gimnáziumi történelemórák, a tanárok által rezzenéstelen arccal elsorolt évszámok, momentumok, offenzívák. A Molotov-Ribbentrop paktum. A vas és az acél országa. Gabonaexport. Éhínség, halkan, zárójelben. Oda sem figyeltünk. Ki figyelt oda egy tanárra? Pár stréber. Én biztosan nem. Ők utáltak minket, mi utáltuk őket. Tisztelet a szabályerősítő kivételnek. De valahogy bennem maradt, hogy Sztálin nagy volt. Nagy diktátor és gyilkos. Az említett HBO-s film végül nagy hatással volt rám. A húgommal néztük meg néhányszor. Emlékszem, abban az időben horrorfilmeket hordtunk ki egymás után a tékából, még persze videokazettán. Nappal néztük, hogy ne rezeljünk be annyira. Mindegy volt. Este ugyanúgy kislámpafénynél tudtunk csak elaludni. De élveztük. Ez a sztálinos film is egy horror volt számunkra. Eleinte egy horror a sok közül. Keveselltem a filmet. Ösztönösen hiányérzetem támadt. Utólag kiderült, jogosan. Az alkotás hiányos, tele ferdítéssel, mendemondákat tüntet fel történelmi tényként, egyes személyek túl nagy szerepet kapnak a filmben, míg mások meg sem jelennek. Képesek voltunk azt hinni, hogy a Sztálint körülvevők mind jók, csak a Gazda a sátán. A film arra volt jó számomra, hogy érdeklődve menjek a könyvtárba. Sztálin életéről szóló könyveket kerestem. Kaptam is pár kötetet. Béládi László/Krausz Tamás: Sztálin. Elsőként ezt olvastam végig. Majd következett Milos Mikelin: Sztálin, a zsarnok élete című kötet. Ezekből minden kiderült. Kissé száraz olvasmányok voltak, de végigrágtam magam rajtuk. Rég nem lapozhattak bele egyikbe sem. Lapjaik hullottak, ahogy haladtam oldalról oldalra. Az évszám. Az egyiket 1985-ben adták ki, a magyar szerzők művében nincs évszám feltüntetve, bár utólag azért tudható, ha végigolvassuk a kötetet. Érdemes idézni mindkét tanulmány zárszavából. Nézzük Milos Mikelin kötetét: „... Az is jellemző a sztálinizmusra, hogy a halála után mi történt Sztálin emlékével és emlékműveivel. Nem sokkal Hruscsov Sztálin-ellenes beszéde után, Budapesten 1956 októberében ledöntötték Sztálin szobrát. 1962-ben felrobbantották a hatalmas prágai bronz-Sztálint is. Ám 1970-ben, mikor Vorosilovot is odatemették a Kreml fala mellé, és ő is megkapta a maga mellszobrát, mint a többiek, Sztálinnak is szobrot állítottak a sírjára; ne éktelenkedjék tovább a fura foghíj Zsdanov és Vorosilov között. 1984-ben pedig a szovjet háborús veteránok egyesülete azt a javaslatot tette, hogy a fasizmus felett aratott győzelem negyvenedik évfordulója alkalmával, 1985-ben Volgográdot nevezzék ismét Sztálingrádnak.

A Béládi/Krausz így zárja a könyvet: „...Sztálin 35 éve halott, de a szocializmus azóta is megvalósulatlan. Ez persze nem róható fel Sztálin személyes hibájául vagy bűnéül, nehogy lassan ő maga is - mint annak idején áldozatai - sajátos bűnbakká váljon. Sztálin történelmi „öröksége" ma is kísért, ránehezedik az új generációk gondolkodására, történelmi tevékenységük egész szerkezetére... De ez már egy másik korszak története."

Érdemes belelapozni egy későbbi Sztálinról szóló munkába. Az Ormos Mária és Krausz Tamás szerzőpáros Hitler - Sztálin című kötetének sztálini fejezete (Krausz T. tollából) ekképp zárul: „... Hitler bukásával a nácizmus végérvényesen a történelem szemétdombjára került, míg a szocializmus gondolatköre és kultúrája a sztálini bűnök ellenére is sokakat ma is egy jobb, humanisztikusabb világ lehetőségeivel kecsegtet."

Ezt a néhány zárszót felidézve eszembe jut az az időszak, amikor a budai Albertfalván laktam 2000 környékén. A helyi, azóta megszűnt Gurgula presszóban söröztünk, amikor besétált egy idős hölgy. Nem tudom, miért, de odamentem hozzá, hogy megkérdezzem tőle, mit érzett, amikor megtudta, hogy Sztálin halott. Szemembe nézett, és azt mondta, hogy sírtam, nagyon sírtam. De hát a bűnei, a milliók halála, kezdtem bele. Maga ezt elhiszi? - kérdezte tőlem kedvesen. Elhiszi, fiatalember? De különben is, mindenkinek vannak bűnei, kinek nincsenek. Majd kiitta az őszibaracklevet poharából, és távozott.

Ide tartozónak érzem a Közhelyszótár című gyűjteményes kötet Sztálinról szóló szócikkét. (Sajnos az említett könyv már nincs nálam, így csak emlékezetből tudok idézni): Sztálin Jóska bácsi, a jóságos. A népek tanítómestere. Joe bácsi. Megnyerte a háborút.

Azt hiszem, ez a néhány idézet sokat elárul arról, hogy „széles tömegek" mit gondolnak még mai is erről a csavaros eszű, minden bizonnyal üldözési mániában szenvedő, alacsony grúzról, Kobáról, a forradalmárról, aki szervezett bűnözéssel irányította (irtotta, gyötörte, kínozta) népét a végső „győzelemig", amely persze soha nem jött el. S hogy ki volt Sztálin, pontosan ki volt ő? Te nem lehetsz Sztálin, mondta a generalisszimusz saját fiának. Nem lehetsz az, hiszen én sem vagyok az. Sztálin egy eszme, egy ábránd. A nép reménye, aki műalkotásokról, festményekről tekint le ránk, monumentális szobrok mintázzák, terek, utcák, városok viselik nevét, költemények dicsőítik. Sztálin maga a Szovjetunió.

A Bárka idei 1. száma rövid esszét közölt Drago Jancartól Amit átéltünk és amiről álmodtunk címmel. Az írás első gondolatai a nyolcvanas éveket idézik, amikor Szlovéniában, Lengyelországban, Csehországban, Litvániában, nálunk és másutt is nagyon sok szó esett Közép-Európáról. Jancar gondolatai az előre és visszafelé pillantó „lebegő, különös irodalmi utópiáról" nagyon ismerősnek tűntek számomra, sőt úgy éreztem, egyik-másik jellegzetes szófordulatát már olvastam valahol. Némi töprengés után leemeltem a polcról az Osirisnél 2005-ben megjelent Közép-európai olvasókönyvet. A Módos Péter által szerkesztett könyvben gyorsan megtaláltam, Drago Jancar egy korábban írott esszéjét, amelynek címe: Elavult volna Közép-Európa eszméje? Az eredetileg 2000-ben publikált írás a következőképpen indul: „Hol van már az az idő, mikor az amerikai (!) The New York Review of Books hasábjain Kundera esszéjét olvastuk Közép-Európa tragédiájáról, és úgy éreztük, olyasmit mond ki, ami már nekünk is rég a nyelvünkön volt."

Az olvasókönyvet megjelenésekor különösen érdekesnek találtam, hiszen Kundera esszéje, amelyet hozzám az Irodalmi Újság Sorozat Magyarországra becsempészett 1984-es kötete juttatott el, rám is revelatív hatással volt. Az Osiris-gyűjtemény három blokkból áll: az első részben Lendvai L. Ferenc és két történész - Romsics Ignác és Glatz Ferenc - próbálja egzakt módon meghatározni Közép-Európa helyét, a fogalom használatát, és az értelmezés rétegeit. Majd következnek a nyolcvanas években lefolyt párbeszéd legjellegzetesebb darabjai, Konrád Györgytől, Czeslaw Milosz-tól, Magristól, Ionescotól, Thimoty Garton Ash-től és másoktól. Furcsa módon éppen Kundera nagy hatású vitaindítója - Az elrabolt Nyugat, avagy Közép-Európa tragédiája - hiányzik a könyvből. A szerkesztő utalása szerint szerzői jogi problémák miatt maradt ki a kulcsírás. Az esszék ma is szellemi kalandot jelentenek, más-más országok azonos kultúrkörbe tartozó gondolkodói oly lucidus érveléssel bizonyították újra és újra Európa nyugati és keleti felosztásának tarthatatlanságát, a történelmi előzményekkel való összeférhetetlenségét. S közben ezekből az egymással is vitázó írásokból kibontakozott egy vonzó, talán a valóságban sohasem létezett Közép-Európa képe. Az építőelemek egy részét a történelemből, más részét az irodalomból és más művészetekből vették. A szerzők két dolgot kerestek a legjobban, a többféle etnikumot, kulturális tradíciót integrálni képes nagy szervezeti formát, és a sérülékeny és kiszolgáltatott embernek otthonosságot adó mikrokörnyezetet. Az mindenki számára kiindulópont volt, hogy az Európa- és Közép-Európa fogalom önmagában értéket és minőséget jelent, olyan valamit, ami magától értetődően felülírja az ideológiai és nemzeti korlátoltságot.

A harmadik blokk írásai 1999 és 2003 között születtek, az összeállítás a „Közép-Európa a rendszerváltozás után" címet viseli. Kosáry Domokos, Rudolf Chmel, Jancar, Emil Brix, Adam Michnik és még jó néhányan egy évtized távlatából visszatekintve töprengenek a Közép-Európa gondolat realitásáról. Erre az időszakra a Közép-Európa gondolat már elhalványodott, s helyét átvette az Unió által képviselt európai integráció víziója. A 2000 körül született írások szerzőinek attitűdjét jelzi, hogy igen gyakran használják az utópia, a mítosz fogalmat. Két ellentétes tétel között feszülnek a gondolatok, az első így hangzik: „Felejtsük el a földrajzot, felejtsük el a kultúrát. Az Európa névre hallgató dolog, melyhez jó tucat volt kommunista és egyéb ország akar csatlakozni... politikai és gazdasági ügy." (Emil Brix osztrák történész, diplomata idézi ezt a fundamentális megfogalmazást.) Az ellenpólus írásunk indításához illően Jancartól: „Közép-Európa keleti felének értelmisége ... a többé-kevésbé totalitárius körülmények között sajátos érzéket fejlesztett ki, azon antik, keresztény és felvilágosodott kritériumok iránt, melyek szerint Európa több a közös gazdaság és a közös törvények térségénél, ... ez a közös eszmélés térsége..."

A kötet utolsó részének szerzői, noha úgy látják, a realitások mást erősítenek, kivétel nélkül szeretnének számolni azokkal értékekkel, amelyek a Közép-Európa fogalomhoz rendelődtek. S hogy ez mennyire közös töprengenivalónk, azt mi sem jelzi jobban, mint az a tény, hogy kis bárkás csapatunk egyik tagja, Elek Tibor ugyancsak beleakadt ebbe a témába: Közép-Európa: a termékeny illúzió címen írt 1995-ben a kérdéskörről (olvasható a Helyzettudat és önismeret. Magyarság és európaiság kérdései napjaink esszéirodalmában című 1997-es kötetében).

Ha valami Szlovéniától Gyuláig illúziónak, utópiának, látszik, de mégis újra és újra előbukkan, akkor mégiscsak lehet itt valami valóságos erő a mélyben - még ha csak vágyakban is. S ha egy szlovén író békéscsabai színházi bemutatója elé ezeket a gondolatokat küldi, alighanem azt akarja, hogy ismét gondolkodjunk a kérdésen. Hiszen, immár hála istennek, az európai integrációs keretek között, de továbbra is keressük azt a törékeny individuumnak otthonosságot adó világot, amely a nyolcvanas években megálmodott Közép-Európában oly vonzónak látszott.

„Kicsi vagyok még / ha kell bilire állok / hogy elérjem a lányt / hogy megpuszilhassam / azt akit kijelölt nékem / múzsámul / az Isten" - vetette papírra  e korszakos sorokat egy szlovákiai magyar költő 2004-ben. Aligha létezik irodalomértő ember, aki e sorok elolvasása után (ha nem puszta mazochizmusból, vagy a dilettantizmus olykor hatványozottan létező szelíd bája iránti olthatatlan vágytól fűtve) nem dobja sutba a fenti „verset" tartalmazó kötetet. Németh Zoltán többek közt ezt a művet is kézbe vette (sok más hasonló mellett), hiszen e téren is meglátta a kritikusi kihívást, na, nem az ítéletalkotásban (ez egyértelmű), hanem a róla szóló kritikaírás perverz varázsában: kétségtelen, Németh szövege (akárcsak Karinthy vagy Radnóti hasonló, dilettáns szerzőkkel foglalkozó írásai) nem minden tanulság- és szellem nélküli termék.

Az Új Szó című napilap hasábjain 2006 júliusától 2007 júliusáig egy esztendőn át tartó, Penge című speciális zsurnálkritikai rovat kerek esztendeig borzolta a hazai kisebbségi kedélyeket. Részint azért, mert a hallgatás beleegyezés logikája szerint szerveződő szlovákiai magyar dilettánsok váratlan módon szembesítve lettek teljesítményükkel, illetve a tiszteletkörökként lefuttatott könyvbemutatók megrendelt sajtóvisszhangjaiba révedő elégedett alkotók is kizökkentek a rutinfolyamat rendjéből, részint, mert a kritikusi ízlés egzakt kivetülést is nyert, Németh ugyanis 1-től 10-ig terjedő skálán pontozta is a műveket. Kétségtelen, hogy az írások jelentős időszűkében készültek, a napilap pergő ritmusa szerint, ez magyarázza azok „műfaji" sokféleségét is: vannak remekbeszabott kisesszék (Tőzsér, Gazdag, Lövétei, Kemény, Parti Nagy), irodalomtörténeti betájolások, laza recenziók, szatírák és egyes konkrét szövegek tapasztalatai alapján írt mikroelemzések. Németh csak módjával használja az irodalomelméleti karakterű kritika nyelvi, terminológiai arzenálját, értekezői nyelve közvetlen, magyarázó és láttató, érvelő és felmutató. Ez nem jelenti azt, hogy szemléletmódja is valamiféle egyszerűsödésnek esne áldozatul: épp ellenkezőleg, mindig szövegcentrikus tud maradni, értelmezői poénjait éppúgy, mint kifogásait a szöveg szüli. A magyar kritika berkeiben is szokatlan az a nyíltság, mellyel Németh felvállalja és számokba szublimálja egészen konkrét véleményét. „Ebben a regénynek alig nevezhető szövegben nem történik semmi", veti oda Mizser Attila azóta olaszul is megjelent Szöktetés egy zsúfolt területre című művéről,  „várnia kellett volna a megjelenéssel" - hangzik sokadszor az imperatívusz. Grendel Mátyás király-regényét pl. „ jó értelemben vett intellektuális lektűr"-nek nevezi,  egy bizonyos BuSzabó Dezső kötetéről pedig megállapítja: „verseit leginkább a semmitmondó állítások, nagy szavak, akaratlanul önparodisztikus sorok, patetikus kijelentések, naiv közhelyek szövik át. Hosszú az út Berzsenyiig." A napilapstruktúra szűkre szabott keretei mellett a kritikusi-írói feladat nem kevesebb, mintha egy csattanós epigrammát kellene heti rendszerességgel papírra vetni.  Argumentálva szórakoztat, szellemesen argumentál: a lehetséges alkotói világok tereit üde módon jellemzi. A könyv elhagyja a pontozásos technikát, az olvasó fantáziájára bízza az értékelést, és ez a tett jelentős mértékben növelni tudja az olvasás során felgyülemlett feszültséget.

Németh Zoltán kötete egy éven át fokozott szenvedéllyel járult hozzá a szlovákiai magyar irodalomnak nevezett karantén felszámolásához, nagyban segítette az önértelmezés kollektív és individuális elmélyülését, és mindeközben még szórakoztatott is valamennyiünket. A Plectrum jóvoltából immár könyvvé tett kordokumentum erénye nem pusztán az állóvíz felkavarása (a kritikusi mixer vagy turmixgép hevével), hanem az a fajta szemlélet, mely az irodalomról való gondolkodást vissza tudta csempészni a hétköznapokba.

Németh Zoltán: Penge, Plectrum, Fülek, 2009.

Lövétei Lázár László, leutóbbi blogbejegyzésében, itt a Bárkaonline-on, Turgenyev „szeniliáit" és Arany János „őszikéit" emlegeti, én pedig épp nemrég olvastam Tőzsér Árpád legutóbbi kötetét (Csatavirág, Kalligram, 2009), amelynek verseit, ha jól látom, szintén az elmúlás végérvényességével való szembesülés, a semmi közvetlen közelségének érzékelése ihlette, így nem állhatom meg, hogy ne hívjam fel rá a figyelmet itt is.

Tőzsér ebben a kötetében is a mesterségbeli tudás magas szintjén műveli, a korábbiakból már jól ismert énsokszorozó, szerepjátszó, más korban, más létben önmagát kereső líraváltozatot. Az én-ek lét-dalai, csatavirágai ezúttal azonban mintha minden korábbi kötetbelinél inkább ugyanazt mondanák, például azt, amit a pásztorok istenéhez fohászkodó én így fogalmaz meg: „Ó, csak e dalt, az utolsót, hadd befejeznem" (Eloga). S a kötet verseinek - hozzájuk számítva a Függelékként közölt ironikus, parodisztikus, humoros húrokat (is) pengető verseket is - ilyen értelmű összhangzása egészen megrendítő hatású.

Nemcsak régebbi, de a kortárs magyar lírában is ritka az ennyire önkínzó ének, amelyben a jelen kilátástalansága, sivársága még a múlt örömeit, szépségeit, eredményeit is elhomályosítja: „A vers még nyomul utánuk, / de már tudja, tulajdonképpen / hajléktalan guberáló ő" (Ó jaj, föl kell kelni). Sőt, meg is kérdőjelezi, visszamenőleg átminősíti: „Ismerd be, léted nem volt más: örve / bomlásnak, bajnak, ami van," (Tristia); „s gyötör a sejtés, mindig ez voltál: / nemcsak közép, de középszer is," (Tiberiusz Rodoszon). A virágok, fák, madarak gyakori látványa, a természet megújulása is csak fájdalmat okoz e versekben beszélő számára, mert a saját léte perspektívátlanságára  hívja fel a figyelmét: „És meg sem újulsz, nincs jövőd, nincsen / mihez mérd, csak az omló tavaly. / Idődben régen szétesett minden, / éned két széle a csend s a jaj." (Lomb, ami lomb volt). Ha a múlthoz fordulni hiábavaló, ha a jelenben a jövő rettent, akkor „Most mi legyen? Hol van, ami nincs?" - teszi föl a kötet talán legsúlyosabb kérdéseit az Ó jaj, föl kell kelni című, a gyermekkori emlékeket és a jelen kihívását bravúrosan egymásba játszó, távolról Babitsot is megidéző versben.

Mindezt kicsit másképp és bővebben is megírtam, de még mást is a kötet kapcsán, olvasható a Nagyítás e héten megjelenő új számában.