Gróh Gáspár
Új identitás felé?
Az elsőre Mi a magyar?-nak olvasható című könyv ezzel a Szekfű Gyula által szerkesztett, 1939-ban megjelent, eszmetörténeti jelentőségű, klasszikussá vált összeállítás élén álló kérdést idézi. Egy tipográfiai ötlet segítségével azonban a cím Mi ma a magyar? olvasata is helytálló lehet. A majd 300 B/5-ös oldalon megjelent kötet, 14 kiváló szerző-alkotó tanulmányát (illetve Korniss Péter fotóit) kínálja. Megszólalnak benne történészek (a köztudatban jobb- és baloldaliként azonosítottak, illetve – ha ez még egyáltalán lehetséges – középen állónak tartottak egyaránt), írók (hasonló rendszerezésben, úgy összegyűjtve, hogy földrajzi értelemben nagyjából képviseljék a Kárpát-medence magyarságát), helyet kap irodalom-, művészet- és zenetörténész.
A kötet összeállításának nehézségéről az Előszóból értesülünk (hasonló gondokról annak idején Szekfű Gyula is beszámolt!), megtudhatjuk, hogy eredetileg lényegesen több szerzőt kértek föl részvételre, de azok egy része változatos okokból (időhiány, kedvetlenség, más szerzők jelenléte) nem vállalta a szereplést. Szerkesztőből több is van, Romsics Ignác és Szegedy-Maszák Mihály nevét olvashatjuk e megjelöléssel, minden bizonnyal azonban a kiadást lehetővé tevő Habsburg Intézetet vezető Gerő Andrást is közéjük sorolható, már csak azért is, mert a szerkesztők kiválasztásával vélhetően meghatározó szerepet játszott a kötet jellegének kialakításában. Gerő András bevezetőjében a Szekfű-szerkesztette Mi a magyar? kötetre utalva ezt mondja: „Nem folytatjuk, de azért mégiscsak folytatjuk.” És valóban: az a kötet ezernyi okból, de nyilvánvalóan nem folytatható. A magyarázatot a legtömörebben Szegedy-Maszák Mihály fogalmazza meg: az 1945 utáni Magyarország nem folytonos elődjével. Ám megszakítottság ide vagy oda: semmi sem ér egészen véget, a folytonosság megszakadása ellenére a megszállt ország története is magyar történet maradt. Az 1990-es újabb nagy (ezúttal pozitív fordulatot ígérő) szakadás utáni csalódás is a maga módján az előzményekre utal: mert jól láthatóan hatalmas a különbség egy szuverén és egy szuverenitását visszanyert közösség gondolkodása között.
„A szellem legelső kötelessége az önismeret” – zárta az egykori kötetet Szekfű Gyula. Mondhatjuk: ez a kötet is erre irányul. De 1939-ben, az akkori szerzők előtt valójában egy magasabb cél lebegett: a magyarság, a magyar nyelv, kultúra, a nemzet, mint közösség (mint az emberiség egy sajátos arcú, egyedi örökséget őrző műhelye) megőrzése, a fenyegető pusztulástól való védelmezése volt. 1939-ben a magyar politikai és szellemi elit java megrendülten érezte, hogy a barna és vörös fasizmus közé szorult nemzet léte került veszélybe. Tudták, hogy kritikus évek következnek, és az ebben a helyzetben átérzett felelősség hozta létre az akkori kötetet.
Ma alapvetően más történelmi helyzetben élünk…
Folytatás a Bárka 2007/1. számában
