Ütőér

 

 DarvasiLaszlo_meret.jpg

 

Szív Ernő

 

 A jó író

 

Furcsa volt olvasni. Virtuális ismerősöm – úgynevezett közösségi térben vagyunk kapcsolatban – egy szenvedélyes megjegyzésében elárulta, hogy egy napon, amikor afféle publikációs sérelem érte, eléggé dühösen elhatározta, csak azért is jó író lesz.

Ezen tűnődöm napok óta: mit is jelent írónak lenni.

Hogy írónak lenni miért nem elég. Régen volt, mint a mesében, de azért elég jól emlékszem, milyen lassú körülményességgel, már-már szégyenlősen mondtam ki, már ha a foglalkozásomról érdeklődtek, hogy író vagyok. Nem is csak az, hogy nyomban jön a következő kérdés, mert ugye, általában nem ismerik az embert, nem egy Petőfi vagy egy József Attila. Igen, és miket írsz? És akkor lehet sorolni. Fiatalabb koromban nagyképűnek éreztem a választ, író vagyok. Most már meg mintha azt mondanám, kérek egy zsömlét. Hát mit is mondhatnék. Nem olyan nagy szám, de nem is cserélnék senki emberfiával, még azzal se, aki látta Istent, és azzal se, aki pénzt is kapott tőle meg hatalmat, országos csinnadrattát. Író vagyok, mondtam egy idő után, és már nem szégyenlősködtem, nem voltam zavarban, nem éreztem nagyképűnek vagy hivalkodónak sem. Csak egy ürge. Egy tag kiskabátban járkál a nem szűnő viharban, csak mert a vihar akkor is vihar, ha levél se mozdul, és némán retteg a vidék. Úgy soha nem akartam író lenni, hogy ezt kihirdettem, hogy elhatároztam, hogy célul tűztem ki. Nem akartam író lenni, csak írni akartam, azt viszont mindenáron, megátalkodottan, önzőn akár, félve és remélve, reményt vesztetten is, hogy majd kisül ebből valami, én meg a szó, én meg a mondat, te jó ég, így történik meg valami. Kérlek, mi az irodalom? Te jó ég, nem az, hogy minden másképpen van, és ezt a másképpent kis fényes, félfényes pillanatokban el lehet hinni, hogy te jó ég, ez vagy az mégis csak ilyen, így van, így működik.   

Na, és például egy jó írót is érhet bármiféle sérelem, és időről időre ér is, kap szépen hentesbárdos, nagykéses kritikát, vérét ontják, lebutázzák, unalmasnak mondják, nemhogy megtiszteltetésnek vennék, de váratlanul visszautasítják a kéziratát, lekicsinylőn bánnak vele, sértegetik, kígyót-békát kiabálnak rá a parlamentben, bizonyos tévécsatornákon, vagy adott újságokban. Ezerféle a gyalázat lehetősége. Nem veszik figyelembe, nincsen. Ez különben ma megint nagy divat.

Hát én például tudom, hogy Mészöly Miklós, ő pedig elég jó író volt már, sőt afféle szép, hóhajú fejedelem, kapott vissza írást. Paff. Vagy Kertész Imre is kapott vissza. Piff. Máskülönben az a jó az irodalomban meg az író ilyen-olyan életében, hogy nincs garancia. Az se jó, ha túl sokat foglalkozik magával az ember, de az se, ha csak legyint arra a szép személyesre. A sérelem. Megsértődni, minden áron, már úgy születni. Az író nem német vagy japán autó, hogy amíg él, ugyanúgy gördül, hiba nélkül, megingás nélkül, megbízhatóbb, mint egy jezsuita hite, és mindig fénylik a karosszéria, és mindig ugyanolyan magas szinten teljesít a belbecs motorház, és kereket se kell cserélni időtlen időkig. Láttam én már naptehetséges, több könyves írót elromlani. Bizony, a tehetség. Különleges állat, különleges elbírálást igényel, nem? Okosan, gondosan kell etetni. Mindennap, valójában minden pillanatban, különösebb értesítés nélkül. Képzeld el, ha lenne garancia. Ha az addig, és itt meg van jelölve az időpont, szóval, ha addig biztosan jó lesz, jó marad. Működni fog. hatni. Kérem, katarzis félszáz évre biztosítva. Az irodalomban nyilván az a jó, hogy akár már holnap elromolhatsz. Lehet lassú és körülményes is a romlás, de van, hogy ma még rendben a reláció, de holnap, váratlanul, nem belátható módon egyszer csak csúszni kezdesz egy morális/esztétikai csúszdán, és nincs megállás. Ez is egy szempont. Meg végezetül az is, hogy nem lehet jó írónak lenni. Olyan nincsen, hogy jó író. Mert a jó író annyiféle fajta, hogy tkp. meghatározhatatlan. Finoman szólva. S hogy ha ezek után azt kérdeznék, végtére is mikortól író a tag, az ürge, a kiskabátos kolléga. Hát erre csak annyit mondhatnék, hogy már tudja, akkor is az, akkor az is marad, író, amikor abban a gyönyörű, néma viharban egyetlen olvasója sincsen. 


 

Helyünk

a nézőtéren

 

Hogy tehát hová is kell ülni moziban, konferencián, világrendezvényen? Hová, hová, hát szélre. Egyes, kettes szék a bejárat torka mellett. A rettegő felettes én kijelöli. Mindig oda kell helyezkedni, ahonnan a leghamarabb el lehet menni, ahonnan a leghamarabb ki lehet szaladni, ahonnan a leggyorsabban ki lehet jutni valamiféle baj esetén, futás a biztonságosan habzó ég alá. Hogy aztán az ég biztonságos-e, pfú, gyerekek, nevessünk el egy kicsike habkarikát. Ó, az a szép, tágas kinti világ biztonságos-e, egy frissiben ellopott tér, a mindig éhes utca, a lidérces erdő, egy szűzevő ösvény kígyózása, hagyjuk is.

Egyébként pedig nekem igenis akad egy intézményi hely, ahol van másfajta kitüntetett és kedvelt pozícióm, vagyis nem föltétlenül a legszélső helyzet, ez pedig a színház. Mennél előrébb! Legelöl! És nem csak azért, mert az emberből mindinkább vakond tekintetű lény lesz az idő percegésével, veszi elő a szemüveget folyvást, sietős és egyre kisebb betűket lát, már mikroszkóppal olvas nagyregényt és gyógyszertári sajtótájékoztatót, nem ismeri föl a régi másikat, aki boldogan köszön neki a túloldalról, vagy aztán csak öt méterről, elballag a halálsoron egy szerető ismerős mellett, már a mozdulatokat se idézi föl a tudat, annyira karcsú a látása.

Na, és a színházban?

Hát ott meg, ha a tizedik sor fölötti szekcióba szól a szokásos ajándékjegy, akkor már nem látja a mondattal együtt járó arcmozdulatot, ami játékot, hamisságot, iróniát, minden teátrális egyebet képvisel. Grimasz, nem látja. Kismosoly, nem látja. Tátott száj, nem látja. Redőzött homlok, nem látja. A kézfej jelentékeny megrebbenése, nem látja. Így aztán nem is fogja érteni a szituációt. Szóval én úgy vagyok, és nem csak a tempósan növekvő, gazdagodó vakság miatt, hanem egyébként is, hogy színházban az első sorban szeretek helyet foglalni. Legyek közel, nagyon közel ahhoz a másik emberhez, aki játszik, aki csak, úgymond, hamiskázik. Különben pedig nem is mindig csal. Mert az ott, a színpadon, minden mismás és káprázat ellenére elég gyakori igazi őszinteség is. Ez a hitel. A hitelesség, nemde. Az az átalakulás, amitől megszakad a szív, és zavarba jön a bölcs tudat, és a szem párázni kezd. Ismerem a színészt, láttam sokszor, aki nem érti, mit alakít. És ettől még lehet jó és katartikus. Ismerem a színészt, aki pontosan tudja, mit kellene megformálnia, de ettől még nem biztos, hogy megnyerő vagy drámai lesz az alakítás. Művészetben milyen veszélyes tud lenni a túltudás. Jobban tudod, mint kellene. Nem hagysz helyet a nemtudásnak, ami pedig rettenetesen lényeges és nélkülözhetetlen formáló erő. Nem akarod észrevenni, hogy nem tudni kell. Valami más kell, zavar, hiba, szó helyett csönd, bizonyosság helyett bizonytalanság.

Mondom, színház, mondom, hogy milyen sokan nem szeretnek elöl ülni, inkább zsöllye, lelkes teátrumi b-közép. Miért is. Hát mert ha túlságosan elöl foglalnak helyet, egy megjátszott, jó kis családi viszálynál rájuk locsog a kancsóvíz, őrjöngő habokkal köpködi őket a színész, szemükbe rúgja a fűrészport, a simaport, érzik a színészek izzadságát, kipárolgását, szájszagát, ölükbe gurul a levágott, művéres, málnaszörpös díszletfej, és az nem jó, egyenesen kellemetlen.

Engem például mindez nem zavar. Szeretem nagyon közelről nézni azt, hogyan mutat meg egy ember, a színész, egy másik embert. Szeretem elhinni azt a másikat úgy, hogy szinte megérinthetem. Szeretem érezni a szagot, a rám permetező vizet, szeretem a vért, a kavargó port, füstöt, az anyagot. Nagyon szeretek közel lenni ahhoz, egészen közelről nézni azt, akit elhiszek benne, a színészben, és akit úgy ismerhetek föl általa, mintha régi, nagyon régi ismerősöm lenne.  

 


 

Nagy István

a Kieselbachban

 

Akinek ötven felett nincs meg az a rutinja, hogy tudja, de legalábbis gyanítsa, bizonyos helyeken miféle jótétemények és veszélyek várhatnak rá, az érdekesen élt, annyi bizonyos. Hiába, sok vesztéssel, restanciával talán?

Kocsmába például a sorsok és az árak miatt fordulunk be. Temetőbe a bűntudat miatt, mi még mindig élünk. Templomba azért, hogy kisebbedjék az általános, és különben a virágmézet is megremegtető félelem. Kaszinóba meg a remény eltévesztése miatt. Satöbbi. Betértünk minap a galériába a Jászai Mari téren, de nem azért, hogy legyen új festményünk, mert pengőforintunk, dollárunk és svájci frankunk mennyisége arra nem elegendő, hanem hogy megfürdessük valami kedves festékesben, olajban vagy szénnel hullámoztatott felületben a tekintetet. Távolról hallottunk valami jót, valami erősen biztatót. Különben nem tudtuk, mi vár ránk. Csak annyit, hogy föltétlenül. Hogy mindenképpen megtekintendő, és ollalá.

Kettő, azaz 2 perc múlva ömlött a szememből a könny, némelykor a megrendülés egyáltalán nem vár, köszönés nélkül rúgja be a lélek ajtaját.

Közbevetőleg egy egészen másik, de nem ok nélkül fölhozott ügymenet/történet. Én például nem különösebben kedveltem Magritte-ot, ezt a szürrealista kalandort. Mindig szembejött valamely impozáns múzeumban. Időről-időre akadt egy-egy érdekes, hűvös, nagyon-nagyon elvont találkozás vele, de egyébként hiszi a piszi. Nekem ugyan nem esetem egy árnyékos, szürreális keménykalap. És mit tesz Isten, egyszer csak láttam egyben, úgy reprezentatíve, láttam a sok hasonlót, a sok kicsit eltérőt, a sok módosulást, láttam őket egymás után, és akkor is, de akkor egészen váratlanul, azt vettem észre, hogy a tetszés csalános árokpartjára álltam, hogy meg vagyok fogva, mint amikor egy kis háborús baka a női kalapos bolt előtt nyugtatgatja a hímtagját. Oké, oké. Köszönöm. Elhiszem. Hölgyeim, voltam ugyan véres háborúban, de most hittem el mindent.

Na, most a nagy, ugye. A sok. Nekem a sok rendben van, a nagy nem annyira. Hegy nem kell. Tenger sem annyira. Személyiségem reménytelen és hiábavaló gondozása lett egyik legfőbb feladatom, amiből nem következik semmi különös, ha csak annyi nem, hogy tenger, hegy, esti égbolt látványa a milliárd csillaggal, egy mákszemes zacskó elbámulása – tudom, tudom, eléggé kétes – averzióval tölt el. De hát a Kieselbach Galériában az egy tenger volt mégis, egy mindennél több esemény, egy mindennél sokabb alkalom, Nagy István vándorló csíki festőművész életmű-kiállítása, öt terem rengeteg képe, festménye, rajza, megannyi tematikája, paff. Ősz lett az arcomban, ősz! Kérni egy zsebkendőt. Mert valamiért mindjárt tudom, hogy ez... ez így együtt – hangsúlyos szó az együtt – valami olyat mutat meg, ami külön-külön az életmű itt és ott látható epizódjaiban nincsen meg. Egyenként nem látható. Hogy én mit mondok erre, mindjárt elárulom. De hogy lett egy nagy, gyönyörűséges könyv is a kiállítás kapcsán. Egy konok, kevés szavú csíki ember, nem volt műterme soha, vándorolva dolgozott, járta Európát, hívták haza, és az élete végén is itt halt meg, Baján. Vannak efféle tehetségeink, elképesztő életművel, elképesztő életanyaggal, akiket mégsem világít meg az általánosabb közismeret fénye. Pedig valaki Bartókot emleget vele kapcsolatban. Fölsorakozik a kiállításra az egész nagyságos értelmiségi elit. Emlékszem, hogyan próbálta meg évekkel ezelőtt egy neves üzletember Kovásznai Györgyöt efféle nagysággá tenni, úgymond a kánon nevű olimposzi-művészeti hegyen elhelyezni, nem tudom, sikerült-e, de gyanítom, pénz híján nem annyira. Én itt most egy nem is annyira anyagi, vagy ha úgy tetszik, üzleti erőfeszítést látnék, mint inkább szellemi népfrontot. Szövetség, nemde. Nem sorolok neveket, ki mindenki jegyzi a Nagy István életművét bemutató impozáns könyvet, legföljebb egy-két pacsirta hiányzik a madárházból, ami így is teljes. Szolid könyvtáram talán legnehezebb példánya. Nagyszerű elemzések, érző kisfutamok együtt.

Együtt. Látni egy Nagy István-életművet, ez így egy nagy regény nekem, ez a kiállítás, huszadik századunk első fele, a monotónia univerzuma, börtön és égbolt. 

Van értelme vizet fakasztani,

Van értelme öt teremben tengert csinálni.

Kösz, Kieselbach Galéria.

 


 

Jelképes

 

Az az igazság, hogy szeretek vásárolni. Jövök-megyek, kitartó madárijesztőként álldogálok a polcok között, elhiszem, hogy a leértékelés, az olcsósítás megéri, megveszem gyakran a silányat, a talmit, kiadom a kicsike pénzt a butaságért, a feleslegesért, beszerzem az olyat is, amiből pedig van otthon. Hát igen, nem egészen célszerűen vásárlok. Mondták már. Mert inkább kettő vagy három dolog, mint egy. Inkább több legyen belőle. Inkább legyen felesleges, nézek rá aztán, egy tárgy, egy valamilyen dolog, amit felhasználhattam volna, de nem, mert elromlott közben, szevasz, szavatosság, állag, íz, külcsín, szevasz. Kuka. De mindezt azért mesélem, mert szeretek hallgatózni is. Nekem ez munka, hivatás. Ki tudom találni, nem mondom, de néha jó, ha házhoz jön az anyag. Jó napot kívánok, Szív úr, a téma vagyok, bejöhetek?

Úgy lépegetek az emberek között az utcán, hogy kihallgathassam, mit beszélnek. A történetük. Aktuális problémájuk. Halljam csak! Nekem az ember az utcán moziműsor. Színház! Nagy színészek, cowboyok, dívák, masamód lányok és hadvezérek között járkálok. Megállok mellettük, és szemérmetlenül hallgatózom. Aztán, hogy kihallottam mit mondanak, és hogyan mondják, hogyan értékelik és hogyan igenlik vagy tagadják, azt, ami az életük, megnézem lopva az arcukat. Néha nem is lopva. Egyenesen, a szemükbe bámulok, bele abba a végtelenségbe, abba a megmagyarázhatatlanságba, abba a fölfoghatatlanságba, ami pedig az emberi arc. Hol kút, hol tenger, pocsolya. Kőbánya, nemde. És ehhez a mérhetetlenhez próbálom hozzá mérni a szavakat. A történetet. Hogy elhagyott, hogy becsapott, hogy rosszul bánt vele, hogy micsoda öröm, sajnálja nem sajnálja. Na, boltban voltam a minap, hová egyszer biztosan elmegyek kosarat ragadni a nap folyamán, és már letudtam a sok feleslegesség kiválasztását. És tényleg mentem a kasszához, mint egy szomorú úr, aki hisz a szolgáinak, bár tudja, be fogják csapni. Beállni a sorba, ugye. Ott is nézelődni. Ő azt vesz, én miért nem vettem. Ő azt választotta, én miért nem. Vett előttem húsz thai leves konzervet. Úristen, ezt meg hogy, és miért? Satöbbi. És egyszerre csak jó lett. Nem tudtam, mitől. Talán nem is figyeltem föl rá, csak valami öntudatlan figyelem lett bennem, kicsi gyertyaláng, imbolygott a karamellás világszélben. Mert milyen jó is tud lenni az emberi beszéd. Mivel én aztán igazán figyelni szoktam, és tényleg kihallgatom a mások búját és baját, ezúttal nem tettem, álltam a bor, a paradicsom, a sajt és a darált hús fölött, a fasírton gondolkodtam, mert az jutott az eszembe, hogy azt csinálok, mindig elrontom valahogy, soha nem olyan jó, mint Zskáé Berlinben, vagy az itthoni, mindegy is, miközben beszélt mögöttem valaki. Valahogy nem voltak érdekesek a szavak. Úgy értem, a konkrét jelentésükre nem figyeltem. Szauna volt. Masszírozás. A beszéd tónusa, a beszéd természete, a beszéd jellege sugározta azt a meghittséget és odaadást, amitől jó lett nekem. Született mögöttem egy tenger, finoman hullámzik. Csak egy patak csobog, nem vadul, vidáman, komolyan, beszél a parti fákhoz. Lombok szívverése, Tandori. És akkor meghallottam, kihallottam az életből voltaképpen, az utolsó mondatot. Ismerem ezt a mondatot. Én is mondtam. Nekem is mondták már. Furcsa mondat, furcsa egy állítás. Törékeny. Úgy van, mintha nem is lenne. Úgy van, hogy akkor is van, ha nincsen. A legfurcsább mondat, ami ember és ember között elhangozhat, azt hiszem. Zavarba jövünk tőle. Kívánjuk. Elvárjuk. Kételkedünk benne. Szóval kimondta az a száj mögöttem. Azt mondta, hogy nagyon szeretlek. És szia. Kinyomta. Megfordultam, a kis, fekete ruhás virágárus lány volt. Akinél mindig jelképes virágokat szoktam venni, jelképes, azt jelenti, hogy egy szál, kettő, kis dísz a szoba asztalon, hogy nagynak látszon. Azt mondta valakinek, hogy nagyon szeretlek.  És aztán letette. Én meg már fizettem is a borért, a darált húsért.


 

Alszanak melletted

 

Elég jól tudni már azokat a rigolyákat, hogy melyik író hol és hogyan tud dolgozni, miféle szabályok, törvények szerint jut el a remekművekig – és tovább. Ha nyolc óra nulla perckor nem kezdheti el például, máris üvölt, mint az állat. Ha csak egy aranyhajszál csendül az ő születő mondatai közé a külvilágból, az további véres ribillió lehetősége. Még a Nap is csöndesen ragyogjon, a felhők lassúdad súrlódása is szűnjön meg a fenti néma kékben. Tévé, rádió, anyós lópokróccal letakarva. Egy híres zeneszerző, ha túl sok feszültség gyülemlett föl benne komponálás közben, behívta magához a szolgálólányát, és gyorsan megerőszakolta. Szép, megrendítő műveket szerzett ily módon, kétségtelenül. Ne koppanjon a papucsával senki át a konyhakövön, mert lő. Ne nyikorogjon a berozsdásodott élet. Hallgasson szomszéd, utca, a város, a világegyetem, Fekete lyuk, neked is kuss.

Vagy éppen hogy sok hangi effekt megengedett mégis. Hogy bizonyos zenék, rock a hatvanas, pop a nyolcvanas évekből, magyar nóta, Zámbó Jimmy, segítenek az íráson. Már elakadna, már botlana, tanácstalanul torpanna az a kiscipős mondat, de egyszerre csak megszólal a Felkelő nap háza, vagy, na jó, Mendelssohntól az E-moll hegedűverseny, és máris visszaballag a bokrok közül az ihlet. Édes szerelemem, sikongass a fülembe, csalj meg, átkozz, hogy megmaradjon a lírai adrenalinszint. Kimegy az utcára, meglepett idegenekkel vereti magát félholtra, köszöni szépen, és megy vissza szonettet írni.

Mivel egy napilap szerkesztőségének szobájában születtem, hol volt fotólabor is örökké dünnyögő kisfotóssal, illetve még két munkatárs is gépelt, beszélt, telefonált, mindenféle hangszennyezést bírok. New Yorkban kürtölő kamionok is voltak. Mosást, főzést, kutyaugatást, Isten kiabálását, hogy megint elrontott valamit az égi szerelőműhelyében, de az óvoda csilingelésével is elvagyok írás közben. Óbégathat lent a kintornás, próbálhat a lépcsőházban a rádió gyerekkórusa. Egyszer lakásfelújítás volt közvetlenül fölöttem, falakat vettek ki, tettek be, talán még légkalapácsot is használtak a szakik, fél éven át ment, de tényleg, mégis megírtam egy regény második felét. Gyakran szól a rádió, miközben írok. Természetesen magyarul szövegelnek, csupa okos illető, filoszok, sztárfilozófusok, ködrendezők, színészóriások. Hallom, mit beszélnek az űrről, a kegyelemről, a súgólyukról, közben én is sorakoztatom a zilált kis bekezdéseimet. Amíg ő előadja munkás, tragikus életét, én megírom a novellát. Nem dicsekvés. Adottság csak. Engem konkrétan egy dolog zavar az írás művelése alatt, ha közvetlenül hozzám beszélnek.

Ernő, mondd, hogy is volt azzal a gyulai fölsüléssel?

Hogy rendezzek én ilyenkor öldöklést a babaházban?!

Hogy írjak a feltámadásról, ha közben azt kérdezik, Ernő, szerinted most van, vagy nincsen feltámadás?!

Hanem előfordul egy kedves, nem sűrűn adódó alkalom, amikor úgy szoktam írni, hogy egészen közel vannak hozzám. Nem egyedül vagyok, az csak napközben lehetséges, néha még akkor sem, és dolgozószobám sincsen, nem is volt soha. Egy mérnök meg tudna-e tervezni egy szép bérházat, ha karnyújtásnyira alszik tőle egy igazán közeli rokona, a horkolásban világbajnok anyós? Egy orvos szívműtét közben, kis stokin ül mellette a felesége, nyújtogatja a nyakát, megzörren a nyaklánc, te, Lajos, rosszul tartod a szikét.

Isten mit hallgatott a teremtés közben?

Elég sokszor, ahogyan ezekben a pillanatokban is, dolgozom úgy, hogy hever mellettem, mert eljött előző este, és itt alszik a kanapén, asztalomhoz nagyon-nagyon közel. A klaviatúra meglehetősen hangos. Meg-megáll az írás folyamata, aztán nekilendül, nagyokat csattognak a kis betűlapok, akár a géppuska ropogás. Az írás harangozás és kolompolás, robbanás és kaparászás. Az írás elnyúló, zavaros csöndek vize, jajveszékelés és üdvrivalgás. Oké. Az írás önnön zajainak története. Oké.

Szóval alszik ő, a gyerek. Olykor betakarom, ha leforogja magáról a plédet, a dunyhát, a nyári kistakarót, miközben föl nem fogom ésszel, hogyan lehetséges ez, mert ha mellettem, az ágyban csak sóhajt a másik, én arra nyomban riadok, nemhogy egy efféle klimpírozás, egy ilyen zörgés, kalapálás, csattogás és sóhajtozás, ami egy tárca megírásával jár, ne zavarna. Hogyan lehet így aludni, így megtartani magunkat az álomi mélyrétegben, miközben világvihar tombol a közeli pocsolyában?! Azt hittem, ilyesmire csak a nők képesek. Mert az alvásban, annak különféle módozataiban ők verhetetlenek. Egyrészt sokkal, de sokkal kisebb helyen elférnek, mint amekkorák. Tkp. egy bögrében is el tudnak  aludni. Belebújik, és már föl is szuszogja az örömódát. Ahogy összekucorodik, nem? Olyan kicsi lesz, mint aki magát is meg tudná szülni.

Na, jó, de a gyerek, aki huszonöt. Férfi, gondolnám. Végzek a tárcával, nyújtózkodom, boldogan ordítok egy nagyot, ő háborítatlanul alszik tovább. Tíz óra van még csak. Úgy dél felé ébred rendesen. És rémülten meg fogja kérdezni, miért nem keltettem föl idejében.

 


 

A Gutenberg Museum

ceruzája

 

Megint csak egy apróságról szeretnék mesélni. És azzal az állítással kezdem, hogy bizonyos foglalkozásokkal speciális veszteségeket lehet elérni. Elveszthetsz országot, hazát, pénzt, sok pénzt, másik embert, nőt és férfit, sokszor az a legrosszabb, a maradék androgün feled, ami a másikért őrjöng már hiába. Nahát, én úgy vesztettem el egy ceruzát, hogy észre sem vettem. Mert azt se tudom, hány ceruzám van. Sok helyről érkeztek hozzám, sok országból billegtek bele az életembe, a dobozaimba, a poharaimba. Sok múzeumból származnak. Ki veszi észre, ha egy grafitosa elgurul, kint marad a hómezőn, a csatatéren, ellopja a jótündér. Hát ez a kispéldány tényleg kint maradt a balkonon, hol a lisszaboni kalandozás után rendeztem az elgyötört virágokat, pakoltam, ültettem, földet szórtam, ilyenek. És akkor a felesleges cserepek polcán megtaláltam őt, elég gondosan ki volt hegyezve, nem volt megviselve egyáltalán, és az sötétlett többek között a vékony kis derekára írva, hogy Gutenberg Museum.

Aha, onnan hoztam tehát.

Csakhogy nem emlékeztem, hol van a Gutenberg Museum, és mikor forgolódtam ott. Vajon fogok emlékezni az alkalomra? Meg kellett néznem tehát, hogy hol van, ja, igen, hát a Google.

A Gutenberg Museum Mainz városában található. Sok német városban jártam, sőt laktam is, éltem is, még Syltön is evett az esős májusi szorongás, de Mainzban emlékeim szerint nem, azonban Düsseldorfban igen, vagy Frankfurtban, a rettenetes könyvvásáron sokszor, és a festői Feldafing, Aachen, Stuttgart, Berlin, Lipcse, Hamburg, sorolhatom. Düsseldorfban láttam életem legszebb cipőjét egy kirakatban, nem tudtam megvenni, nem volt elég pénzem, és egy templomban kellett fölolvasni irodalmat. Volt szó a szövegben Istenről is, fölnéztem, bocs, Uram, ez csak irodalom. Voltam egyszer egy hónapig Pfalz tartományban is, közel a franciákhoz, ami szintén Mainz távolabbi környéke, rengeteg, hullámzó szőlő között állt a kedves, zöld kacsokkal befuttatott irodalmi lak, a vezetője az emlékezésről tartott magyar írók részvételével – Márton, Krasznahorkai, Darvasi – beülős délelőtti szeánszokat a múltnak rettenetes kútjáról, csak mert egyszer arra jött rá, hogy az édesapja valami jelentékeny náci volt. Esti mese után elment apu pártgyűlésre. Rájönni arra, hogy apád vagy anyád ilyen meg olyan firma. Gyilkos. Népirtó. Elveszteni az apádat, mint egy ceruzát. Ebben a házban bizonyosodtam meg arról is, és eléggé nyilvánvalóan, hogy el fogok válni. Egyszer Berlinben fociztam egy egészen magas rangú náci fiával. Hamburgban láttam először csókolózó, nagyon szerelmes lányokat a Lange Reihe egyik ilyen kiskocsmájában. Egyszer meg…

Te jó ég, mennyi emléket hív elő ez a ceruza, amiről azt sem tudom, hogy került hozzám. A Gutenberg Museum. Szóval van egy ceruzám onnan, amelyik nyilván több telet, nyirkos őszt odakint tölthetett. Régi mániám, Mándyval szólva például, hogy a tárgyaknak van lelke. A tárgyak lelkei mi vagyunk, emberek. De hogy az össze dolgomnak, kisbirtokomnak, az összes fityulámnak, tárgyacskámnak és drága biszbaszomnak az én lelkem lenne a, táptalaja?! Mindegy, nem okoskodok tovább. Ez a ceruza ott, a kaspós, cserepes alsó polcon bizonyára azt gondolhatta, hogy vége van. Hogy elveszett. Szét fog rohadni, megeszi a köd, a fagy, elrágja az idő. Miközben nem is használták, nem írtak vele még csak egy rissz-rossz mondatot se, így lesz vége. Aztán egyszer csak úgy alakította valami fölsőbb kisdramaturgia, melynek oka és célja sohasem lehet világos egészen, hogy újra a fénybe állhasson. És hogy használják mégis. És ez meg is történt. Kezdetnek írtak vele egy üdvözletet, ezt:   

 

 ceruza.jpg

 


 

A lisszaboni álompár

 

Úgy hat-hét éve találtam meg őket, mert akkor már a kerületben koptam. Lomtalanítás volt. Évente kétszer szokott lenni, nagyvárosokban így szokás, és én ilyenkor mindig elképzelhetem a háború arcát. Azt is láthatom, hogy mennyi mindent rejt a nagy házak gyomra. A kerületnek van árnyas főutcája is, jól emlékszem a helyre, ahol elém kerültek. Talán volt több fotó is. Talán csak ez az egy volt, erre már nem emlékszem. Dunakanyar, egy férfi és egy nő összebújva, nézik a víz meredek fordulását fentről, a ködös, borongós magasból. A fák még kopárak. Nem remegtek elő még a levelek, vagy már lehulltak. Ám hogy egészen kopaszok az ágak, abból mégis azt gondolom, kora tavasz lehet, február vége vagy március eleje, mert november fogytára mindig is marad egy-két ágacskán renitens levél. Akiket majd a tél szaggat alá. Úgy jártam vele, ezzel a képpel, mint sok más tárgyammal, megtaláltam, elvesztettem.  Elfelejtettem, hogy van nekem. Sokszor vesztettem el, és sokszor találtam meg a lakásomban, olyankor mindig megörültem neki, lett egy ilyen aha érzésem, ja, hogy nem tűnt el, nem veszttelek el téged végleg, szervusztok. Két szerelmes a kopár hegyen. De mikor készült ez a kicsi, szürke kép? Talán a múlt század hatvanas éveiben, amikor születtem.

 

 IMG_20190508_094009.jpg

 

Most meg Lisszabonban vagyunk, és én elhoztam ide őt, mert amikor éppen az utazás előtt rájuk akadtam újra egy cetlis mappámban, hát azt gondoltam, jöjjenek velünk ide, ahol minden este gurgulázik a hamis Fado, és a turisták a szálkáig rágják a város húsát. Kis japánok, kínai csoportok fényképeznek lankadatlanul, de nem úgy, hogy kicsi, minimális mérlegelés után eldöntve, mit érdemes, mi az érdekes, hanem hogy mindent. Mindent. Belátás nélkül. A szem kolonializálós igénye, ki tudja, mit akar hazavinni, és otthon aztán archiválni, mintha lenne lehetőség mégis az örökkévalóra. Gyarmatosítani minden emléket? Nem, mi nem így fotózunk. Keresünk fotózás közben. Pillanatot, meglepőt, egyedi módon jellemzőt, azt, ami nem úgy van, ahogy van. Ott van egy vers, itt egy novella. Minden pillanatot dehogyis kell bírni. Mert egy jól megválasztott villanásba befelér ezer másik. Jövünk-megyünk a városban, hol sós párával telt a levegő, és ahol nagyképűre dagad, sóssá válik a Tejo, ahol mesebeli villamosok araszolnak a meredek utcákon, és ahol Pessoa álmodta az életét, és szórta az énjeit, a hedonistát, a pogányt, a futuristát, és csak készült, készült a halálra. Vittem az én képemet mindenhová, mit a Pozsonyi úton emeltem föl az összekoszolt földről, és közben elneveztem őket lisszaboni álompárnak. Talán a nő ül elöl, a féri hátulról karolja. Meghittség és távlat. Rálátni az egész életre. Valóban? Valóban rálátni? Mondanám, hogy van egy titokzatos harmadik is, aki elkattinthatta a kicsi Olympust vagy Leicát, aki mögöttük állt. Talán nem is tudták, hogy megörökítették őket. Megkapták aztán ajándékba a fotót, és annak az lett a sorsa, mint a dolgoknak általában, igen, nincs dolog, ami ne válna feleslegessé végül.

 

IMG_20190508_094159.jpg

 

Nem, ennek a két embernek az élete, a szerelem biztosan nem vált feleslegessé. Ilyen ítéletet senki emberfia nem mondhat. De az biztos, hogy egy idő után a kép már nem kellett senkinek. Kikerült az utcára, kacatok, lomok, értéktelenségek közé. És most mégis itt van, és itt vannak a szereplői Lisszabonban. Velünk. Eljutottak idáig is, hol az óceán veri a sziklás partokat, és városnyi tankhajók rostokolnak az azúrban. És most mi lesz velük, a lisszaboni szerelmespárral. Sokáig gondolkodtam, és most már tudom. Mert csak az a kérdés, mit akar az ember egy képtől. Én erre a képre már mindig, míg élek, emlékezni fogok. Emlékeimet meg is osztottam. A képet, mivel többet tudok róla már, mintha csak nézem, itt hagyom. Marad Lisszabonban, egy asztalkán, a villamoson, egy sikátor ablakában. Jó helye lesz talán. Nem lesz felesleges, csak tovább utazhat. A két szerelmes, ha szerencséje van, tudják, nem tudják, halad tovább abban a rettenetben, amit múló időnek neveznek a folyamatos elfogyásra ítélt emberek.


 

Tavaszi legyem

 

Néhány napja egy kisközeli írásban megemlékeztem egy légyről. Már április pattogtatta a rügyeket, könnyebb szoknyáiban táncolt a szél, de a bolondok hazamentek aludni, horkolni, szájmézet csorgatni. Beszállt az illető konyhaablakon. Korán reggel találkoztunk, szólt a rádió, világhírek, népem, országom, lallala. Azt mondtam én akkor erről a kicsi légyről, hogy tkp. nem bánom, hogy betévedt az otthonomba, és hogy most itt van velem, velünk. Légy. Legyen. Mekkora lehet egy légy súlya. A hangját tudom. Tudom, mit csinál, amikor kitépik a szárnyát, téptem én is félszázada, néztem a rettenetes, kétségbeesett félforgást. Légy. Ő is a tavasz hírnöke, nem? Aztán jöttek-mentek a napok. Kis hülyék, nagyképű pillanatok, lomha, buta órák, eszméletlen délutánok. Így volt, nem múlt el semmi, mert mi múlna el, ha nincsen hová, csak elfeledkeztem róla is, erről a kicsi légyről. Paff. Elfeledkeztem, mit csinál egy ilyen lakásban egy kicsi, tavaszi légy, olyan a teste, hogy átsüt rajta a nap, fölcsillámozza a fény, kinek kell. Mire jó egy légy. Élete értelme, ennek a szerkezetnek a küldetése, sorsa. Különben nem is hallani. Nekem az otthon a jó börtön. Egy olyan regényt olvastam éppen akkor, ami az időről szólt. Kínai tájak, távoli vidékek, régmúlt századok, a mélabús, szorongó angol óramesternek órákat kell készítenie a kínai császárnak, mindenféle szerkezetet, melyekkel az emberélet stációihoz szabja az idő múlását. Himnikus regény volt ez, és mondom, az időről szólt. Hevert a parkettán a könyv, a karosszék mellett, talán ráröppent ez a kicsi, semmise szárnyas. Mászkált az okker színű fedélen, és a jövése-menése azt mondta, hogy az idő, nahát, az idő az micsoda dolog, erre szaporázok, arra téblábolok, az idő mégis csak az emberi esendőség mértéke, nélküle nem lenne semmise, bűn se, jó se, éhség se, szomjúság se, semmi más, minden az ő titokzatos, fölfoghatatlan mélységéből fakad, a múlás, hogy már ez sincsen, már az is csak volt, hogy emez sincsen már, és amaz is elmúlt, mint egy fuvallat, mint egy gyufaláng, és nekem, akinek átpereg a kezén a homok, arra kell gondolnom, hogy ebben a folyamatos elmúlásban, ebben a szörnyű átalakulásban mégiscsak kell találnom valamit, de mit. Nem tudom, igazán nincs nagy ötletem. Énnekem nem ér a túlvilág. Értem én, hogy az a dolgom, hogy építsek föl valamit, magamat, és aztán mindenféle küzdelmek árán veszítsem el az egészet. És ez milyen szép már, de tényleg! Hogy az ember mindig roncsot, romot, hiányosságot épít, aztán mégis az egészet veszti el! Aztán az is lehet, hogy az a kicsi, tavaszi légy a regény forrásaira mászott. Odarepült. Járkált mindenféle emlékiratokon, járkált munkaszolgálatos, vagonírozásos, haláltáboros emlékeken, szibériai lágerek képein, bombatölcsérek kormos peremén, összeomlott hidakon, Rákosi vakító tarfején. Járkált az asztalomon, a tollak és a satíros kihúzók, a cetlik birodalmát szépen bejárta. Megpihent a kínai kiskatonán, mit Istvántól kaptam húsz éve. Megnézte E.P. tanyai fényképét, hogy görnyedten, gondolkodva ül, és még milyen sok széphaja van. Járt a virágaimon, a Csodavirágon, a repkényen, a Nyílvirágon, a pálmán, a futókán, a pletykán. Én nem tudom, ez mennyi. Hogy sok-e. Hogy elég-e egy élethez, itt, énnálam, ebben a személyes kis, jó börtönben ennyi van. Kábé ennyi. Néhány szerkezet még talán, kések, kapcsok, üvegek. Egy kis tábla, festett tábla a polcomon mögöttem, mit halálos beteg nagybátyám tett ki szobája ajtajára, mert tizenhét tragikus esztendejével nem szívlelhette már, ha a világ zavarja. Ne kopogj! Nem is sorolom már. Vége a leltárnak. A légyre ma találtam rá, takarítottam éppen. A tévé előtt, az átjátszó dobozon hevert, halott volt, vége volt. Néztem kicsit a halált. És ezt mind, mind, egyetlen iramodásban, elgondoltam. Aztán a porszívó szörnyeteg fejét a légyre irányítottam.

 


Főoldal

2019. november 05.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Több száz program a 25. Marosvásárhelyi Nemzetközi KönyvvásáronSzerkesztőségi információDarvasi László és a Magyar sellő BékéscsabánKonferenciával emlékeznek Oláh Jánosra a PIM-ben
Ütőér
Szabó T. Anna tárcái Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcái
Versek
Szálinger Balázs: A siriusiakHodossy Gyula verseiLackfi János: A húsvirág zsoltáraSzékely Csaba Ady Endre-paródiái
Prózák
Tóth László: A fiatalember csúcsformábanDragomán György: Vulkánvizes lágytojásZombimedvék támadtak a migráns selyemfiúkraTemesi Ferenc: Méretségi vizsla
Kritikák
Kínlódás és elragadtatás - Szabó T. Anna: HatárRendszerújraHideg bűnök - Székely Csaba: IdegenekA tömeg- és a bolytársadalom veszélyei
Drámák
Darvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pere
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA