Ütőér

 

 DarvasiLaszlo_meret.jpg

 

Szív Ernő

 

A lisszaboni álompár

 

Úgy hat-hét éve találtam meg őket, mert akkor már a kerületben koptam. Lomtalanítás volt. Évente kétszer szokott lenni, nagyvárosokban így szokás, és én ilyenkor mindig elképzelhetem a háború arcát. Azt is láthatom, hogy mennyi mindent rejt a nagy házak gyomra. A kerületnek van árnyas főutcája is, jól emlékszem a helyre, ahol elém kerültek. Talán volt több fotó is. Talán csak ez az egy volt, erre már nem emlékszem. Dunakanyar, egy férfi és egy nő összebújva, nézik a víz meredek fordulását fentről, a ködös, borongós magasból. A fák még kopárak. Nem remegtek elő még a levelek, vagy már lehulltak. Ám hogy egészen kopaszok az ágak, abból mégis azt gondolom, kora tavasz lehet, február vége vagy március eleje, mert november fogytára mindig is marad egy-két ágacskán renitens levél. Akiket majd a tél szaggat alá. Úgy jártam vele, ezzel a képpel, mint sok más tárgyammal, megtaláltam, elvesztettem.  Elfelejtettem, hogy van nekem. Sokszor vesztettem el, és sokszor találtam meg a lakásomban, olyankor mindig megörültem neki, lett egy ilyen aha érzésem, ja, hogy nem tűnt el, nem veszttelek el téged végleg, szervusztok. Két szerelmes a kopár hegyen. De mikor készült ez a kicsi, szürke kép? Talán a múlt század hatvanas éveiben, amikor születtem.

 

 IMG_20190508_094009.jpg

 

Most meg Lisszabonban vagyunk, és én elhoztam ide őt, mert amikor éppen az utazás előtt rájuk akadtam újra egy cetlis mappámban, hát azt gondoltam, jöjjenek velünk ide, ahol minden este gurgulázik a hamis Fado, és a turisták a szálkáig rágják a város húsát. Kis japánok, kínai csoportok fényképeznek lankadatlanul, de nem úgy, hogy kicsi, minimális mérlegelés után eldöntve, mit érdemes, mi az érdekes, hanem hogy mindent. Mindent. Belátás nélkül. A szem kolonializálós igénye, ki tudja, mit akar hazavinni, és otthon aztán archiválni, mintha lenne lehetőség mégis az örökkévalóra. Gyarmatosítani minden emléket? Nem, mi nem így fotózunk. Keresünk fotózás közben. Pillanatot, meglepőt, egyedi módon jellemzőt, azt, ami nem úgy van, ahogy van. Ott van egy vers, itt egy novella. Minden pillanatot dehogyis kell bírni. Mert egy jól megválasztott villanásba befelér ezer másik. Jövünk-megyünk a városban, hol sós párával telt a levegő, és ahol nagyképűre dagad, sóssá válik a Tejo, ahol mesebeli villamosok araszolnak a meredek utcákon, és ahol Pessoa álmodta az életét, és szórta az énjeit, a hedonistát, a pogányt, a futuristát, és csak készült, készült a halálra. Vittem az én képemet mindenhová, mit a Pozsonyi úton emeltem föl az összekoszolt földről, és közben elneveztem őket lisszaboni álompárnak. Talán a nő ül elöl, a féri hátulról karolja. Meghittség és távlat. Rálátni az egész életre. Valóban? Valóban rálátni? Mondanám, hogy van egy titokzatos harmadik is, aki elkattinthatta a kicsi Olympust vagy Leicát, aki mögöttük állt. Talán nem is tudták, hogy megörökítették őket. Megkapták aztán ajándékba a fotót, és annak az lett a sorsa, mint a dolgoknak általában, igen, nincs dolog, ami ne válna feleslegessé végül.

 

IMG_20190508_094159.jpg

 

Nem, ennek a két embernek az élete, a szerelem biztosan nem vált feleslegessé. Ilyen ítéletet senki emberfia nem mondhat. De az biztos, hogy egy idő után a kép már nem kellett senkinek. Kikerült az utcára, kacatok, lomok, értéktelenségek közé. És most mégis itt van, és itt vannak a szereplői Lisszabonban. Velünk. Eljutottak idáig is, hol az óceán veri a sziklás partokat, és városnyi tankhajók rostokolnak az azúrban. És most mi lesz velük, a lisszaboni szerelmespárral. Sokáig gondolkodtam, és most már tudom. Mert csak az a kérdés, mit akar az ember egy képtől. Én erre a képre már mindig, míg élek, emlékezni fogok. Emlékeimet meg is osztottam. A képet, mivel többet tudok róla már, mintha csak nézem, itt hagyom. Marad Lisszabonban, egy asztalkán, a villamoson, egy sikátor ablakában. Jó helye lesz talán. Nem lesz felesleges, csak tovább utazhat. A két szerelmes, ha szerencséje van, tudják, nem tudják, halad tovább abban a rettenetben, amit múló időnek neveznek a folyamatos elfogyásra ítélt emberek.


 

Tavaszi legyem

 

Néhány napja egy kisközeli írásban megemlékeztem egy légyről. Már április pattogtatta a rügyeket, könnyebb szoknyáiban táncolt a szél, de a bolondok hazamentek aludni, horkolni, szájmézet csorgatni. Beszállt az illető konyhaablakon. Korán reggel találkoztunk, szólt a rádió, világhírek, népem, országom, lallala. Azt mondtam én akkor erről a kicsi légyről, hogy tkp. nem bánom, hogy betévedt az otthonomba, és hogy most itt van velem, velünk. Légy. Legyen. Mekkora lehet egy légy súlya. A hangját tudom. Tudom, mit csinál, amikor kitépik a szárnyát, téptem én is félszázada, néztem a rettenetes, kétségbeesett félforgást. Légy. Ő is a tavasz hírnöke, nem? Aztán jöttek-mentek a napok. Kis hülyék, nagyképű pillanatok, lomha, buta órák, eszméletlen délutánok. Így volt, nem múlt el semmi, mert mi múlna el, ha nincsen hová, csak elfeledkeztem róla is, erről a kicsi légyről. Paff. Elfeledkeztem, mit csinál egy ilyen lakásban egy kicsi, tavaszi légy, olyan a teste, hogy átsüt rajta a nap, fölcsillámozza a fény, kinek kell. Mire jó egy légy. Élete értelme, ennek a szerkezetnek a küldetése, sorsa. Különben nem is hallani. Nekem az otthon a jó börtön. Egy olyan regényt olvastam éppen akkor, ami az időről szólt. Kínai tájak, távoli vidékek, régmúlt századok, a mélabús, szorongó angol óramesternek órákat kell készítenie a kínai császárnak, mindenféle szerkezetet, melyekkel az emberélet stációihoz szabja az idő múlását. Himnikus regény volt ez, és mondom, az időről szólt. Hevert a parkettán a könyv, a karosszék mellett, talán ráröppent ez a kicsi, semmise szárnyas. Mászkált az okker színű fedélen, és a jövése-menése azt mondta, hogy az idő, nahát, az idő az micsoda dolog, erre szaporázok, arra téblábolok, az idő mégis csak az emberi esendőség mértéke, nélküle nem lenne semmise, bűn se, jó se, éhség se, szomjúság se, semmi más, minden az ő titokzatos, fölfoghatatlan mélységéből fakad, a múlás, hogy már ez sincsen, már az is csak volt, hogy emez sincsen már, és amaz is elmúlt, mint egy fuvallat, mint egy gyufaláng, és nekem, akinek átpereg a kezén a homok, arra kell gondolnom, hogy ebben a folyamatos elmúlásban, ebben a szörnyű átalakulásban mégiscsak kell találnom valamit, de mit. Nem tudom, igazán nincs nagy ötletem. Énnekem nem ér a túlvilág. Értem én, hogy az a dolgom, hogy építsek föl valamit, magamat, és aztán mindenféle küzdelmek árán veszítsem el az egészet. És ez milyen szép már, de tényleg! Hogy az ember mindig roncsot, romot, hiányosságot épít, aztán mégis az egészet veszti el! Aztán az is lehet, hogy az a kicsi, tavaszi légy a regény forrásaira mászott. Odarepült. Járkált mindenféle emlékiratokon, járkált munkaszolgálatos, vagonírozásos, haláltáboros emlékeken, szibériai lágerek képein, bombatölcsérek kormos peremén, összeomlott hidakon, Rákosi vakító tarfején. Járkált az asztalomon, a tollak és a satíros kihúzók, a cetlik birodalmát szépen bejárta. Megpihent a kínai kiskatonán, mit Istvántól kaptam húsz éve. Megnézte E.P. tanyai fényképét, hogy görnyedten, gondolkodva ül, és még milyen sok széphaja van. Járt a virágaimon, a Csodavirágon, a repkényen, a Nyílvirágon, a pálmán, a futókán, a pletykán. Én nem tudom, ez mennyi. Hogy sok-e. Hogy elég-e egy élethez, itt, énnálam, ebben a személyes kis, jó börtönben ennyi van. Kábé ennyi. Néhány szerkezet még talán, kések, kapcsok, üvegek. Egy kis tábla, festett tábla a polcomon mögöttem, mit halálos beteg nagybátyám tett ki szobája ajtajára, mert tizenhét tragikus esztendejével nem szívlelhette már, ha a világ zavarja. Ne kopogj! Nem is sorolom már. Vége a leltárnak. A légyre ma találtam rá, takarítottam éppen. A tévé előtt, az átjátszó dobozon hevert, halott volt, vége volt. Néztem kicsit a halált. És ezt mind, mind, egyetlen iramodásban, elgondoltam. Aztán a porszívó szörnyeteg fejét a légyre irányítottam.

 


Főoldal

2019. május 20.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcáiSzabó T. Anna tárcái
Versek
Koman Zsombor verseiEszteró István verseiBálint Tamás: SzennyesBagi Iván versei
Prózák
Oravecz Imre: Feljegyzések naplemente közbenBogdán László: Utazás hazaHáy János : Az új nőDarvasi László: Az idő szaga
Kritikák
Végtelen keresés - a Simon Péterről A test manifesztuma - a Pigmentről „Mostantól az volt, amire én emlékszem” - a 49/49-ről Egyetemi görbetükör - a Mágneshegyről
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA