Tárca

 

 

 

 

Miklya Anna


Huszonhat szürke pulóver



Az a nagy igazság, hogy három hete tervezgetem ezt a tárcát. Először arról szerettem volna írni, hogy milyen súlyosan depressziós lettem a görög majdnem-államcsődtől. A legmélyebb búskomorságba szédültem, két dologra voltam képes: aludni és házimunkát végezni. Az alvás elbódít, a házimunka megnyugtat, ez ilyen evolúciós dolog lehet: főzni egy utolsót, megetetni a gyereket, elmosogatni a szennyest, kivasalni a pulóvereket, mielőtt meghalunk. (Kérdés persze, értelmezhető egy pulóver kivasalása evolúciósan.) Időnként frissítettem az internetet, van-e már államcsőd Görögországban. Végül persze nem volt. Aztán, mire megnyugodtam volna annyira, hogy írjak egy szép, kiegyensúlyozott tárcát, elkezdték az olaszok is az ugrálást. Rásütöttem az összes, a görög gazdaság megsegítése céljából vásárolt fetasajtot egy sütőtök tetejére, és folytattam az aggódást tovább. A kamra valahogy tele lett olivaolajjal és száraztésztával. Most meg tessék, nézzenek oda. Életemben először vásároltam mangalicát.


Egyszer az egyik kedves barátommal beszélgettem az írásaimról, és ő azt mondta, furcsa számára, hogy milyen, a saját világukba zárt, önző emberekről írok. Hogy ezek a fiatalok, vagyis hát tulajdonképpen mi - csak úgy élünk, eszünk-iszunk, főleg iszunk, szerelmesek vagyunk, vagy csak szerelmeskedünk, és ennyi. Azt feleltem neki, hogy nekünk nincs más, mert nincs háborúnk, vagy felkelésünk, vagy diktatúránk, nekünk nincs semmi, ami ellen, vagy ami mellett, vagy ami hiányában, vagy ami reményében különösebben meghatároznánk magunkat. Ez amúgy tavasz végén volt, és nem mertem kimondani hangosan, hogy rettegek attól, hogy ez majd fekete-fehérré válik. Tudják, miről beszélek?


Emlékeznek, amikor először döbbentek rá arra, hogy a Nagy Események nem fekete-fehérek voltak? Velem egy ötvenhatos gimnáziumi megemlékezésen történt. Valami fantáziátlan műsort adtunk elő a többi évfolyamnak, és amíg a kellékek között botorkáltam, kezemben a szövegemmel, elöntött az a borzasztó, szívszorító érzés, hogy ezek a szétszórt tárgyak a földön ismerősek. Azt a kalapot ott én hoztam, azt a régi könyvet a barátnőm, az a játékbaba az osztályfőnökömé volt. Hogy ha valaki egy gépfegyverrel végigereszt egy sorozatot a házunkon, vagy begördül egy tank az utcába, vagy megsoroz minket egy Stuka, akkor az ég szerelmére, nem klasszikus zenére, nem lassított filmfelvételen, nem kedvesen régimódi ruhákba öltöztetett szereplők között, nem fekete-fehérben történne. Egy kicsit hányingerem lett a felismeréstől, de a verset végül nagyon szépen belesuttogtam a mikrofonba, állati megható volt. Hát ilyesmi az oka a három hetes szorongásomnak, a tehetetlen, szívszorító félelem a fekete-fehértől.


Amúgy meg a válaszom egy szégyenlősen elsuttogott igen, elkényeztetett, önző és határozottan unalmas generáció vagyunk. Végigvasaltam a ruhásszekrényemet a három hetes depresszió alatt, és rádöbbentem, hogy huszonhat darab kötött pulóverem van a télre. Huszonhat. Nincs köztük se fekete, se fehér, a szürke a kedvenc színem. (Csak a történeti hűség kedvéért.) Vajon majd azt meséli a kisfiam, amikor nosztalgiázik, hogy „akkoriban anyámnak huszonhat darab kötött pulóvere volt"? Vagy azt, hogy „akkoriban megtehettük, hogy modenai balzsamecettel és görög fetasajttal együk a sütőtököt"? Vagy azt, hogy.


Álltam a huszonhat darab élére vasalt, leginkább szürke pulóver előtt, kicsit hányingerem lett, és még csak nem is volt állati megható. Eszembe jutott, hogy néhány hónappal a régi ötvenhatos megemlékezés előtt, amikor még üde voltam, és ártatlan, és tizenhat éves, rádöbbentem (a kamaszkor vitathatatlanul a rádöbbenések időszaka), hogy a nagy művészek életében mindig volt valami kataklizma. És olyan szépen elábrándoztam ebben az üde, ártatlan, gazdasági világválság és államcsőd és eurózóna megroggyanása előtti édes tizenhat éves kamaszkoromban arról, hogy majd ha lesz valami kataklizma, én is milyen csudálatosan nagy művész leszek. Hát ha lehet utólag módosítani a véleményemet, akkor a büdös francokat, te elkényeztetett liba.


Azóta eltelt ez a sok-sok év, és a világom még mindig önző, unalmas és elkényeztetett, csak éppen hallani, ahogy hangos recsegéssel-ropogással hullik darabokra. A szélein kezdődik, nem tudom, mikor és hogyan ér el ide. De mit tehetnék, azon kívül, hogy vasalgatom a pulóvereket, sütök-főzök a kisfiamnak, és rettegek attól, hogy mi, a burokban születettek, és a mi burokban született gyermekeink egyszer csak kénytelenek leszünk kibújni, mondhatni kiszakíttatunk ebből a burokból?


Mivel foltozom be a világomat, hogyan teremtek majd benne puhaságot és ölmeleget azoknak, akiket szeretek? Semmit nem tudok. Félek. Unalmas akarok maradni, a lehető legunalmasabb. Alszom, főzök, újra- és újravasalom a huszonhat kötött pulóvert. Azok legalább melegítenek egy kicsit.

 


 

2011. december 10.
Vöröskéry Dóra tárcáiEgressy Zoltán tárcái Banner Zoltán tárcái Győrei Zsolt tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Aknai Péter: LiftMakk Flóra: Öt ok a hallgatásra
Békési kovászságokNagy-Laczkó Balázs: Dologtalan augusztus
Kustár György: JákóbBálint Tamás: Máj hagymalekvárralEszteró István: Jézus DNS-eMelankólia IVXLCDM – Halmai Tamás Báthori Csaba-paródiája
Mert ha – Végh Attila Krasznahorkai László-paródiájaGrecsó Krisztián: Két karakter Rimóczi László: Kiss Judit Ágnes: AngyalcsinálásBene Zoltán: Pest-Buda
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKAEMMI_log__.jpgpku_logo.png