Kelemen Orsolya
Szomorúság és minőség
Idén tizenegyedik alkalommal rendezték meg Budapesten a Kortárs Drámafesztivált. A rendezvény létrejötte is kétségkívül nagy dolog, ugyanis tavaly a szervezők anyagi okok miatt kényszerpihenőt tartottak (egy fillérnyi állami támogatást sem kaptak), de idén is hajszálon múlt a helyzet: a pályázati pénzekből gazdálkodó fesztiválnak egy, azaz egy millió forintot ítélt meg az NKA. Szilágyi Mária fesztiváligazgató elkötelezettségének, áldozatvállalásának, szívósságának és végtelen lelkesedésének köszönhető, hogy idén a fesztivál tizenhat produkciót tudott bemutatni, számos kísérőprogrammal egyetemben. Az előadások népszerűek voltak, a program több előadására is nehéz volt jegyhez jutni, igaz, ebben a befogadó színházak szervezőinek is igen jelentős szerepe volt.
Mielőtt naivan megörülnénk annak, hogy aprópénzből is lehet kulturális rendezvényeket szervezni, érdemes említést tenni a méltatlanul alacsony költségvetés okozta hátrányokról és nehézségekről. Úgy vélem, hogy a kevéske támogatás valójában sokkal kártékonyabb, mint a támogatás teljes hiánya. Lehet, hogy a színházi szakma sosem bocsátja meg nekem ezt a mondatot, de azt hiszem, az önfeláldozás és akadályokat nem ismerő áldozathozatal, a kulturális rendezvények létrehozásáért és fenntartásáért folytatott gigászi küzdelem bizonyos tekintetben a kultúrának többet árt, mint használ. Anyagi erőforrások nélkül a sokéves szervezői tapasztalat profizmusának töredéke érvényesülhet csupán, a lebonyolítás során bizonytalanságok, megoldatlan problémák jelentkeznek, váratlan konfliktushelyzetek teremtődnek. Önkéntesként dolgozó stábtól nem várhatunk el maximális odaadást és magas szintű szakmai felkészültséget, hiszen a szívesség nem mérhető és nem számonkérhető. Ilyen helyzetekben a marketingre nem marad büdzsé, jelen esetben a marketing a szakmai sajtóra és az ingyenes közösségi oldalakra fókuszált, de hiányoztak a szórólapok, és a fesztivál honlapján nem tudták az összes menüpontot frissíteni. Reklám híján egy rendezvény nem tud elég nyilvánosságot kapni, periférára kerülhet, szűkkörű, belterjes programosorozattá válhat.
Nehéz megbecsülni, hogy a külföldi vendégek mellett kik és hányan voltak, akik nem csak egy-egy előadásra váltottak jegyet, hanem figyelemmel kísérték a teljes fesztiválprogramot. Mintha a fesztivál hangulatára ráült volna egyfajta – talán ugyancsak a pénztelenségből adódó – elkeseredettség és szomorúság. Az esténként szervezett fesztiválklubban hiányzott az igazi pezsgés, azok a pillanatok, amikor felszabadult közösséget alkotva nézők és alkotók, rajongók és kritikusok együtt múlatják az időt. A kísérőprogramok között voltak szakmai beszélgetések, Kritikus Órák a Színházi Kritikusok Céhével közös szervezésben, kerekasztal-beszélgetés a politika és színház viszonyrendszeréről és a színházi generációkról. Némelyik program iránt komolyabb érdeklődés mutatkozott, de volt olyan helyzet is, amikor a meghívott beszélgetőpartnerek létszáma csak kicsit volt kevesebb az érdeklődő hallgatóságénál. Ez pedig azért rossz, mert a legtöbb téma kapcsán voltak fontos és érdekes kérdések, gondolatébresztő hozzászólásokkal, lényeges megállapításokkal.
A fesztivál megvalósult, de nehéz definiálni, hogy milyen közönségre számít, kiket szeretne elsősorban megszólítani. Ha showcase, és az a célja, hogy a külföldi színházi szakemberek és fesztiváligazgatók inspirációt gyűjthessenek, ötleteket kapjanak vendégelőadások meghívásához, akkor nagyobb létszámú meghívott vendéget várnánk, illetve elsősorban olyan előadásokat, melyek más kulturális közegben is jól működhetnek, jól fordíthatóak, nem kifejezetten szövegcentrikusak. Ha a fesztivál a kortárs drámákat szeretné népszerűsíteni, akkor több civil nézőt látnánk szívesen. Ha pedig az új generációk vannak fókuszban, akkor mindenekelőtt sokkal több fiatalnak, színházi vagy egész más területről ékező egyetemistának örülnénk.
Az előadásokat színházi szakemberekből, kritikusokból álló csoport válogatta, a válogatás igen körültekintő volt, a fesztiválműfajok széles spektrumát nyújtotta a tavalyi évad hazai és határon túli, független és kőszínházi produkcióinak (két idei évadban bemutatott előadással kiegészítve), bár a független vonal valamelyest erősebbnek érződött, és a beválogatott produkciók között is kétségkívül vannak színvonalbéli különbségek. A fesztivál elnevezésének és eredeti szándékának megfelelően kortárs szövegekre koncentrál, bár ebben az értelemben a kortárs, mint olyan nehezen megfogható és definiálható kategória, hiszen minden, adott színházi közegben elhangzó szöveg kortárssá válik, legyen szó akár a legrégibb vagy legnagyobb klasszikusokról. A kortárs fogalmával kapcsolatos elvárásokat a szervezők is rugalmasan kezelték, így kerülhetett például egy Osztrovszkij- (Jövedelmező állás – TÁP Színház) és egy Petőfi-adaptáció (Tigris és hiéna – Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház) a programba.
A fesztiválon ajánlott előadások is szerepeltek, a program nagyon sűrű volt, igyekeztek ebbe a néhány napba (november 27 - december 2.) beletenni mindent, amit lehet. Valószínűsíthető, hogy egyeztetési nehézségek állnak a szoros műsorrend hátterében, de a helyszínek távolsága miatt a teljes program megtekintése fizikai lehetetlenség volt – nem csak az ajánlott, de a fő programből is válogatni kellett. A fesztivál meghirdetett porgramja szerint ebben az évben a fiatal színházi generációra fókuszált, de valójában több alkotói generáció produkcióit láthattuk, korántsem csak a legfiatalabbakat. A Pintér Béla Társulat például most decemberben ünnepli tizenötödik születésnapját, Csizmadia Tibor, Horváth Csaba vagy Vajdai Vilmos nem most kezdték pályát. Szembeötlő ugyanakkor a válogatás formai és műfaji sokszínűsége, a produkciók egy része pedig tematikusan is összekapcsolódik.
Volt például bábos produkció, az Budapest Bábszínház Semmi című előadása, a végzős bábszínész hallgató, Hoffer Károly rendezésében. A Semmi Janne Teller azonos című regényének színpadi adaptációja, és érdekessége, hogy a gyermekregényt Dániában először betiltották, majd kötelező olvasmánnyá tették. Az előadás osztálytársakról szól, akik együtt gondolkodnak az élet értelméről, vagyis kétségbeesetten keresik azt, miközben félelemből vagy büszkeségből, magányérzésből vagy túlcsorduló szeretetből, naivitásból vagy éppen felvágás gyanánt váratlan, egyre kellemetlenebb és kegyetlenebb helyzetekbe sodorják saját magukat és egymást.
Teszárek Csaba, Tatai Zsolt, Spiegl Anna, Pethő Gergő (Éder Vera fotója)
A harmadik hullám című produkció, a Bárka Színház előadása hasonló korosztályt céloz meg. Ez a produkció is adaptáció, Todd Strasser regényét Tasnádi István alkalmazta színpadra, és itt ugyancsak egy osztályt láthatunk, akik egy projekthét keretében testközelből megismerketnek a demokrácia, anarchia és autokrácia kifejezésekkel. Úgy tűnik, hogy a diákok demokráciát kevésbé találják érdekesnek (mindenről mindig szavazni kell), az autokráciát oktató tanár viszont a gyerekekkel együtt olyannyira belejön a játékba, hogy maga is elveszíti a kontrollt, félelmetes diktatúra alakul ki, a projekthét pedig tragédiával zárul.
A múlttal való szembenézés, az ügynökmúlt kérdésével két előadás is foglalkozott. A Szputnyik társulat Reflex című produkció szövegét Závada Péter írta, a színűvészeti egyetem negyedéves hallgatója, Kovács D. Dániel rendezte. A darab egy orvosnő történetén keresztül – akitől politikai ellenfelei úgy szeretnének megszabadulni, hogy skizofrénnek nyilvánítják – nyújt kritikát a besúgóktól és káderektől hemzsegő rendszerről. A színpadon megjelenített társadalmi csoport (kórházi dolgozók, politikusok) a rendszer iránt elkötelezett és rendszerellenes személyekre osztható, de gyorsan kiderül, hogy igazán senki nem hisz semmiben, mindenki meghasonlott és teli van félelmekkel. Az előadásban bármi megtörténhet, mintha szellemek járnának a kórházban: maguktól kinyílnak az ajtók, áthatolhatóak a falak. A Szputnyiktól ismerős, filmes hatásokkal operáló játékstílus kiválóan érzékelteti, hogy sok a besúgó, minden bizonytalan, mindenki gyanús. És nem tudhatjuk bizonyosan, hogy a színpadi események nem pusztán csak az orvosnő fejében játszódtak-e le. A Pintér Béla Társulat Titkaink című előadásában a besúgói szál egy egyébként is kemény családi drámát mélyít tovább, és ez az előadás a táncházmozgalom hőskorában játszódik (míg a Reflex az ötvenes években). Zsarolások és besúgók alakítják a cselekmény menetét, barátságok és családok mennek tönkre, de az előadás nem csupán a kor-képre fókuszál, rámutat a jelen és múlt szoros egybefonódására: régi besúgók ma is élnek, a titkok egy része napvilágra kerül, másik része pedig egyre mélyebbre, megoldatlanul vagy kimondatlanul, újabb családi és társadalmi tragédiákat generálva.
Gergye Krisztián Társulata összművészeti munkájával szerepelt a fesztiválon, az Opera amorale című produkció a Bizottság zenekar számainak klasszikus remixéből épít ütős kortárs kultúrkritikai opera-pamfletet, táncosok és operaénekesek közreműködésével ad pontos látleletet kulturális közérzetünkről. Izgalmas előadás, bár nem tudom, hogy a külföldi vendégek mennyit érthettek az aktuális színházpolitikai utalásokból, megjegyzésekből. A temesvári Csiky Gergely színház Békeidő című improvizációs gyakorlatokból felépülő produkcióját a filmrendező Hajdu Szabolcs rendezte. Az előadás középpontjában egy művész áll, az ő életét, gondolatait, álmait, félelmeit jelenítik meg külfönféle színházi technikákkal felépülő, egymáshoz lazán kapcsolódó jelenetek, annyi szépséghibával, hogy a száz percesre hirdetett előadás majdnem két és fél órára nyúlt. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Az ember komédiája a fiatalon elhunyt Sziveri Jánosnak állít emléket. Táborosi Margaréta rendező mozgászínházi eszközökkel és vizuális elemekkel teremt erős színpadi atmoszférát, egyszerre lírai és groteszk hangulatot. Az előadás természetesen értelmezhető Sziveri életművének ismerete nélkül is, de a sokrétegű kulturális kontextus (határon túli magyar irodalom, irodalmi kánon stb.) ismeretében válthat igazán fontos előadássá a produkció.
Mi sem jelzi jobban a generációk öszefonódását, hogy Horváth Csaba Táborosi Margaréta osztályfőnöke a színművészeti egyetem fizikai színházi koreográfus-rendező szakán. A Forte Társulat produkciójában kiforrott egységben jelenik meg mindaz, amit fizikai színháznak nevezünk, az Agota Kristof regényéből készült A nagy füzet című produkció véleményem szerint a tavalyi színházi évad legjobb független előadása. A háború borzalmai elől embergyűlölő nagymamájukhoz költöztetett ikerpár fejlődéstörténete megható szimbolikával bontakozik ki a játéktérben, a szöveg, a mozgás, a felhasznált tárgyak (töménytelen mennyiségű zöldség-gyümölcs: krumpliszsákok, hagyma, sütőtök, a nyers- és száraztészta halmok) tökéletes egységében. Az előadásban a mozgás és a fizikai aktivitások nem csupán megjelenítik, aláfestik vagy felerősítik a szöveget, hanem ennél sokkal bonyolultabb, komplex és izgalmas jelrendszert hoznak létre.
Nagy Norbert, Krisztik Csana (Dusa Gábor fotója)
A nyíregyháziak történelmi drámája, a családi és társadalmi viszonyokról, királyokról és pártütőkről szóló, meglehetősen bonyolult cselekményű Tigris és hiéna alapos figyelmet és koncentrációt követel a nézőtől. Emlékeim szerint ezen az előadáson kevés külföldi vendég vett részt, mert pontosan egyidőben volt a Csizmadia Tibor rendezte Székely Csaba dráma-trilógia Bányavirág című darabjával, és az Opera Amoraléval is. Mégis kellemetlen volt, hogy emiatt a szervezők lemondtak a szinkrontolmácsolásról, és az egyik segítőkész szervező kolléga az utolsó sorban, az előadás közben súgta a mellette ülő vendég fülébe, hogy mi történik a színpadon.
Közhelyes megállapítás, de a fesztiválprogramból is világos, hogy a mindenkori színház – mint előadóművészet – a jelenre reflektál (megint itt a paradoxon: nincs nem kortárs színház), ezért nem lehet nem politikai jellegű, és nem lehet nem kritikus. A mindenkori politikai hatalom hajlamos elfelejteni, hogy a kritika önmagában nem ártalmas, sőt, lehet kifejezetten produktív, de csak ott, ahol a művészet és hatalom között demokratikus párbeszéd működik. A kortárs színháznak, illetve színházi fesztiváloknak akkor van esélye, ha találnak olyan finanszírozási formát, mely nem kizárólag a politikai erők által manipulált állami támogatásokra épít. Ez pusztán elkötelezettséggel vagy önkéntes munkával nem működik, ehhez szakemberek kellenek. Láthatjuk, hogy évről évre születnek fontos, minőségi előadások. Megérdemelnék, hogy profin lebonyolított fesztiválok keretében kapjanak nagyobb népszerűséget és találjanak maguknak új közönséget is. A misszió ilyenkor működhet csak.
