Ungvári Judit
Komor kórképek
Az Országos Színházi Találkozóról
Több elgondolkodtató tanulsággal és izgalmas felismerésekkel ért véget a 2026-os OSzT, amelynek idén Debrecen adott otthont. A pandémia utáni vándorfesztiválnak már másodjára volt helyszíne a cívisváros, a járványévek befejeztével először ott rendezték meg újra a találkozót, bár akkor még mérsékelt érdeklődés, sokféle bizonytalanság mellett. Ezután vándorló fesztivállá alakult a rendezvény, Kaposvárott, majd tavaly Szolnokon gyűlt össze a színházi szakma, a szolnoki fesztivál már több figyelmet váltott ki, így bizonyára sokan várták a debreceni rendezésűt is. Összefoglalónkban az idei benyomásokról írunk.
Nyilván nem könnyű úgy megrendezni egy ilyen merítésű színházi fesztivált, hogy az abszolút maradéktalan legyen, különösen, hogy a vándorjelleg – bár kétségtelenül színesíti a találkozót – eleve kizárja, hogy bármelyik rendező színház rutinra tegyen szert a fesztivál lebonyolításában. Ez egyfajta ad hoc rendezést generál, aminek vannak hátulütői. Ezt az érzetet keltette a debreceni, ami persze nem jelenti azt, hogy a szakmai beszélgetések, vagy a kapcsolódó programok színvonaltalanok voltak, csak valahogy kevesebb off-program volt, mint például a POSzT-időkben, és az embernek az az érzése támadt, hogy a város életével nem tudott szervesen kapcsolódni a fesztivál. Ez biztosan az egynyári létből fakad. Az idei program válogatói (Bessenyei Gedő István, Lőrinczy György, Juhász Anna, Pataki András és Zakariás Zalán) 72 társulat összesen 108 előadásából merítettek, és biztosan lehetne velük vitatkozni is, hogy miért így, de fogadjuk el, hogy ők így látták. Úgy gondolom, a palettára felrakott 14 produkció kiváló minőségű előadásokat vonultatott fel (magam a 14-ből 10-et láttam), nem is ez volt számomra kérdőjeles, sokkal inkább a merítési koncepció. A 14 előadásból ugyanis 5 határon túli kötődésű, ami egyfelől nagyon üdvözlendő, de akkor miért nevezzük „országosnak”? Mielőtt bárki félreértené: nagyon szeretem a határon túli színházakat, kivétel nélkül izgalmas színházi törekvéseket, formanyelveket képviselnek, bátor és különleges hangvételű alkotókkal (ami mellesleg itt is nyilvánvaló volt), de az országos jelzőt talán érdemes lenne akkor átgondolni és módosítani. Nincs azzal gond, ha helyet kapnak a találkozón, csak akkor a megnevezéssel tágítsuk ki a színházi mezőt is, mert így viszont joggal kérdezheti meg a budapesti Katona József Színháztól a Soproni Petőfi Színházon át a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházig bárki: hogyhogy nem fértünk be? Ez sem könnyű helyzet, hiszen pár éve már a döntően határon túli fókuszú kisvárdai szemle is „magyar színházakra” módosított, szintén az ilyenfajta országhatárátlépések érdekében, csak ott fordított előjellel: a határon belüli színházak felé nyitva. Ezt a töprengést majd a következő fesztiválrendezőknek kell folytatni, de a rendezéstechnikáról most ennyit.
A fesztiválprogram, mint mondtam, kellően színvonalas produkciókkal látott el szakmai és nem szakmai nézőt egyaránt, és még ha voltak is vitatható részletek, összességében az ember úgy érezte, méltán került ide mindegyik előadás. Az persze jó kérdés, mennyire reprezentálják kifejezően ezek a produkciók a mai magyar színházi életet, a művészi útkereséseket és a formanyelvi kísérleteket, de ez a program a válogatók egyéni fogékonyságát is jelzi. Műfaji értelemben egy „kakukktojás” szerepelt a programban: a Szegedi Nemzeti Színház Marica grófnője, amelyről viszont nem tudok nyilatkozni, mert nem láttam. Csak reménykedem abban, hogy túl tudott mutatni a többtagozatú vidéki színházakban nyújtott „kötelező kűrön” és valóban releváns, üzenetértékű tartalmakat is hordozó előadásként került be a programba, amelynek a szórakoztató zenés produkciók hagyományosan csak ritkán részei. Sajnos, kimaradt nálam a Barbárok is, amely izgalmas formai kísérletnek ígérkezett, illetve nem láttam még A Noszty fiú esete Tóth Marival szombathelyi adaptációját sem, valamint a Radnóti Színház Gyerekek című előadását, amely végül két színészi díjat hozott az alkotóknak (Kováts Adél, Tóth Ildikó).
A válogatás széleskörűségére nem lehet panasz, hiszen a Déryné Társulattól az Ördögkatlan Produkción át a Radnóti Színházig és a Nemzeti Színházig sokféle nagyságrendű és helyzetű teátrumi formáció jelen volt, ahogy a már említett határon túli műhelyek is (Zentai Magyar Kamaraszínház, Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház, koprodukcióban a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház és az Aradi Kamaraszínház). A vidéki nemzeti státusú színházak közül a miskolci, a szolnoki és a szegedi társulatok is hoztak előadást a találkozóra. A felsorolt sokféleség az előadások változatosságában is tükröződött: klasszikusokat és kortárs szerzőket, kortárs szemléletű klasszikus adaptációkat és dokumentarista alapú kísérleti előadást egyaránt láthatott a nagyérdemű.
A versenyprogramot megnyitó Tamási Áron-darabot, a Csalóka szivárványt a Déryné Társulat előadásában láthattuk. Keresztes Attila rendezése nem hagyott kétséget afelől, hogy mélyen érti és érzi Tamási világát, a jellegzetes székely humor zsigeri egyszerűséggel jelent meg a színpadon, finomhangolt figurákkal, természetes, hivalkodásmentes megoldásokkal. Ha lehet ezzel a szóval élni, ízes előadás volt, ha nem is kiugró, de pontos alakításokkal, és nagyon fontos problémafelvetéssel. Utóbbi érdekes fénytörésbe került az ugyanazon a napon látott Baal című produkcióval, amit a Zentai Kamaraszínház hozott el a fesztiválra. A Tamási Áronnal kortárs Brecht darabja is valahol az identitás és a felelősség kérdéseit boncolgatja, de míg a székely derűvel átitatott, szinte meseszerűen példázatos történet nem marad erkölcsi konklúzió, feloldás nélkül, addig a Baal jóval komorabb képet fest elénk: a zabolátlan, mértéket vesztett, morál nélküli művész-főszereplő negatív spiráljából nincs menekvés. Holott az alapkérdése mindkettőnek ugyanaz: meddig mehetünk el a vágyaink, a céljaink érdekében? Hazudhatunk-e új identitást, hogy megszerezzük egy nő áhított szerelmét? Átgázolhatunk-e minden köröttünk lévőn, az áhított inspiráció elérése érdekében? Tamási példázatossága felold, Brecht megmutat és elborzaszt, de mindkettő az emberben meglévő démonikus erők kórképét rajzolja fel. A Baal előadását Anca Bradu állította színpadra Zentán, nagyformátumú sötét víziója a díszlettervezőnek Ondraschek Péternek és a MASZK-SzíDoSz színészzsűritől legjobb színésznőként Mezei Kingának hozott elismerést. A színésznőről fontos megemlíteni, hogy több szerepben is brillírozott az előadásban, ezek között egy férfiszerepben is maradandót alakított.
Baal
(Molnár Edvárdfelvétele)
A művészember-sors állt a középpontjában az Aradi Kamaraszínház Kean című produkciójának, amely monodráma formájában dolgozta fel Edmund Kean magánemberi és színészi pályájának stációit. Tapasztó Ernő rendező és Harsányi Attila (minden bizonnyal közös) alkotása szenvedéllyel és drámai erővel mutatja meg a színészlét csodáit és buktatóit, euforikus pillanatait és sárba rántó kudarcait. Elképesztő, ugyanakkor nagyon plasztikus megoldással ken magára mindenféle festéket, agyagot Harsányi Attila az előadás végére, így téve érzékletessé a színészi mesterség szélsőségesen kettős természetét: az éteri magasságokban szárnyalás és a fizikaiság, a testiség erőteljes kontrasztját. Ami egy színész életében abszolút egyszerre van jelen. A szövegek is súlyosak, drámaiak, megéltek és olyannyira esszenciálisak, hogy még az olyan nyilvánvaló anakronizmusok sem zavarják a nézőt, mint Laurence Olivier vagy Benedict Cumberbatch emlegetése. Harsányi Attila pedig magától értetődő természetességgel ábrázolja a színészsors meglehetősen abszurd világát, amely hol a fényben fürdőzve részegít, hol a magányba és a nyomorba taszít.
Kean
(Nyári Attila felvétele)
Kiszolgáltatottság és szárnyalás, kétely és igazságkeresés, mámor és másnaposság, fennkölt gondolatok és mocsok, rajongás és társtalanság – mindez egyformán jelen van ebben a színészsors-ábrázolásban, amit elénk tárnak az előadás alkotói. A színészlét kvintesszenciája, korszaktól függetlenül. Bravúros produkció, csodálkozva és döbbenten nézi a közönség.
Egészen másféle, mondhatni hétköznapi sorskérdések merülnek fel az Ördögkatlan Produkció Jon Fosse Reggel és este című regényéből készült adaptációjában. A Nobel-díjas norvég író gyönyörű, lírai szövegéből egy nagyon egyszerű, bensőséges, megható előadást varázsolt a színpadra Bérczes László rendező. A Reggel és este az emberi létezés egyszerű metaforája. Johannes, a halász születését és halálának pillanatát élhetjük át a játszókkal együtt az előadásban, és persze az utóbbi pillanatban benne van maga a sors is: ahogy Johannes visszanéz életének folyására, a fontosabb eseményekre, a munkájára, a feleségével való találkozásra, a hétköznapok szépségére. Izgalmas, ahogyan adaptálták a prózát, megtartva egy furcsa narratív elemet: mindenki hozzáteszi a szereplő mondataihoz, hogy – mondta Johannes, vagy – kérdezte Erna, s ezek az ismétlődő mondatok egyfajta ritmikát is kölcsönöznek a történetmesélésnek. Éppen ezért nincs könnyű dolguk a szereplőknek sem, hiszen a játékukhoz kevés eszközt használhatnak, mankójuk csak a szöveg, az azon keresztül átélhető érzelmek, és némi zenei taktus. Ennek ellenére beszippantják a közönséget ebbe a furcsa, poétikus miliőbe, tökéletesen együtt tudunk rezegni Pál András, Mészáros Sára és Rozs Tamás játékával. Ez volt a fesztivál talán legmegkapóbb és legfelemelőbb produkciója, könnyekkel a szemek sarkában. Nívódíjat kaptak rá a szakmai zsűritől a találkozó végén.
Két rendkívüli klasszikus-adaptáció kötődött a Nemzeti Színházhoz: egy saját produkciójú Candide-feldolgozás és a Revizor Ревізор címen játszott Gogol-átirat, ami többes koprodukcióban, a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színházzal, a Gyulai Várszínházzal és a Győri Nemzeti Színházzal együttműködve jött létre. A közös pont mindenképpen az, hogy mindkét előadásban a klasszikus művek nagyon is kortárs adaptációit láthattuk, ez az irány a Nemzeti Színházban ráadásul nem példa nélküli, az utóbbi évek útkeresései igen gyakran mozdulnak el a fiatalos értelmezések felé, elég, ha csak a legutóbbi Csongor és Tünde-feldolgozást említjük. Szintén ennek az évadnak a terméke a Candide, amit a macedón Alekszandar Popovszki jegyez. Ő is dolgozott már a társulattal, A Mester és Margarita, illetve a Don Juan előadásait szép sikerrel játszották a teátrumban. A mostani Candide egy „Z-generációs” átirat: az 1996-os születésű szerb író, forgatókönyvíró, David Jakovljević regényadaptációját használták fel. Ennek köszönhetően egy friss, izgalmas és igen látványos előadás született, amely elég hűen követi a Candide-történetet, de küllemében igazodik a fiatal generációk vizuális éhségéhez, olyan, mintha egy animációs feldolgozásban követnénk nyomon a főhős kalandjait. A kert is némiképp új értelmet nyer ebben az adaptációban: egy ökológiai értelemben „vesztett édenre” utal, ami szintén generációs alapkérdésnek mondható.
Hasonlóan fiatal hangvételű értelmezés nyílik meg a Revizor Ревізор előadásában, ám ez már jóval több rétegben működő előadás. Ifj. Vidnyánszky Attila sűrű szövetű, számtalan popkulturális utalástól hemzsegő feldolgozása csak „szemre” tér el az eredeti Gogol-műtől, lényegét tekintve ugyanazt vázolja fel: az emberi kicsinységek groteszk tárházát, az ügyeskedés, a nagyravágyás szatíráját. Ez a feldolgozás azonban még ennél is több, hiszen az átiratban megjelenik a művészet dimenziója, vagyis az, hogy mi a szerepe a művészetnek ebben a fura világban és a beregszászi társulat sajátos léthelyzetére is reflektál az előadás. A rendező egy merész húzással egy ukrajnai (vélhetően Beregszász melletti) benzinkútra helyezi át a történet helyszínét, valahová a mostani háborút megelőző, békebeli cigicsencselő időkbe. A figuráknak mai megfelelőket keresnek, ami remekül sikerül, még nyelvi szempontból is elképesztő kavalkádot felvonultatva. Hlesztakov (Szabó Sebestyén László) maga egy művészféle, aki haknizik valahol a határ mentén, úgy vetődik a benzinkúthoz. Ebből a körülményből aztán rengeteg geg, poén adódik, s amikor előkerülnek az ásványvizes flakonokban tárolt pálinkák, és kellőképpen leitatják a főhőst, akkor ő ismert musical-részleteket vízionál, legendás színészeket parodizál, szórakoztat.
Revizor
(Eöri Szabó Zsolt fotója)
A polgármester (Ferenci Attila) ízig-vérig mai figura, „trendi”, kockás tréningruhában, aranygyűrűvel, kitűnően hozza a helyi dörzsölt ügyeskedőt. Kiugróan jó figura Marjuska, a lánya is (Polyák Anita), aki „slavic girl accent”-jével egy egészen sajátos nyelvet teremt meg, amelyben az ukrán akcentussal beszélt magyar keveredik a TikTokról tanult angol szlenggel. Ugyanígy eredeti és rendkívül kacagtató mai figurákká, zöldmackós rapper-hülyegyerekekké alakítja át a Dobcsinszkij-Bobcsinszkij párost Séra Dániel és Jakab K. Tamás az eredeti darabhoz képest új szál a helyi színház vezetője, aki gyakorlatilag végig kívülállóan nézi a mindennapos tülekedést, az alkotók ezzel azt is jelzik, hogy a művészet tényleg kívül áll – vagy kívül kell hogy álljon – e „mai kocsmán”. A különböző referenciális utalások őrülete, a poénhalmaz már-már védjegynek is tekinthető ifj. Vidnyánszky Attila előadásaiban, ám a beregszászi csapat organikusan működik ebben a „légtérben”: kulturálisan, színházi és lingvisztikai értelemben is egy nyelvet beszélnek, ezért az előadást átszövő kollektív energiák rendkívül erősek. A nézőre zúdított impulzusbomba a végére a drámát is előkészíti: a valódi revizor egy sorozótiszt formájában érkezik meg, s közli a férfiakkal, hogy pakoljanak, mert viszik őket. Plusz „poénként” megkapjuk, hogy három napi élelmet csomagoljanak – aki ismeri a történelmi előzményeket, pontosan tudja, hogy a málenkij robotra utalva. Ez a végjáték túlmutat Gogol művének zárásán, az emberi hiszékenységből és butaságból fakadó becsapottság kijózanító szembenézésén, hiszen ez már azt is kegyetlenül megmutatja, hogy mennyire nem számít a kisemberek ügyeskedése, a nyerészkedés, a pozícióvágyás, vagy bármi, amikor a fejünk felett szörnyek mozgatják a világot. Ez az adaptáció tehát szórakoztató, elgondolkoztató és világértésben letaglózó egyszerre, nem véletlen, hogy a szakmai zsűritől megkapta a legjobb előadás díját a találkozón, de az sem, hogy még négy elismerést is besöpört: a polgármester lányát játszó Polyák Anita a legjobb mellékszereplőnek, Séra Dániel és Jakab K. Tamás (Dobcsinszkij, Bobcsinszkij) megosztva a legjobb 35 év alatti színésznek járó elismerést, Pál Alexandra pedig a legjobb jelmeztervezőnek járó díjat vihette haza Debrecenből.
Egy gyökeresen más stílusú, ám rendkívül erős előadást hozott a Miskolci Nemzeti Színház az Országos Színházi Találkozóra. Joshua Sobol Gettó című műve a vilnai gettóban működő színház valós történetét mutatja be a második világháború és a náci megszállás idején. A színdarabnak nincs szüksége kísérletező formanyelvi gesztusokra, tekintve, hogy ebben az esetben maga a valóság kínálja fel az abszurditást. Béres Attila rendezése éppen ezért rendkívül tisztelettudóan kezeli az alapanyagot, nem pakol rá felesleges sallangokat, ugyanakkor hatásos és atmoszférateremtő erejű, utóbbihoz nagy mértékben hozzájárul a zeneszerző, Jávori Ferenc „Fegya” csodálatosan szép klezmer-muzsikája, valamint Horesnyi Balázs kitűnő díszlete is. A visszafogott, ám pszichológiailag tűpontos darab-, helyzet- és karakterértelmezés elsősorban a színészi játékhoz ad ugródeszkát, nem véletlen, hogy több színész alakítását is elismerték az előadásból a fesztivál végén. Kiemelkedő ezek közül Gens, a gettóparancsnok szerepében Harsányi Attila, aki nagyon is emberivé tudta varázsolni a két lábon járó morális dilemmát: vajon kit és mit szabad feláldozni a nagyobb jó, a még több ember megmentése érdekében? Figurája ezen a klasszikus morális kérdésen túl felveti azt is, vajon a folyamatos kompromisszumokkal meddig tartható meg az integritás, és hol van annak a határa, amikor már – bármilyen nemes cél vagy szándék vezérelje is az embert – egyszerű kiszolgálójává válik a hatalom gépezetének. Az izraeli szerző darabja precíz látleletét adja a különböző szereplőkön keresztül a lehetséges magatartásformáknak. A „kiterítenek úgyis” könyörtelen logikája ennek az előadásnak a végén nehéz kérdésekkel szembesíti a nézőt: gerincesen meghalni, meghúzódva túlélni, vagy látszólagos behódolással másokat menekíteni jobb-e – hiszen ugyanoda jut mindenki végül. A színészek közül ebből az előadásból a legjobb férfi mellékszereplőnek járó díjat a Srulikot és a bábját játszó Börcsök Olivér és Lukács Ádám megosztva kapta, míg a MASZK-SzíDoSz színészzsűri tagjai Harsányi Attilának ítélték meg a legjobb színésznek járó elismerést a Kean és a Gettó című produkciókban nyújtott alakításaiért.
A fesztivál utolsó napja is tartogatott meglepetéseket. A Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház A szépség meggyilkolása című előadása egy nagyon is kortárs jelenségről nyújtott letaglózó kórképet, miközben egy alapvetően dokumentarista történetből indult ki. Az első magyar szépségkirálynő, Molnár Csilla Andrea 1986-os tragikus öngyilkosságának körülményein, s az eseménysort feldolgozó dokumentumfilm vizsgálatán túl a Horváth Panna-Szenteczki Zita szerzőpáros továbbgondolta a témát, s meg vagyok győződve arról, hogy ez a továbbgondolás segítette őket abban, hogy a puszta sztorin túlmenően színházzá tudják varázsolni az emblematikus történetet. A szépség mibenléte, annak árucikké válása, az áldozatiság vagy a felelősség – releváns kérdések ma is, amikor már ömlik az arcunkba a testkultusz, annak minden problematikusságával együtt. Ennek a ma már elburjánzott jelenségnek a csírájaként hajszolták a halálba az akkor 17 éves lányt, akinek története ráadásul egybeesik a szocialista rendszer végnapjaival, tehát még a korról is sokat mond. A Szenteczki Zita rendezte produkció a témát szinte filozófiai magasságokba emeli, számos vendégszöveg, például az Iphigeneia Auliszban verses szövegének felhasználásával. A tágabb kontextus arra is lehetőséget ad az alkotóknak, hogy bátran játsszanak a mozgásszínházi elemekkel, a töredékességgel, a non-linearitással, és mégis egy inspiratív, gondolatébresztő előadás áll össze a nézőben a végén. A zsűri ebben az esetben a koreográfus munkáját ismerte el Mezei Bence díjazásával.
A másik nagy meglepetés a Figura Stúdió Színház és a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadása volt, amely Eugène Ionesco Rinocéroszok című művéből készült. A román származású francia szerzőnek ezt a darabját nem sűrűn veszik elő a színházi alkotók, de Bocsárdi Lászlónak ismét sikerült „belenyúlnia”: az abszurd darab nagyon is beszél napjainkról – bár az igaz, hogy szinte bármelyik korra vonatkoztatható. A rinocérosszá váló környezetével szemben megmaradó főhős, Bérenger bárki lehet, aki nem áll be a sorba, mindegy, hogy ordas eszmékről és ideológiákról, vagy éppen csupán múló divatokról, trendekről beszélünk. Aki nem úszik az árral, mindenképpen magára marad – meséli el az avangárd színdarab, amelyhez a rendező elképesztően erős formai megoldásokat, remek teret és nagyszerű színészeket talált meg. A magyarországi színpadokon szokatlan játékmóddal és formanyelvvel megvalósított előadás kirobbanó sikert aratott a debreceni találkozón, ahol a Bocsárdi Lászlónak odaaítélt legjobb rendezői díj mellett a főszereplőt, Kónya-Ütő Bencét a legjobb férfi főszereplőnek járó díjjal is elismerte a zsűri. Apró megjegyzés még az előadáshoz, hogy Bocsárdi László a darabot az általa alapított, 40 éves Figura Stúdió Színház jubileumára állította színpadra, koprodukcióban az általa csaknem húsz éven át vezetett sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházzal.
Rinocéroszok
(Barabás Zsolt fotója)
Az Országos Színházi Találkozó egy igazi „közönségdarabbal”, a Szolnoki Szigligeti Színház Cyrano de Bergerac előadásával zárult, amely bár nem volt szakmai értelemben revelatív, vagy különösebben úttörő produkció, mégis nagyon sok szép megoldással és pillanattal kápráztatta el a nézőket. Vladimir Anton, a csíkszeredai Csíki Játékszín művészeti vezetője állította színpadra a jól ismert történetet, amelynek legfőképpen a látványvilágát érdemes kiemelni, hasonlóan a tavalyi Vízkereszt-rendezéséhez, itt is szép vizualitású, finom, álomszerű színekkel operáló, lírai színpadképeket sikerült megvalósítania. Számos jó ötlet emelte a produkció értékét, például a „színház a színházban” játéka az elején, vagy a megszokottól eltérően itt hárompólusúvá tett férfiideál (Cyrano, Christian, de Guiche), a mozgásban gazdag, dinamikus tömegjelenetek. Bár díjat nem kapott a találkozón a szolnokiak Cyranója, a debreceni közönség mindenesetre nagyon szerette ezt az előadást.
Összességében tehát színvonalas volt az idei Országos Színházi Találkozó programja, s most a végén megemlítenék néhány szubjektív rácsodálkozást, amire biztosan emlékezni fogok az itt látott előadásokból. A zentai és a szabadkai színházak társulatainak rendkívül bátor, tényleg mindenre képes, magas hőfokú színészi teljesítményei biztosan megmaradnak, kis túlzással a délvidéki csapatok a telefonkönyvet is képesek színházzá varázsolni. Külön megmaradt bennem Mezei Kinga remeklése a Baal előadásában, azt gondolom, ilyen kaliberű színésznő Európában is kevés van. Harsányi Attila árnyalt és intuitív, nagy belső erőről tanúskodó játéka mindkét most látott előadásban kiemelkedő volt. Letaglózó volt a beregszászi társulat összjátéka is számomra, amelynek tagjai valami elképesztő kollektív erőt tudnak felmutatni, olyanok, mintha csak egy test részei lennének, annyira összhangban vannak egymással. Végül (de nem utolsó sorban) pedig fontos volt rácsodálkoznom a Bérczes László rendezte Reggel és este nemes egyszerűségére, arra, hogy a megendítő lírai erő – nevezzük nyugodtan katarzisnak – nem feltétlenül a technikai bravúrokban, különleges látványban születik meg a színpadon, hanem egy jól kiválasztott szöveggel, egyszerű eszközökkel, ihletett játékkal is meg lehet teremteni azt.
