Versek

 

 Csob__nka_Zsuzsa_Emese.jpg

 

Csobánka Zsuzsa Emese

 

Tériszony

 

Két kézzel estünk neki,
ő aztán gumikalapácsra váltott.
Előtte a konyhát és a fűtést verte szét,
míg én szorgalmasan tartottam
a hulló törmelék alatt a kislapátot.
Fejemen a por, kezemben a rézcső.
A lényeg, ne lábatlankodjak,
dolgozzak kéz alá,
míg babaházat épít nekem.
A szem magától csukódik be,
ha lefektetik a testet.

A kisinas ellesheti a fogásokat.
A falakról és a tömítésekről
tanított, lerakni a járólapot,
vízen járok, hittem,
ahogy kiömlött az éjszaka.
A sittet rám bízta, falépcsőn
hordtam le éjszakánként,
és csempésztem a szemétbe,
mint a hulladék foglya.
Megtanultam láthatatlanná lenni.
A babahaj könnyen gyullad,
ha lángközelbe tartják. Hirtelen ég el.

Tudom, milyen együtt élni ezzel.
A lommal, ami csak a helyet fogja,
a felesleggel, a sokkal és a többel,
amikor nem kapok levegőt,
mert a tárgyaknak, emlékeknek tér kell,
betolakodnak, belaknak, nincs hely,
nekem pedig nincs maradásom.
Az üresség mindent kitölt.
Nyitott szemét nem bírom elviselni,
ezért vízszintesen tartom, hátha álmodik.

Utoljára a könyveimet vittük el a lakásból.
A dobozt ő hozta, ő ragasztotta, néztem a rögzítést,
a csíkok mint börtönrácsok ölelték a papírt körbe.
Akkor gondoltam, meg kéne gyújtani végre.
Benzinnel locsolni be, elégetni az összes lapot,
nézni, hogy száll a pernye,
milyen mintában hullik fejemre a por,
amikor apám megáld egy kezével,
azzal biccent, menjek,
ez már nem érték,
hagyjam a régit, a romokat.
Próbálgatják a ruhát. Rövid az ujja.
Szűk vagy bő, de sosem passzol.

A teremtéshez rombolni kell, mondja,
ez az apai örökségem.
Ami utána következik,
az már a sajátom lehet.
Megengedően átnyújt egy plédet
és egy szemellenzőt,
legutóbbi repülőútjáról hozta.
Amikor elfordul, könnyes a szeme,
mert látja, hasasodok.
Az ürességgel terhes babatest
mit hoz a világra?

Ólomsúly a lábam.
Ellépni apám árnyékából
egy olyan hajnal, amiben
nincs ígérete semminek.
Vaksötét van. Fulladok.
Két sólyom száll fel,
és valami zug ébred bennem,
és felsír, mert fáj megszületnie.
Mi van, ha végre valaki
maga építheti a házát?
Otthont, a feje fölé,
szédülő tornyok helyett.
Babacipőt bababoltban ki próbál
véres sarokra, bütyökre?
Merre lép? Hogyan és mi indul meg?

Kézbe vesznek,
letörlik rólam a nyákos anyagot.
Gyolcsba tekernek, majd abból olvasnak
mint könyvlapot, mutogatva mások életét,
volt ilyen is. Ez most a sajátja.
Üresek azok a lapok.
Az Istent megvendégelni
mezítláb hogyan lehet?
Párja nincs, de talán szépen énekel,
ha eljátszol vele. Telik az idő is.

Apám akkor már messze van.
Árnyékában a fák megmerítkeznek,
míg ébred a város, és kel fel a nap.
Ragyogása a teremtő ujjainak
elhagyott nyoma a homlokomon.
A pléd összehajtva, a szemem kinyitom.
Lepecsételt ajtók mögött
a szobák a lakóra várnak.
Hideg van, de majd beleheli a test.
A tékozló most ér haza.
Selymes bababőrre tollal rajzolok szárnyakat.
Repülés közben elviselhetőbb a térkép.
A magányos vidék sóföld és nincsen párja,
de ő ad otthont a világtalanoknak.

 

Megjelent a Bárka 2022/6-os számában.


Főoldal

2023. január 31.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png