Falusi Márton
Utolsó emlékem hazámról
Hosszan elnézem, ahogy egy rigó
szárnyával kis pocsolyában csapkod,
fiókmagány dekoncentrált szervét
tisztogatja magányos fióka.
Stoptrükk ez csupán, nívótlan greenbox,
élő adáshoz sminkelt természet
bármivel behelyettesíthető
háttérembereként léptet színre.
Nem lehetnék a centrumban szabad –
beleszületve, átlényegülve,
elismerve méltán sorolnának
állapothatározóim közé.
Oda, hol a kezdet, hol a család
véget ér, gyom veri föl a kertet,
mit házunkkal elkótyavetyéltünk,
hol már egymásnak vagyunk temetve
anyámmal, apámmal, hogy a földet
ingatlanosok kiközvetítsék,
s az ígéret szobabeosztását
szentségtartón monitorozhassuk.
Keresztlevél alapján pokolra,
mennyre indíthat végrehajtási
igénypert a kapcsolati tőke
jogcímén felélt hozzátartozó.
Semmim ágára szálló vagyontárgy
emlékekhez kötődik, nem hozzám,
gazdát cserél adható-vehető
lakás ügyletileg láttamozva,
vírus légúton, devizaközi
nemzet csúszó leértékelésen,
szóról szóra járó nemzedékek
markába beletörik a kilincs,
hevederzáras páncélajtóink
tapintása, fogása és nyitja
tenyeremben bizsereg, több helyen
rögzít a fém, több példányban engem
ír alá s bocsát ki az utókor,
előítéleteiről soha,
ám elővásárlási jogáról
hallgatólagosan most is lemond,
egyenként csönget be felmenőhöz,
leszármazotthoz, hogy nyilatkozzon,
kibélelték-e torkát a seprők
fölcsukló savak és szavak ellen.
Nem kereste jelzéssel versrovat
kézbesítési vélelme beáll,
felülbélyegzett válaszboríték
ér ahhoz, ki váltig nem ért hozzá.
Kivel léphetnék kölcsönhatásra,
teremthetnék mindközönségesen
kultúrának vélt összeköttetést
anélkül, hogy végképp elhülyüljek?
Társasházi áthallás töri meg
házi áldások csöndjét: a lakók
mind az eredetit birtokolják,
hallókészülékükben sistereg,
rosszul szigetelt tagmondataik
túloldaláról átszüremkedik
gyerektrappolás, céltalan basszus,
rímpárok nyikorgó ágyrugója.
Tervezett fehér folt a családfa
kefelevonatán, senki fia,
borja nem szívott az anyatejjel,
nem is fogamzottam nyomdakészen.
Gyerekkoromban a felső szomszéd
klimpírozott hangversenyzongorán,
kazettára mondva föl verseket
tanultam szörnyű önfegyelemmel,
átdolgoztam az egész Hamletet,
a hellén mítoszt, a germán regét,
saját újságot írtam, hírekből
szerzett propagandáért rajongót.
Ami a civilizációmat
veszélyezteti, az óvhatja meg,
legótornyom dőlt légópincébe,
nincs a Google Map-en vesztes, csak én,
eltévedések, kivonulások
ismétlésben adják, hogy a régi
kontinens az éjjeli gyorsvonat
bevezetésével semmivé lett,
új Európa, civil technika,
műsortartalom és fegyverkezés:
nem mi válogatunk, csak a halál,
a sejt fejlett bürokráciája.
Családalapításhoz két otthont
rendeztem be két halott magzatnak,
játszóterükön, költeményeken
másszák meg a csapolt űrsilókat,
felügyelet nélkül csatangolnak
messengerrel csatolt csillagképen,
a Google Street View lencsevégein,
hétévesen kihúzzák magukat
galériámon, a fejük búbja
súrol plafont, zongoragörgőket,
felriadok álmomból, boszorkány
figyel a korlátnál, hátranézek
a falon függő, keresztanyámtól
kapott szentképre, mutatóujjal
zavarom el a banyát, ki ott vág
ajtót, hol bomba talált a házba
negyvennégyben, kiskorú nagyanyám
szemrebbenésétől felszívódik,
Pannonia Sacra kórusával
kánonban dicsőítem az Atyát.
Hívőre hitetlen, hazátlanra
hazafi bal egérgombja klikkel,
postafiókomból kilakoltat
minden címzettet az érdekmúlás:
utolsó emlékem ez hazámról –
mindegy, hogy napszél vagy optikára
száradt varjúszar takarja végleg
szemünk elől, ki fogjuk törölni.
Megjelent a Bárka 2022/5-ös számában.
