Dimény H. Árpád
Szőke, kékszemű, nem túl kedves
a suliban hallottam, hogy valami osztálykiránduláson beleestél egy
vízzel feltöltött mély árokba, amely valamikor tankcsapdaként működött.
nem tudtál úszni, és ott lebegtél a zöld uszadék közt kék ruhádban, mint
valami Shakespeare-hős. éppen a mosdóban voltam, pisiltem, majd kezet
mostam, amikor az egyik haverom mondta, vagy inkább kérdezte, hogy
ismerted-e azt a nem túl magas, szőke, hidegkék szemű lányt, aki mindig
olyan fennhéjázóan viselkedett, olyan nagyot játszott, mintha ő lett volna
Pamela Anderson, tudod, az a nem túl kedves csaj. meghalt. szünet volt.
a folyosón átverekedve magam a focipálya mögé siettem, ahonnan mindig
is remekül látszott a Perkő csúcsa, akkor úgy nézett ki, mintha valaki körbe
fújta volna polisztirolhabbal. nem tűnt túl magasnak és a háttér hidegkék
volt, mint a szemed. az jutott eszembe, vajon hová mentél volna, hisz
mindig menni készültél, el a városból, mert olyan kispolgári, poros, koszos,
unalmas. egyszer egy magyarórán erről írtál fogalmazást, nem volt annyira
jó, de megkaptad rá a tízest, mint mindig. arra emlékszem, hogy a vége az
volt, hogy már a lici után elmész még az országból is. te, nem túl
magas, szőke, hidegkék-szemű, nem túl kedves. majdnem elsírtam
magam, de nem tudom, miért, hiszen akkor már egyáltalán nem
kedveltelek. főleg amikor megtudtam, hogy a maturandusra valami
nős férfi jött utánad. ráadásul pont egy olyan alak, amilyenné váltam,
de akkor még egyáltalán nem láttam olyannak magam. te, nem túl
magas, nem túl kedves, hirtelenszőke, gyűlöltem, amikor a hidegkék
szemeddel néztél. akkor este is, amikor beültél az autóba, és oda-
köszöntél, a nevemen szólítva. mintha valamire vártál volna, aztán
beültél a férfi mellé, aki úgy nézett ki, mint amilyenné váltam, bár azt
akkor még nem tudtam, csak arra gondoltam: vajon ezt érdemled?
ez lesz az életed? te, nem túl magas, nem túl okos, szőke liba,
a kissé kancsal hidegkék szemeddel. lám, megfulladtál egy tárnában.
de hát akkor este már nem volt mit mondanom. már nem is
kedveltelek, jégkirálynő-szemű, vállamig se érő, piszkosszőke,
utálatos vigyorral, a szar fogalmazásoddal, amire protekcióból
kaptál csak tízest. akkor már a táncparketten is kerültelek.
a fejem is elfordítottam, amikor az autóba beültél, te nem túl
kedves hulla-kék szemekkel, nem túl magas, vízben összeaszott
magát mindenkinél jobbnak gondoló, a poros, unalmas várost
elhagyni készülő. kerültelek. a jégcsap-kék szemed. nem túl kedves.
rég el kellett volna menj. a bálba se kellett volna gyere, vagy még
azelőtt elmenj, hogy megtörik a varázs, te hullaszemű, seprűhajú
gonosz törpe. és hiába mindez, mert nem engedtek elmenni. rá két
hétre is rólad beszéltek. a közértben egy néni kérdezte a fiatal
kiszolgálót, ismerte-e a lányt, aki osztálykiránduláson megfulladt,
hogy nézett ki, ő volt-e a Marika lánya. és a polcok közül kilépett
egy nem túl magas, szőke, halottszemű nő feketében, nem Marika.
a tárcájából egy fényképet vett elő. ez volt ő. az én aranyhajú, karcsú
mélytengerkék-szemű, kedves, okos és csodaszép gyermekem, akit
még egy költő is szeretett.
Megjelent a Bárka 2022/5-ös számában.
