Bánki Éva
Itthon
Nem löktek le a mozgólépcsőn.
Ma sem. Pedig megtehették volna.
Magányos nő, sok csomag, jó mulatság,
férfimunka. Az áruházban is udvariasan szóltak:
mutassa be, kérem, a máshol vásárolt árukat.
És én bemutattam. Boldogan és udvariasan.
Hisz akár meg is korbácsolhattak volna.
Pofon, terpeszállás, gulág, anyámkínja.
Mivel ilyen rendesek velem, nem álmodok
nagy dolgokat. Hogy tigrisek sétálgatnak a körúton,
hogy csütörtökön megszűnik a gravitáció,
és a hidak fölött végre röpködni fogok.
Hogy kapok végre egy szolgálati paripát a rektortól
– mit BKK-bérlet! –, és majd lóhátról vizsgáztatok.
Holnap estére vissza is térünk Aix-en-Provence-ból.
De szerencsére rend van nálunk. Csend és fegyelem.
Kicsinek is örülünk. Hogy van hova lehajtani.
És van paplan is, nehéz vagy pehelykönnyű,
ápol / eltakar / megfullaszt idény és igény szerint.
Hogy a léha álmokat ne egyedül szégyelljük.
Hogy ne egyedül. Legalább ne egyedül.
Orfeusz intelmei Eurüdikéhez
Tudod, hogy tudom. Tudod, hogy tudom.
2728 évpont olyan hosszú, mint 2719 vagy 2740.
Ez is elég idő, hogy magadat feltaláld.
Hogy a porból palotát építs, hogy szépen
megtanuld millió árnyalatát a sötétségnek.
Hogy az ujjbegyeddel is megkülönböztesd
a tompa-feketét vagy a diadalmas éjsötétet
az ürességtől, ami azért fekete, mert emberi szem
nem nézett bele. Hát sok dolgod van, kedves!
Én aztán megértem. A letakart arcú,
tétován toporgó holtak közt
fel sem ismernélek.
Ezért ne mondd, hogy ketten vagyunk,
csak mi ketten. Hogy mi egymásnak. Hogy mindörökre.
Hogy nincs Hermész. Se alvilági folyó, se felejtés.
Hogy nincs zene. Hogy az Orcus csak egy ostoba,
könnyen felejthető társasjáték. Hogy mikor elváltunk
– két dühösen vicsorgó koponya –, akkor lettünk eggyé.
Hass, tanulj, alkoss! Fogadj szót nekem!
Érezz az ujjbegyeddel! Énekelj, táncolj! Mosolyogj!
Míg én a napfényben, összetört szívvel
teljesítem a küldetésemet:
rád gondolok, kedvesem.
Nénikék
Én leszek a szaporán beszélő, kövér néni a tűsarkúban?
Vagy az a loboncos banya, aki szigorúan előreszegezett ujjal
megmenti az esőerdőket? Vagy professzor Ez vagy Az?
Netán fehér virágállványhoz hasonló, elegáns nagymama?
Vagy akár ötvenes, izgága nő, aki nem ébred fel az altatásból?
De akár csiga vagy paradicsommadár is lehetek. A nők
– bár jól áll nekik a hatalom – mind láthatatlanok ötven felett.
Déméter Zalaegerszegen
Tessék helyet foglalni.
És elmondani. Rendesen. Töviről hegyire.
Ki volt az elkövető. Hely, idő, körülmények.
Rendszámot is, ha lehetséges.
Egy megnevezhetetlen isten ragadta magával.
Megnevezhetetlen, de millió néven hívják az emberek.
Én csak Hádésznak nevezem.
Akkor egy fiú volt, ha jól értem.
Talán csak tesznek egy kört.
Jól elbeszélgetnek. Ne tessék sírni.
Mi itt erre nem érünk rá.
Ó, csak egy lány. Hogy is hívják? Kóré?
Tessék betűzni! Ká, Ó, Er, É?
Hm... Hát a kedves anyukát?
Tessék lecsillapodni. A női idegek,
ugye? Manapság a lányok. Higgye el,
épségben. Mentem egy kört, anyu,
hehe. Meglátod, a végén jól keresek.
Most mit tetszik csinálni...?!
Meg ne feketedjen, meg ne öregedjen,
a fenébe! Még azt mondják, hogy mi itt,
összevissza bántalmazzuk a nőket...
Két égő fáklya legyen a kezemben!
Egy fiatal lányt nem láttatok erre?
Hogy milyen lányt? Hosszú hajú, vékony, nyafka,
szeleburdi, magát filmsztárnak képzeli.
Tessék megnyugodni.
Ma minden lány ilyen.
Ő az enyém. Kóré.
Az egyetlen.
Kimosom a színt a virágokból. A magokból
pelyva lesz: elveszem belőlük az életet.
Megfojtom a halakat a tengerben.
A patások nyakába kötelet vetek.
Összekötözöm az esőfelhőket, a szeleket
összevissza rugdosom, és belevetem
a legmélyebb gödörbe. Aztán tanácskozzatok...
tanácskozzatok csak jó sokat...
hogy mi történt a földdel.
A mi földünkkel.
Megjelent a Bárka 2022/3-as számában.
