Versek

 

 16.Moln__r_D__vid.jpg

 

Molnár Dávid

 

Tavasz és nyár

nem akarok még ötven tavaszt végignézni
rügyek kinyomakodását az ágakon
virágkifakadást
bezöldülést
feltámadást
csapda a mező a völgy a hegy
a part
az ágy
csapdába csal fönn a magas
s a gondolat hogy ezt
leverjem Istenen
oly képtelen
mint a tévébe rúgni hatalmasat
hogy a mesefigurák meghaljanak
beszéljünk inkább a nyarakról
a nyarak tök üres kockák
na jó hát van bennük lomb
meg zúgás
a lomblevelek fickándozó halak
ez meg éppen csak azt jelenti
hogy egy tenger mélyén lebegek
nem szabadna tudnom lélegezni

 

 

Sínek mellett

Vonatsínekkel volt szomszédos a ház, sok
állat pusztult el nálatok, a falakat megrázták
az elvágtató szerelvények, annak idején
el is vettek egy darabot a kertből, hogy még
több sín legyen, amikor megérkeztem
aznap, már hiányzott a mellső
mancsa annak a szürke macskának, erek lógtak
belőle, hús és ínak, a patikában „nagyobb
méretű sebre” kértem a sebfertőtlenítőt, folyt
a vörösbarna lé a hús, az erek és inak közt,
a kötés csak később jött, a friss sebre
nem tehettük, a ház régen el lett adva,
te is eltűntél, többször láttam később,
egyszer a Nyugatinál, ott találkoztam egy
barátommal, szódásszifon-szemüvegben
ült, azt a kéregetőt, aki arcra annyira
emlékeztetett rád, anyám hallani se akart
erről, egyáltalán rólad, hiszen annyi esélyt
kaptál, és valóban, miért nem kérdezem meg
a nevét, mondta az a barátom, mikor neki
is beszéltem a hasonlóságról, az Eiffel tér
füvében ülve, nem kérdeztem, gondolom,
nem te voltál, állatorvos és fájdalomcsillapító
szerek nélkül végeztük el a, nevezzük így, kezelést,
a dolgok szerencsésen alakultak, szép lett a csonk.

 

 

[Nem láttam még…]

Nem láttam még az erdő mamutnagyságú dobogó szívét
Pedig a fák törzsét kerülgetve sokat kóboroltam
Most is az erdei utakat járom és a szántóföldeket
Te űztél ki ridegségeddel e tájra amely félig-meddig a Paradicsom
Te akinek szemei az erdőt idézik
Te aki úgy féltettél valaha mint sovány ragadozó az éltető húst
Idegen civilizáció barkácsolta a vadászleseket
Fölmászom egyre amely a mező peremén áll az erdő határában
Leülök odafönt a deszkapadra
A legelő őzeket bámulom és az elragadtatott naplementét
Ezen a vidéken tanultam meg hogy minden dolog eltáncolt mozdulat
A kuporgó kő éppúgy mint a szálló füst és a foszló falevél
Itt borul rám az éjszaka
A mező most olyan akár a kifeszített vak víztükör
Nem tudom mennyi üzemanyag lehet egy ilyen szerkezetben
Egészen közel lent a fák között motoz valami
Remélem nem perzselik meg a kicsapó lángok
Amikor a vadászles elstartol a Földtől

 

Megjelent a Bárka 2022/2-es számában.


Főoldal

2022. május 16.
Gömöri György tárcáiVöröskéry Dóra tárcáiEgressy Zoltán tárcái Banner Zoltán tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Mohai Aletta: VérpacaMagyar Dániel új rövidprózái
Ha sok a meggy, akkor kevés a búza?Mi baja Medárdnak a kólóval, és mit keres az özönvíz Eleken?
Csillag Tamás verseiDebreceni Balázs: Börtönversek / KarantényekBánki Éva verseiSzálinger Balázs: A rózsaablak
Bene Zoltán: Pest-BudaMárton László: Apa a túlvilágonDarvasi László: Tóth elvtársNagy-Laczkó Balázs novellái
Márton László: Nibelungok. Kriemhild bosszújaZalán Tibor: MiskaGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: A gyulai vérfürdőMárton László: Nibelungok – Ötödik felvonás
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKAEMMI_log__.jpgpku_logo.png