Versek

 

 Mark___B__la_m__ret.jpg

 

Markó Béla

 

Többség

 

Túlszárnyalni a túlszárnyalást. Ez volt a cél
sokáig. Központilag, de belülről is talán.
Hiszen nem minden rózsa rózsaszín. Sőt,
a legtöbb rózsa nem rózsaszín, hanem vörös,
esetleg fehér vagy sárga. Nem minden ember
emberséges. Az emberek többsége inkább
embertelen. Ki kellett találni egy nyelvet.
Hogy túltermelhessük a túltermelést. De
különbséget kellett tenni. Egy festményen
a kutya a szájában hozza a fácánt. Ez szép.
Egy természetfilmben a krokodil a szájában
tartja az antilopot. Ez borzasztó. Hazugság
hazugságot követett. Aztán elkezdtük mégis
kimondani az igazat. A fűről lemostuk a zöld
festéket. Agyonlőttük a diktátort. Igen, mi.
Szétfolyt a vére a betonon. Nem lehettünk
emberséges emberek. Igazságot kellett tenni.
Leállítottuk a túllépést. Megálltunk. Majd
újra elindultunk. Beszélni kezdtünk végre.
Túlbeszéltük a túlbeszélést. És közben ismét
nem rózsaszín a rózsa. Ismét festékes a fű.
Megint milyen idő van? A szél már nem fúj,
de kiabál a lomb? Higgyétek el, nem érdemes!
Nem lehet túllihegni a túllihegést. Tudom.
Undorító ez az egész. Ahogy rózsaszínnek
mondják a rózsát. Sokat megértem eddig,
de most még szeretném túlélni a túlélést.

 

Forradalmi erotika

 

Részt venni vagy kimaradni egy forradalomból
mindenképpen lelkiismereti kérdés. De nem
feltétlenül úgy, ahogy ezt utólag értelmezik
a krónikások. Kinek-kinek a pillanatnyi
helyzetétől is függ. Én például ott voltam
a tüntetők között a városháza előtti téren,
csak végül mégis hazamentem egy félórával
azelőtt, hogy belelőttek a tömegbe. Vagyis
részt is vettem, nem is. Elszalasztottam
tehát a lehetőséget, hogy életben maradjak.
Vagy meghaljak. Ugyanis éltem tovább,
de mivel nem lőttek rám, nem nevezhető ez
életben maradásnak. Este aztán természetesen
visszamentem, és kint voltam másnap reggel is
a legelsők között, de ha előző napon mindenki
hazamegy, akárcsak én, nem lett volna forradalom.
Ez ilyen egyszerű. Másrészt viszont haza kellett
mennem, mert furdalt a lelkiismeret. Amint azt
már többször elmondtam, reggel disznóvágáson
voltunk, és miután hazavittük a drága pénzért
megszerzett fél disznót, elrohantam tüntetni,
és magára hagytam a családot a véres tálakkal.
Igaz, ezúttal nem a haza vagy az ország
jövőjéről volt szó, hanem a családéról.
Ám ki tudná ezeket a lelkiismereti kérdéseket
mérlegre tenni, és eldönteni, hogy melyik jövő
pontosan mennyit ér? Közben a főtéren már
összeszedték a halottakat és sebesülteket,
ezt onnan tudtuk, hogy megrettenve, sárosan,
ahogy mondani szokás, szinte beestek az ajtón
barátaink, egészen fiatal házasok, ők ugyanis
ott maradtak végig, mellettük csapódtak be
a golyók az aszfaltba, az élő húsba és egy
hatalmas útjelző táblába. Futás közben a lány,
illetve már asszony leesett a földre, csupa vér
volt a térde, és tenyérnyi foltokban kiszakadt
a harisnyája a lábikráján, de feljebb is. Felhúzta
lelkendezve a szoknyáját, mutatta, hogy igen,
a combja is, egy pillantra rácsodálkoztam, amint
védtelenül fehérlett a bőre a szakadásban. Aztán
valamennyire megnyugodtak, nekifogtak segíteni
a feleségemnek és a gyerekeknek, én pedig
rohantam tüntetni, mivel ismét lelkifurdalásom
támadt, a menet már ott volt a negyedünkben,
vonultam velük én is. A többi történelem.
Egykori barátainkkal ma már ritkán találkozom.
Más-más úton indultunk tovább. A múltkor
véletlenül összefutottunk Z.-vel egy fogadáson,
beszélgettünk a forradalomról, felidéztem
N. szakadt harisnyáját. Rám nézett meglepetten:
milyen jól emlékszel a feleségem harisnyájára.
Tényleg, gondoltam, vajon mi az igazán fontos
egy forradalomban, és honnan tudhattuk volna,
mit kell észben tartani, és mire nem kell figyelni,
mert előbb-utóbb értelmét fogja veszteni úgyis.

 

Részlet egy emlékiratból

 

Eddig türelmesek voltunk, és megértettük
a nehézségeket, de most már tényleg
elegünk volt ebből az egészből, emeltem fel
a hangomat, megegyeztünk annak idején,
hát nem lehet folyton csak ígérgetni.
Előbb-utóbb ki fognak menni az utcára,
tettem hozzá, egykor érzékeny poéta,
most könyörtelen pártelnök, és miközben
jól hallhatóan megreccsent alattam a rokokó
karosszék, a hajdani tudós professzor arcára
kiült valami rémült bizonytalanság, aztán
hirtelen elkomorult, és idegesen annyit
mondott: Na és? Odaküldünk néhány
harckocsit, és egykettőre csend lesz.
Majd meglátjuk, feleltem, bár fogalmam
sem volt, hogyan fogunk kijönni ebből a
patthelyzetből, és az órák óta tartó vita itt
meg is szakadt köztem és az államfő között,
akivel egyébként már-már baráti viszonyban
voltunk tudtommal. Különben is későre járt,
mindketten úgy mentünk haza, mintha
tényleg azok lennénk, akik éppen vagyunk.

 

Megjelent a Bárka 2020/5-ös számában.


Főoldal

2020. október 14.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Vári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcái
Versek
Lajtos Nóra: kórtermekGaraczi László: Cioran-dalokAczél Géza: (szino)líraFalcsik Mari versei
Prózák
Nagy-Laczkó Balázs: KékszínkörMurányi Sándor Olivér: Halak közöttBene Zoltán: Isten, ítéletMárton László: Hű
Drámák
Maruszki Balázs: Vasember fiaiTéblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszertCsík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkája
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA