Tornai József
Eljött
Mély álmomban újjárévült
a félszáz évvel
ezelőtt testté-nem-vált szerelem.
A májusi cseresznyefa
eljött, hogy fehér virágözönével
bujálkodjon velem.A föld, a nap, az űr s a
csillagállatok nem tudták,
mit lát a szemük.
Muzsika, ének dagasztotta
a boldog hegyek torkát
s a folyók száját mindenütt.Öntött fényben feküdtem,
öled megnyílt, csírázásra-éhes
magot befogadó mező.
Szép voltál, veszélyes,
amilyen öldöklő csak lehet egy
megtagadott vágyak-küldte nő.Nem volt még olyan mérges liliomillat
s követelő asszony-öröm
férfi-düh előtt:
körbe-körbe az időn
prémes rés táncolt-táncolt,
ajándékozva isteneket, erőt.Nem tudtam, hogy még bennem
vagy, nem tudom, élsz-e valahol?
Ne rontsuk le többé a hús-hidat
közted és köztem! ordítottam,
ahogy az éjszaka hálói alól
üvöltenek a vadak.
Vesszőm virágot visz
Hogyan, mikor, de lássam
öledet s legbujább
csiklódat itt az ágyban:
vér demiurgoszát!Ha megnyílik az édes
torok, valami még
kell a szeméremréshez:
hogy átsikoltsd az éjt.Vágtatásodban egyszer
fordult át hasadon
s egy végső lehelettel
az istent átadom.Mert csak együtt vagy testnek
s léleknek temploma:
ha vesszőm, az eretnek,
virágot visz oda!Megjelent a Bárka 2008/4. számában
Kapcsolódó:
A Szépirodalmi rovat legfrissebb írásai:Poós Zoltán prózája
Végh Attila verse
Benedek Szabolcs prózája
Kiss Judit Ágnes versei
Balogh Robert prózája
Tóth László versei
Szabó László versei
Főlap