Versek

 

 KoprivaNikolett_meret.jpg

 

Kopriva Nikolett

 

Akit hátrahagyunk   

 

I.

A plafonig érő ruhakupacba bújtam.
Nem szeretek meztelen lenni. A ruhák érdesek,
évek óta helyükön porosodnak, köztük kinőtt
vonások, szavak.
Ha ajtó nyílik, régi önmagam lép be,
napokon keresztül jár-kel a szobában.
Magyaráz: a fáknak a kert keleti oldalán a helye;
a kerítés túl alacsony, egy rossz mozdulat, és bárki belát;
nézzek magamra, elnyűtt ruhahegy része, szemem két
halványodó lámpás egy erdei ösvényen, hajszálaim,
korhadó növények, halottan hevernek a földön.
A tulipánok rég megfeketedtek,
sosem lettem jó felnőtt.
Ő nem meztelen, néha hónapokra eltűnik.
Ilyenkor igyekszem kibújni a hegyből, megszületni,
de a nap már nem kel föl,
nem tudok mozogni a ruháktól. 

 

II.

Egyes részeink a tegnapban maradnak. 
Futnánk, de újra kell tanulnunk járni,
visszaemlékezni mozdulatokra, melyeket
jelentéktelennek hittünk.
Csúszik a földút, többször elesünk,
akkor éjjel homokot köhögünk fel,
félrebeszélünk a szánkban ragadt szemcséktől.
A faágak átnőnek az ablakon, fölkúsznak a mennyezetre.
Naphosszat suttog a szőnyeg.
Cigarettaparázs csöpög a bőrünkre, nem érezzük.
Átkopog a szomszéd, azt kérdi, az új vagyunk-e?
vagy akit hátrahagytunk? 

 

III. 

Nekem adtad azt a régi fűzfát a kertben, azt mondtad,
ugyanabban a szélviharban állunk.
Ha elhalkul, napokig nem térünk magunkhoz:
ő kikúszik a kerítésen, úttestre simul,
én az ablakból csillagfényt nyelek. 
Éjjel halkan sír a fa. Körülötte becsukódó virágok. 
Amikor a Hold már nem bír fennmaradni az égen,
ráömlik, leveleit vörösre festi.
Reggel színek csöpögnek a fűzről. 
Körülötte nedves füvek, magasra nőnek,
törzsére fonódnak, szorítják.
Burok

 

Nem vesszük észre, hogy elfogyunk,
csak mikor zavarni kezd, hogy egyre ritkábban
halljuk az embereket.
Mindenki azt a világot cipeli,
amit álom és ébrenlét között öntudatlan teremtett,
helyenként olyan stabil a kerítés,
hogy át sem hallani a túloldalra, s a tölgyek
tetejéről is az a horizont vibrál,
mely maga alá temette a szomszédos házakat.
Időnként elrepül egy varjú –
nincsen hangja.
Miénk a szobrok némasága.
Pedig itt azok lehetünk, akik lenni akarunk.

 

Száradás

 

Nevelünk magunkban egy fát.
A bőrünket átlyukasztó ágak beleszakadnak a születésbe.
Csontjainkat gyökerek indázzák,
váratlan pillanatokban szisszenünk fel,
elkékült végtagokkal rójuk a szokásos utakat,
nem nézünk a kirakatüvegbe. 
A villamoson  mindenki a kezét takargatja,
a sebezhetőséget be kell csomagolni.
A napok felcserélhetők, csak
a tükörbe néző arcok változnak.
Hol itt, hol ott egy ismeretlen jegy, amit hazahozunk
állandósult bolyongásainkból, lefekvéskor
hezitálunk az utolsó gondolattal.
Kényszerűségeinktől gyerekkorunkban kezdünk függni,
képzeteinket beleneveljük a kert növényeibe,
kiszáradunk, mielőtt rájuk bizonyítanánk,
hogy méltatlanok a léthez.  

 

Megjelent a Bárka 2019/6-os számában.


Főoldal

2020. február 06.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Vári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcái
Versek
Tatár Sándor verseiHorváth Eve: Margarita! Darvasi László: Vidám mondatok III.Csillag Tamás versei
Prózák
Légrádi Gergely novellái Géczi János: EzeregyéjszakaBenedek Szabolcs: Az Arany Alma héjaDarvasi László: Egy tehén halála
Drámák
Csík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A Szellemúrnő
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA