Versek

 

S__t___Csaba_Andr__s.jpg

 

Sütő Csaba András

 

eredet

 

ez volt az eredet, a tiszta reggel, a dallam a várostól a faluig ért, az eredet ez volt, a napsütéses délelőtt, a szürke ólmos tömegek, a felperzselt levél, a kupacba tolt hó. az emberben rázkódik a barna, görnyedt avar, a kásás latyak, a száraz, kirepedt föld a palánták tövében, az ágyak rügymarsa, a megpattanók, fakadók, levéllé folyóban. erősödő sustorgás, az elkopó szerszámok nyele, vasa, a horpadt, összevert fémvödrök, a beleszáradt malter, a derékszöget szándékból ismerő falak, a boltívek nem kívánt aszimmetriája, a sörösüveggel elhúzott holkeres falak. székrepedés, deszkahorpadás, szúrágta, szépkorú szelemenek, a láthatatlan vasalás, az elvakolt kötések, a téglák örök titkai, a kémény vakolatába nyomott évszám, 1965, feloldható monogramok, teljes névvel odébb, a temetőben.

 

örökség

 

általában együtt nevetünk, de a bánatra inkább előbb, mint utóbb rányitják az ajtót, tojások, liszt, olaj cserél gazdát, ha bezárt a bolt, vagy elfogyott, és vannak a harag, az irigység mélyen ülő, szemfenéken tenyésző telepei. elkomorítja a homlokot, feszíti az arc bőrét, sugárzik a tekintetből, a gyűlölet süt, a tepsiben zsírban ázik a meggyes-mákos rétes vörösfeketéje. régi sérelmek, ki nem forduló tüskék a bőr alatt, az eleven húsban, fenntartott haragok az örökség felé.

 

későnyár

 

távolabb, hallható közelben zúg a folyó, kérlelhetetlenül, hegyeződnek a fülek, forognak, megállnak, tágra nyílnak a szemek, lepereg az élet, a rostában szárazbab csörög, roszog, fejtik fiatal és öreg kezek a gáztűzhely fényénél, a tűzön rotyog a lekvár, üvegek, celofán, szalicil terül szét az asztalon, hordóban a cefre, a kotyvasztás jogara elmerül a sűrűsödő masszában, és a lekvárkeverő fán megcsillan a telő hold.

 

műkő, sírkő

 

a házak sorát félúton szakítja meg a sír- és műkőüzem, nekünk mozaik. gyártanak itt konyha- meg sírkövet, eszünk, felmossuk a követ hipóval vagy simán vízzel, nedves rongyot csavarunk a partvisra, mehet. az udvaron várjuk, míg fölszárad, űdögelünk a tavaszi langyban, nyáron a hüssre húzódunk, ősszel és télen mászkálunk az udvaron, a veranda gőzölög, a kert füstöl, szánkból pamacsok lógnak, a betonlépcsőhöz rakott vödörben jegeces lesz a mocskos víz, a mi lábunk megannyi nyoma.

 

aztán leköltözünk a kövek alá, fekszünk, nyugszunk kinn a temetőben, régi haragosok, a legnagyobb egyetértésben, fejtől-lábtól megint, és csak a szél rúgja össze felettük a port. ugye lehet, elférni kis helyen, levegőd nem szívom el, nem rontom, elférünk a kocka, megvagyunk az L-alakú házakban, a manzárdban izzadunk, nyárra leköltözik, aki tud, elhalt már a hideg emléke, fent pedig marad a langyossá cseperedő ájer, falak izzóban, ruhák száradóban.

 

Megjelent a Bárka 2019/4-es számában.


Főoldal

2019. szeptember 30.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png