Versek

 

 Olah_andras_meret_jo.jpg

 

Oláh András

 

veszteségeink

 

elfelejtettél felhívni
de nyugtalanság már nem gyötör
többet járok hozzád mióta várni kell rád
estig bolyongok az eldugott utcákon
és elfog a kétségbeesés mert nem érezlek sehol
csak az öngyilkosok zuhannak ennyire
egyedül a legszebb Duna-hídról a mélybe
azt mondod közel a vég
pedig csak megint eljött egy este
lebomlás ez nem vitás teljes leépülés
az igazság megtorolja gyengeségünket
de mit ér a szavak tisztasága
ha miatta szétverjük az álmokat
közös mesénkben egyszer megszöktettelek
de csak évek múlva értettem meg
hogy a szavatosságod már aznap lejárt
a szalagavatón táncoltam veled utoljára
szemedben kihűlt az ártatlanság tüze
lázas didergésembe rejtettelek
de te izgalmakat kerestél
s nem kifésült álmokat
– azóta sem tudom veszteség voltál-e
vagy megtakarítás

 

 

vészkijárat

 

torkig vagyunk
s már nem férünk bele az utolsó mondatba
védtelenül toporogunk a tavaszi esőben
tekinteted szorongva kérdez mint amikor azt
firtattad laknék-e veled egy távoli szigeten
a válaszomat persze nem hitted el
mert elemi ösztönöd a kételkedés
pedig a kimondott szavak közt nincs vészkijárat
most is ott gornyadozol az eltagadott tegnapok
foglyaként egy törött szemüvegszárat siratva
kiszámítható vagy – akár fogadni is lehetne rád –
de békétlenséged üres napokat szül
egyébként pedig minden változatlan
s már én is csak emlékeid hordaléka vagyok

 

 

kísértetfalu

 

elnéptelenedett házak
égnek meredő tetőgerendák omladozó
falak – kísért a karóba húzott múlt –
itt vágták át egykor a gátat
hogy mentsék a várost
mára kísértetfaluvá lett az áldozat
a mindent benövő folyondár
szorítókötésként próbálja életben
tartani az alig pulzáló artériát
cserzett arcú öreg gubbaszt
a maga tákolta lócán
pipafüstbe temetkezik…
még jár egy néma biccentés
de a lábunk alatt megbillenő falépcső
figyelmeztet: több fájdalom
már nem fér el a szívben…
tétova toporgás – a léptek
ritmusát fölissza a föld –
s az a nyár végleg magára marad

 

 

[ki hitte volna]

(S. I. emlékének)

 

ki hitte volna hogy a gyermekkor rekvirált
papírcsónakjából előbb szállsz ki
hisz még a békakirályt is megcsókoltad
csak hogy rád nyissa szemét a tündöklő áhítat
– de valaki lopja az álmainkat és fedezéked
már csak a semmibe zakatoló vonat
s a vonaton egykor térdemre ejtett pillanat

 

Megjelent a Bárka 2019/4-es számában.


Főoldal

2019. szeptember 10.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Négyszázezer forint összdíjazású irodalmi pályázatot hirdet az idei PesTextLáng Zsolt nyerte a Libri irodalmi díjat, a közönségdíj Grecsó Krisztiáné1% a Körös Irodalmi TársaságnakKihirdették a megújult fordítástámogatási pályázat első nyerteseit
Ütőér
Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcáiVári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái
Versek
Fodor Veronika verseiMarczinka Csaba verseiFellinger Károly versei Falusi Márton versei
Prózák
Darvasi László: Egy tehén halálaFiatal írók a bezártságban - Csorvási Noémi: Fontos, hogy ne essünk ki a ritmusbólFiatal írók a bezártságban – Biró Sára: Egy rendszer összeomlása Molnár Krisztina Rita: Gombosdoboz
Drámák
Csík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A Szellemúrnő
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA