Versek

 

 Ungv__ri_L__szl___Zsolt.jpg

 

Ungvári László Zsolt

 

Az éji súlytalanság órái

 

Gyűlő időmben már nem járnak vonatok,
az idegen állomás a múltba távozott,
nem láttam akkor holnapot,
didergőn ért, súlyban a hó,
és jég szablyája volt a szó.

Hideg utazás, vesztett nappalok sora,
hazatéréskor várt a szegény vacsora,
az álom szédült lázpora;
pohárban sírt a fáradt fény,
fogyatkozó volt a remény.

Ma nyugodt szobában ér el a hallgatás,
sors csillan tollam hegyén, aranylón a láz,
megtelik kacajjal a ház,
hajt a világló akarat,
s az éj rejtőző jelet ad.

Lényem világít, papír a lélek, fehér,
s a csillagközi bolyongás ha véget ér,
lényem más-létből hazatér,
s az álmom vékony, légies,
éber, hűvös rejtélybe les.

Az idő megvár és lebegtet a béke,
bölcs magány s csönd vigyáz éjem életére,
és létem ívére téve
tollam suhan és az írás
láthatatlan, égi hívás.

Voltam már első és tagadott utolsó,
telt hold mágusa és repülő napgolyó,
sötétet és sugárt hozó,
és van még, aki engem lát,
nem az életem árnyékát.

A hangom zengés, haláltalan világít,
angyal fújja talán, aranykürtjén játszik;
s rokon árnyakat ha látsz itt,
hallgat a mély öblű éjfél
hosszú óraketyegésnél.

A havazás ma – emlékezésem – időtlen;
mezítlen, januári fényben születtem,
vagyok, akivé lehettem;
a gyermek félőn létbe jött,
s ma sír érte a felnőtt.

 

A múlt záratlan ajtói

 

Későn érkezik a lassú léptű reggel,
lebukik a hold és távozik az éjjel,
motoz a fény az asztalon,
hófúvás túl az ablakon.              

 

Az év várakozik, de ébredni készül,
kihunyt esztendőt feled, óv tágas égül,
a múltban elsuhant színek
arcomon törékeny ívek.

 

A jövő elrejtőzött, dunnába rejtve az én
hallgatag magányban ülök; érlelt a tél –
lesz még a versem dúdoló,
akár a törékeny, első szó.

 

A múltam ajtóin rézzel vert kilincsek,
– szekrényembe bújtan gyermekkori kincsek –
nyitva időm rejtett zára,
életem világnak szánja.

 

A fagy kékjét feloldja puha ecsettel
e télvég, s mit vesztett évek sora vett el –
szól az ismeretlen dallam,
hangtalan, fogyó havakban.

 

Piros bogár reszket a szélben alvatlan,
odúba bújik még, félig öntudatlan –
léte, mit szélvész földre ejt,
múló, de ébredni nem felejt.

 

Két évszak váltóláza végül kibékül,
télutóm elűz havat és fénybe kékül,
s aki társam – vers útján jár,
szóban gazdag jövőt talál.

 

Suhan a légben az ezüstszálas áram,
a sétányon a fák állnak szétziláltan,
de moccan az élet a fényben,
vetélt éveim én-tükrében.

 

 

Az utolsó vonat állomásán

 

Idegen utas vagyok, űz az éjszaka,
vágtat sorsom a távolodó síneken,
jövőm súlytalan, nem lelem;
vonatom mögött tél hava.
Álmatlanság pora.

 

Követ fázón az úton egy rokon fénysáv,
de támad a tél, tán nem lesz soha vége,
riaszt a hold hideg érce,
pályát veszít el a vélt táv.
Száz pallos a lét – vád.

 

Ablakok fénye szunnyad a metsző éjben,
fogy a mondat, a fázó gondolat kevés,
hiányban nincsen ébredés –
életemben ülök tétlen.
Halál leng az égen.

 

Suhanok a sötétség öblén egyedül,
látomás röpít űrig, végső határon –
kettős világ a sínpáron –
a találkozás elkerül.
Lényemben végzet ül.

 

Bezuhog hajnalban a fény, aranya jel,
ez utolsó nap az egyetlen számadás –
útjaimon végállomás,
hol évek sora vesztegelt.
Vonatom szélre kel.

 

A gyermek-énben születek meg – csillagzat;
a tél hava kobaltkék égre lendül,
éltem újhold, küszöbre ül,
és múltam sötétje elhagy.
Szememben sugárhad.

 

Ruhátlan éjem lámpája űz sötétet,
vonat cellájában nem alszom tán soha,
lakható békém a szoba,
hazámmá szegődött végleg.
Mélyén világ ébred.

 

Tűnik a hófolt, ma már nyugodt a reggel,
kevés alvás után jövőm hív konokon,
égbe röpülő vonaton.
Már nem vesztett évekkel.
Világló igékkel.

 

Megjelent a Bárka 2019/4-es számában.


Főoldal

2019. szeptember 06.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Balassi műfordítói nagydíj 2019Több mint 40 kiadó az őszi Margó fesztiválonPesText Fesztivál szeptember végén Géczi János kapta a Salvatore Quasimodo költőverseny fődíját
Ütőér
Szabó T. Anna tárcái Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcái
Versek
Halmai Tamás versei Vörös István versei Farkas Wellmann Éva: Inferno Oláh András versei
Prózák
Kötter Tamás: BosszúvágyTóth Erzsébet: Én lettem volnaSzilasi László: Kései házasságHaász János: Apa csak egy volt
Kritikák
Levelek a magyar hétköznapokrólMúlt(kút)ba merülés - Oláh András verseskötetéről Kárpátalja, a halott földTúl a teljességen - a 361°-ról
Drámák
Darvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pere
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA