Képzeljünk el egy vaksötét szobát.

Honnan tudjuk, hogy szoba?

Honnan, hogy vaksötét?

Igen, elindulunk, botladozva, élekbe ütődve.

De a tárgyak nem ismerősek. Szúrós, amorf, ellenséges terep.

Most puha. Cuppog, mint a sár. Körülfog, magába nyel.

Hiszen nyitva a szem! Semmit se lát.

Műtő-világításban, déli napban.

Képzeljük el.

És akkor: rés a redőnyön.

Nem-fény és fény közt tűhegynyi különbség.

Kilök a belső tér, egyetlen pontban

az újrakezdés ziháló reménye.

Ennyi még talán

biztosra vehető.

Képzeljük el.

Nap

Lélegzik a tér. Egyenletesen

és észrevétlenül. Van levegő.

Csak ebből sejteni, hogy van világ,

van szoba, ablak, kívül ott az ég.

És hullámokban tódul vissza minden.

Előbb a felhők koszlott bolyhai

derengenek elő, aztán az ágak

rügyező rajza, narancsszín sugár

a hirtelen fehéredő falon,

aztán a látvány izzó tűhegyén

feltűnik egy arc, egy portré szeme,

néz tűrhetetlen ikon-ragyogásban

egyenesen rám.

                        Kihasított a fény

a nemlét üres méhéből, de máris

néz valaki, magának követel.