Versek

 

 Dezso_Kata.jpg

 

Dezső Kata

 

Idegenek

 

Emlékszem a hideg esőre, amibe
a kerti bútorok zárkóztak a napfény elől.

A verandát hányadosokká csonkolja az idő
és az anyag lényegének szilánkosra bomlása,
olyan a tér dinamikája ebben a folyamatban,
mint a végtelen magányra ítélt buszmegállóé.
Félnek benézni a gyerekek.

Nyílik a kapu, fél ötkor elevenség,
a fű nőni kezd, ugatás visszhangja köröz
az epicentrum fölött, majd a kerítésen fennakadt
szatyorzörgésre bejövő asszony illatát
dobálják egymásnak a friss rózsapalánták.

Idegenszagot hoznak az óvodából,
a férj bejelenti, hogy elhagyja a családot,
hangok nélkül is tudja mindenki,
hogy meg kell jegyezni az utolsó kivonulást.

A kaktusz évente egyszer, pont most virágzik.

A szentjánosok szeme vörös gőzben ég,
a fák szálanként fonják körül a családi képet,
a vacsora zaja mögé bújt asszony egy kiszáradt almafa alatt
most veti nyakába a kötelet.

Nem marad senki.
A kert emlékezik.

 

Ingovány

 

Ahogy a babák anyákat szülnek,
elkerülhetetlen jót és szépet mondani arról,
mennyire ösztönös a termékenység,
és mennyire kénszagú egy abortusz.

Az erdőhöz beszélni annyi,
mint hagyni a hangokat lecsapódni a bőrön,
és puha ujjal is megállni, hogy letöröljük őket.

Két hét napfénykúra és óránként egy ölelés
a természettől, mikor virágot sírnak a fák,
a kavicsok a meleg felé fordítják hátukat,
és a gonoszság elé is kismacskák szaladnak
a sehonnan növő, sehova magasodó kapualjból.

Oda érek ma, ahonnan tegnap elindultam,
anyám csak egy szendvicset pakolt fel,
nem tudta, hogy túl gyorsan távolodik a cél,
ami miatt elfordulok a szülőháztól,
a nyüzsgést ugató kutyáktól, a süllyedő falutól.

A veszekedések szagát magammal viszem.

Délnek fordulok, és ha hideg és fagy lesz,
a világ legszélső matracán önmagam emlékébe
gabalyodva, összeégve találnak meg az unokák,
akiknek elfelejtettem jó anyákat szülni.

 

Fű nő

 

A szavak harapásnyoma
a nyelvünkön marad, némák inkább vagyunk,
mint tudattal felépülő szervek.

A testek után fű nő az anyák méhéből,
mert teremteni jöttünk, hogy legyen kijelölése
és tisztasága a halandóság határainak.

Meghalni hatályos, mert másról gondoskodunk
az átadott hellyel, a lejárt világképektől
is fontos időben megszabadulni.

Korunk kritikáit éljük, ez tart össze minket,
szegélyeinket az idő koptatja, a tér rációja,
a te habitusod örök, az enyémre vigyázni kell.

Későn tanultam meg,
hogy nem a haláltól,
hanem a születéstől kell félni.

 

Tarthatatlan

 

Lehajtott fejjel nézem ezt a medencét,
megtagadom a tájat, itt ismertem meg
minden kicsinyes lényegét a habszivacs tartású utaknak,
ahová féknyom vezetett
és csapott fedelű lámpafény.

Ha felesleget nem tűr már a tüdő,
a szív hozzákorcsosul,
egy mellkas osztja ketté
a meg nem ismerés tapasztalatát.

Kétfázisú relációs tulajdonság, ahogy
a felejtésre emlékezem.

Aki otthon akar lenni, az a családi házból
egyre többször és egyre több időre szökik el,
aztán kihámozza magát az ideából,
hogy helye van a Földön,
amit joga van megtalálni.

A halál pillanatában merre fordul a fej?

 

 Megjelent a Bárka 2017/6-os számában.


Főoldal

2017. december 29.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png