Kántor Péter

Egy este sárgáskék ég alatt

Egy este úgy érezte a Duna partján,

mintha Velence sárgáskék ege alatt üldögélne,

a Lidón, nem messze a gyötrődő Aschenbachtól.

A vendégek sorra távoznak,

csak ők ülnek kitartóan a karosszékükben,

mögöttük a hallgatag, bábszerű pincérek.

Meneküljünk! - súgta minden porcikája,

de Aschenbach oldalt hajtotta a fejét,

és keresztbe vetett lába nem mozdult.

Beleragadt a saját pókhálójába,

és nincs erő, mely kimozdíthatná őt onnan.

Ha legalább meg tudna szólalni. Vagy sírna.

Valaki lapozott egyet a könyvében,

vagy nem is valaki, hanem a déli szél,

szárazon, hangtalanul.

Maradunk. Azok az útra kész csomagok

nem a mi csomagjaink. Azok a hajók

nem a mi hajóink, nem velünk szállnak vízre.

Ha legalább sírni tudna. Vagy kiabálna.

De csak ült a kihalt Duna-parton,

várta, hogy leszakadjon a sötét.

 

 

 

Megjelent a 2010/4-es Bárkában.

 

---