Csobánka Zsuzsa

 

 

Z-szan

Gésának lenni nem választás.

Megtenni bármit és mindent,

titok fedi, a többi árnyék.

Senkiért tenni meg mindent.

Nem kérheted a naptól,

nem esik kevesebbet az eső -

több fényt adjon,

zuhog, s mind a szemedből.

Alkony hitvese, mégis jóságot,

rendet talál a világban.

Belátja, nincsenek foganások,

folyamodik, halál összeér hálával.

Nem-választás a csuklód,

a bokád s az akhilleszed.

A pupilládra békalencse hullott,

ott sebezlek meg.

Minden utolsó napod,

hogy elmész, az első lesz.

Időmben töltöm csuklód,

bokád s akhilleszed.

A cellában a csészét

minden reggel újratöltik,

míg vissza nem érsz,

a szarkák, hírnök kezeim.

Ez várja Pinkertont Keleten.

Ha visszatérsz és megszomjazol,

megemellek. Hidd meg.

Jó úgy élni, hogy ezt tudod.

 

 

 

Üvegtest

Ne bóklássz bennem éjszaka,

zsidóban fájdalom, méltatlan hozzád.

Hiába a vacogó magány, hiába forró a csalitos,

nem hűt le, hogy tilosban jársz.

A véletlenekben lehet bízni,

össze nem hoz, nem köt.

Én éjjelente alszom, kerítést ugrok

vagy kikerülöm a járdát.

Ne ácsorogj ott, az ablakom másra nyílik.

Az üvegre más lehel, más betűket rajzolok a párába,

krikszkrakszokat, ákombákomokat,

ismeretlen, mi lett belőlem, csodálkozz.

Te az ablak alatt, bocsáss meg érte,

kicsi, összetöppedt, rég nem rágott gitt,

lassan újra kell cserélni,

ne inogjon az üveglap,

vagy az ablakot tokostól hulladéknak hívni,

egyremegy, beláttam és szépnek, hidd el, te is,

nem az ablakszemen múlt, ahogy hullik,

talán inkább az íriszem változott.

 

 

Cédrus

Kevély hold ez is, büszke szív, én istenem,

a lámpagyújtogató hol marad?

Nem cirógat, nem vár, nincs, mit veszítsen,

az üvegen túl a fákat összekaristolja a nap.

Nyugszik, míg én megragadnám,

engedje bejárnom az életvonalat,

nyirkos tenyerem, vesztett frigyládám.

Háttal csitít, közben néma marad.

Lángoló erdő mögé bújik.

Utánaeredek.

Lángoló erdőnek kell lenni,

magas fáknak kósza hegyek.

Az erdőn túl majd becsukódik.

Hínáros hajnal, jó istenem,

melengeti, ha rázkódik,

hűtögeti, ha rándulna még görcsös kezem.

Hasas burákat körbetáncol, én istenem, jó istenem,

s már markomban ring, míg gyönyörködöm -

hogyan kúszik fel törzsön lombba, csúszdázik szelem -,

s lelik bennem fészküket karcoshangú madarak.

 

 

 

Megjelent a Bárka 2010/4-es számában.

 

---