Oláh András
sehogy sem
nem bíztam soha sem magamban sem másban
vacogtam örökös hideglelős lázban
volt-álmaink kertjét benőtte a gaz
a hamisra mondták nékem hogy igaz
az utat amin szöktem elfedte a hó
csak ne lettem volna oly nagyon mohó
arcod vékonyka üvegje megrepedt
elfogytak kezedből mind a fegyverek
cipelsz magaddal vonszolsz tovább mégis
mintha számodra én volnék a fétis
nincs érdemem sem éltem sem halálom
benned magamat sehogy se találom
akartalak
„tüzet szeretnék rakni csontjaidban"
(Kiss Judit Ágnes)
kegyetlen fikció voltál már akkor is
amikor katalógusomba fölvettelek
azóta sokszor osontunk végig a
gyilkos vitákkal telepített aknamezőkön...
ha új életre kelnék már nem szeretnélek
olyan szemérmetlenül csak bámulnálak
hogy fájjon... és amikor minden segélyhívó
foglalt: álmodnék neked valami szennyeset
szimultán
szimultánt játszott velünk az ősz
vesztésre álltunk mind a ketten
didergő reggel volt
magányosan pislogott a nap
riadt telefon csörrent - időzavar -
mire odaértem EKG-görbékre
zsugorodott benned az élet
a mentő szirénája gyáván vijjogott
egy félénk hordágyba kapaszkodtál:
az infúzió még visszatartott
de szemedből már elszökött a fény
Megjelent a Bárka 2010/3-as számában.
