Oláh András

 

 

sehogy sem

 

nem bíztam soha sem magamban sem másban

vacogtam örökös hideglelős lázban

volt-álmaink kertjét benőtte a gaz

a hamisra mondták nékem hogy igaz

az utat amin szöktem elfedte a hó

csak ne lettem volna oly nagyon mohó

arcod vékonyka üvegje megrepedt

elfogytak kezedből mind a fegyverek

cipelsz magaddal vonszolsz tovább mégis
mintha számodra én volnék a fétis

nincs érdemem sem éltem sem halálom

benned magamat sehogy se találom

 

 

 

akartalak

„tüzet szeretnék rakni csontjaidban"

(Kiss Judit Ágnes)

 

kegyetlen fikció voltál már akkor is

amikor katalógusomba fölvettelek

azóta sokszor osontunk végig a

gyilkos vitákkal telepített aknamezőkön...

ha új életre kelnék már nem szeretnélek

olyan szemérmetlenül csak bámulnálak

hogy fájjon... és amikor minden segélyhívó

foglalt: álmodnék neked valami szennyeset

 

 

 

szimultán

 

szimultánt játszott velünk az ősz

vesztésre álltunk mind a ketten

didergő reggel volt

magányosan pislogott a nap

riadt telefon csörrent - időzavar -

mire odaértem EKG-görbékre

zsugorodott benned az élet

a mentő szirénája gyáván vijjogott

egy félénk hordágyba kapaszkodtál:

az infúzió még visszatartott

de szemedből már elszökött a fény

 

 

 

Megjelent a Bárka 2010/3-as számában.

 

---