Markó Béla

Perspektíva

Fehér szikrák a fekete zománcon,

ennyi csupán az éjszakai ég,

nincs benne mélység, és nincs messzeség,

s csak annyit érek, amennyinek látszom,

akár a lomb a földön szétterítve,

színek, formák, foltok és hézagok,

mert én is inkább csak egy kép vagyok,

külön-külön figyelek részeimre,

semmi semmihez nem illeszkedik,

nem rakják össze, és szét sem szedik

a pléhkrisztust a bumfordi kereszten,

csak megfestik, mert így a fájdalom

derűsebb s tartósabb, az ablakon

kinézve látom: lepereg a testem.

De ki?

Illeszkedés nélkül nincs széthullás,

és csodálkozás nélkül nincs tudás,

és hűség nélkül nincsen árulás,

és Jézus nélkül nem lenne Júdás,

kicsoda hív most létre kicsodát?

Ki készíti kinek a Golgotát?

Harminc ezüstért eladja magát?

De ki? Nem az-e, aki megbocsát?

Jézus lehetne Júdás is talán?

S a forgatókönyv Isten asztalán

csupa kihúzás, csupa tintafolt,

alig látni, hogy végül is mi volt,

ki volt a szándék? A halál közös,

s az Úr zseniális, de közönyös?

Azóta is

Akkor már rosszul látott a vértől,

s akár az írás, egymásba futott

a sok-sok ember, és már alkudott

volna talán, de a zuhogó fénytől

a szája teljesen kiszáradt, érdes,

megégett bőre itt-ott kirepedt,

szólni akart, valaki nevetett,

a tüske szúrt, hozzátapadt fejéhez

a lucskos haj, szavazzatok reám,

motyogta, és azóta is motyogja,

s leroskad a húgyos-sáros mocsokba,

hogy hívnak, kérdik, s a maga során

kétségbeesve felnéz Jézus, tátog:

Hát Barabbás! Barabbást válasszátok!

 

 

Megjelent a 2010/3-as Bárkában. A szerző Amit ígértél és Egy vacsora maradékai című verse ugyanebben a lapszámban olvasható.

 

 

---