Kiss Judit Ágnes

[az anyák]

az anyák nem halnak meg

nem szokásuk

csak távol vannak

egy ideig

de addigra megszokjuk

mert először a boltba mennek

aztán dolgozni

pár napra külföldre, később

egy hétre, többre is.

most már nagyok vagyunk

nem sírunk

tudjuk

hazajön úgyis

 

 

Az utolsó rap

Hányszor álmodom még a halálod,

hányszor álmodom még?

Ugyanaz a szcéna, de más a díszlet,

hányszor álmodom, nem azt, hogy véged,

hányszor álmodlak úgy, ahogy készülsz,

fekszel vagy járkálsz, vagy az ágy szélén ülsz,

tanácsokat osztogatsz és rendelkezel,

hogy mit hogyan tegyünk, amikor már nem leszel.

Pedig igazából nem úgy volt, de éjszaka az álom

valamit mindig korrigál a valóságon.

Tudom, szégyelled, hogy féltél, de az ember ilyen fajta,

jól csináltad, hidd el, nincs mit javítani rajta.

Hogy mindjárt meghalsz, mért kell minden éjjel újra látnom?

Hogy kevésbé fájjon, vagy hogy még jobban fájjon?

Szeretlek, anya, tudod jól, csak kicsit sokat ittam,

kérlek, ne gyere többet vissza az álmaimban!

[Mikor először sírni láttam anyát...]

Mikor először sírni láttam

anyát, majdnem ötéves voltam.

Nagy László halt meg, őt siratta

„Szegény, ilyen fiatal korban!" -

sóhajtott nagyi elgyötörten.

(Pedig öreg volt. Elmúlt ötven.)

Anya aznap már nem szólt hozzám,

az is lehet, hogy nem vett észre.

Estig csak ült a telefonnál,

s egy levél vitaminról tépte

fecninként le a fóliát.

Nem is emlékszem innen másra,

csak arra a tépdeső kézre,

s hogy sem előtte, sem utána

semmi nem rémített meg úgy,

mint akkor és ott anya gyásza,

aztán harmincéves koromig

nem bírtam Nagy László verseit.

 

Megjelent a Bárka 2010/3-as számában.

 

A legfrissebb Kiss Judit Ágneshez kapcsolódó publikáció a barkaonline.hu oldalon:

 

---