Lövei Zsolt
Fűben, fában...
Tizenegy körül, amikor érkezem, még szinte üres a kocsma, illetve dehogy üres, egy csomóan vannak, nyáron még kicsit korábban is jövök, a nyitott ablakokon ilyenkor bezúdul a fény, szétterül a padlón, de nemcsak szétterül, mélye is van, és a vendégek, mint naptól ragyogó folyóban szügyig merült lovak, kötésig állnak a fényben a söntéspult előtt, és a korsókban, mintha csak hanyagul a derekuk mellől merítenék, ugyanaz a sárgán villódzó aranyszín ragyog. Amikor ezt így először megláttam nem sokat vacakoltam, fejvesztve hazarohantam, tíz perc múlva újra ott voltam a fényképezőgéppel, csináltam pár fotót, aztán vagy fél év múlva a Tanár Úr noszogatására a legjobbat beküldtem egy amatőr pályázatra, kis idő múlva jött a hír, megosztott első díjat nyert. Tényleg jó kép volt, később kiállították egy csoportos tárlaton is, ott voltam a megnyitón, utána egy csomóan odajöttek hozzám gratulálni, érdeklődtek, hogyan találtam rá erre a príma helyszínre, mondtam, ez az én kocsmám, itt szoktam sörözni, lett nagy csodálkozás, ember, maga idejár mindennap, hiszen ez gyönyörű, teljesen odavoltak, pedig ők is fotózhatnának gyönyörűségeket a saját életükből, persze ezt nem mondtam nekik, úgysem hitték volna el, szóval ott tartottunk, hogy üres a kocsma, hiába vannak sokan, mert egyik sem olyan aki nekem olyan nagyon számítana, a söntéspult előtt elég sokan állnak, de csak amolyan díszek, hogy ki legyen a létszám, pontosan úgy, mint saját életedben, ismersz egy csomó embert, mégse érdekel igazán mi van velük, ott vannak körülötted, szinte csak statiszták, kimennek-bejönnek, némelyiknek akad szövege is, vagy inkább olyan, mint valami festmény, a saját képeden te vagy a főalak, ezek meg ott a háttérben, kellenek tömegnek, jól van ez így. Mások képén meg nyilván én vagyok a tömegben hátul, az is jól van, nem zavar. És hát az egészet eleve rosszul kezdtem, mert ez nem is kocsma tulajdonképpen, hanem kifőzde inkább, vagy a kettő együtt, mert enni is lehet,a környéken itt vannak legjobb egytálételek, mind sűrű, hogy megáll benne a kanál, jönnek is a melósok mindenhonnan, délben már alig lehet lépni, azért is jövök ilyen korán, aztán szép sorban befutnak a nekem fontos emberek: Lapát, aki becenevét a szeneslapát nagyságú tenyeréről kapta, Pöttyös, Csiriz, Tomajka, a Dominós Robi mindig itt van, mert ő a tulaj, de ő is a haveri körhöz tartozik, a kötényén, amiben kiszolgál, egy dominó látható, a Tanár Úr kicsit később érkezik, ő különben először a fények miatt kezdett idejárni, azt mondja, nem tud még egy helyet, ahol ekkora, délre néző ablakok lennének, szóval korán itt van a brancs, így már javában hátradőlve ejtőzünk, amikor mások még éppen csak elkezdenek enni, mi meg nézzük őket, közben Csiriz meg Lapát a kedvenc játékukat játsszák, találgatják, ki mit csinálhat, úgy értem, mi a foglalkozása, tippelnek, aztán fogadnak rá, korsó sör, odamennek, megkérdezik az ürgétől, és aki bukott az már rendel is, de az a szabály, hogy az ürgét is meg kell hívni, így illik, ezt a Tanár úr mondta, mikor látta mit csinálnak, és tényleg, igaza van. A Tanár úr sok mindent mondott, amióta idejárok, és mindig igaza van, csak az a furcsa, hogy egy csomó dolog magunktól is eszünkbe juthatott volna, de valahogy sose jutott, mégse. Ez is úgy volt, hogy már jó ideje fixíroztunk egy zömök kis palit, a söntés előtt álldogált, sose láttuk azelőtt, teljesen normálisan volt öltözve, nem munkából jött, de pont az ilyeneket szeretjük, mert nem nagy tudomány egy színes pontokkal összepettyezett nadrágot hordó mukiról megállapítani, hogy festő-mázoló a lelkem. A Lapát azt mondta, ez lakatos vagy hegesztő lehet. Csiriz meg, hogy ez bizony hentes, vagy ács. Odamentek hozzá, kiderült, hogy ács. Jó volt Csiriz tippje, mert ahogy a fazon tartotta a korsóját, kiszúrta, hogy a bal kezén az egyik ujjából hiányzik a felső perec. Ballagnak vissza a sörökkel az asztalunkhoz, még le sem ülnek, Tanár úr a szokott szelíd hangján kérdi, miért nem fizettetek az ácsnak is egy korsóval? Fogadtok rá, mint egy lóra, és meg sem hívjátok? Kavargatja nyugodtan a forró bablevest, közben mondja tovább, hárman vagytok a játékban fiúk, ha ő nem lenne, nincs kire fogadni, miért nézitek levegőnek? Aztán meg, az is lehet, hogy nem örül olyan nagyon, amikor meghallja, hogy csak úgy fogadtok rá. Miért nem csaptok a vállára, jól van komám, mi játszottunk egy jót, de engedd meg, hogy meghívjunk téged is, nyomjunk le együtt ű egy korsóval! Megisszátok, kicsit beszélgettek, utána mindenki megy a dolgára, meglátnátok, legközelebb már messziről mosolyog, előre köszön. Még egyszer belekotor a bablevesbe, ez a játék így lenne kerek fiúk. Csiriz meg Lapát csak néznek egymásra bambán, teljesen egyszerű az egész, tényleg így kerek, de, hogy nem jutott ez eszükbe eddig? És az az igazság, hogy nekem se jutott eszembe idáig. De így van ez mindennel, valahogy nem kerek semmi, nekünk nem megy az a kerekség, ami a Tanár úrnak megy. A neve onnan van különben, hogy amikor kezdett idejárogatni, először azt sem tudtuk kicsoda, aztán kíváncsiak lettünk, és egyszer a Csiriz suttyomban utánament és kileste, az egyetem itt van a kocsmához pár percre, vagy inkább a kocsma az egyetemhez, a fene tudja, hogy helyesebb mondani, szóval oda ment be, és azóta Tanár Úrnak hívjuk, de később kiderült, hogy ráhibáztunk, mert tényleg az. A Csiriz nevével meg nekem gyűlt meg a bajom, mert amikor én ideszoktam, ő már törzsvendég volt itt, nem tudtam, miért hívják Csiriznek, gondoltam, enyves a keze, ha mellettem ült feszt a zsebem tapogattam, vajon megvan-e a pénzem, aztán kiderült, egy közeli pékségben dolgozik,onnan a Csiriz, jót röhögtünk, amikor később elmeséltem neki. Szóval itt üldögélünk,ejtőzgetünk kényelmesen, nézzük őket, ahogy esznek, ahogy kavarják az ételt, a forró gőz száll a fejük körül, erről is csináltam egy képet, szerencsére mostanában mindig kéznél tartom a gépet, rájöttem, sosem tudhatod, milyen lesz a következő pillanat, és tényleg, Pöttyös evett éppen, és már láttam őt legalább százszor itt enni, de ez most valami különleges volt, mert ahogy belekavart a forró gulyásba, illatos gőz szállt fel belőle, hirtelen beborította, a feje teljesen eltűnt a gőzben, csak a felsőteste maradt, nyaktól fölfelé semmi, és emlékszem, borús volt az ég, de odafönt kicsit szétcsúszhattak a felhők, mert egy kis résen előtört a nap, és az ablakon át egy behulló fénykéve éppen erre a gomolygó páragömbre esett, olyan volt, mintha telibe kapta volna egy reflektor, de ez nem jó hasonlat, mert annak erős a fénye, ez pedig valami aranyló búzaszín volt, ráadásul kicsit még át is világította, így a gőz alatt elmosódva látszott az arca, ahogy ránéztem, elakadt a lélegzetem, egy pillanatra megdermedtem, mint a vadász, aki előtt pár lépésre a nád takarásából vadkacsacsapat húz fel az égre, de aztán egy mozdulat és hirtelen bumm, bumm, lőttem négyet-ötöt a géppel, atyám! micsoda kép lett! amikor a Tanár Úr meglátta, rögtön elkérte, elvitte kinagyíttatni, felrakta a szobája falára, azt mondta, ez maga a szürrealizmus, a kocsmában senki sem tudta mi az, erre a Tanár Úr másnap behozott egy nagy albumot, tele képekkel, hát, az marha érdekes volt, mindenki csak lesett, szép sorban végiglapoztuk, lehetett kérdezni, a Tanár Úr meg válaszolt, és amikor Lapáthoz ért, elnéztem, ahogy a nagy virsli ujjaival próbálja forgatni azokat a finom, fényes, csúszós lapokat, és belegondoltam, ha bárki más behozna ide mutogatni egy ilyen albumot, akkor a Lapát feltűnés nélkül hátravinné a klotyóba az illetőt, és szép csendben addig verné, amíg az meg nem esküszik, hogy az életben be nem teszi a lábát ide többé, ehhez képest most zavartan elvörösödik ha olykor két lap összetapad, és a tömpe, vakolókanálhoz szokott ujjával nehezen tudja szétválasztani őket. És mindez a Tanár Úr hatása miatt, és az is az ő hatása, hogy el tudott cipelni bennünket múzeumba, még ott, melegében rukkolt elő vele, ha már ilyen szépen benne vagyunk a képnézegetésben, akár el is mehetnénk múzeumba, mit szólnánk hozzá, lesz ez a Múzeumok Éjszakája, éjszaka is lehet menni múzeumba, meglátjuk, milyen klassz lesz, remek buli, nem fogjuk megbánni, majd ő elmagyarázza a képeket, ne féljünk semmit, mi meg annyira meglepődtünk, hogy mire végiggondoltuk volna, esetleg itt lehetne nemet is mondani, már mondtuk, hogy igen, megyünk. Zárás előtt a kocsmában gyülekeztünk, mert jött a Dominós Robi is, aztán, ahogy elment az utolsó vendég és kezdtünk szedelődzködni, megcsörrent Lapát mobilja, otthonról hívták, ott ültem mellette, akaratlanul is hallottam a neje hangját, igaz, nem is nagyon fogta vissza magát, mondhatnánk kiabált, mért nem jössz haza, tán azt hiszed nem tudom, hogy esténként a szeretődnél koslatsz, mit nem, mi az hogy nem, csak ezt tudod hajtogatni, hogy nem, na akkor mondjad hova mész, mondjad hát, hova mész ma este, bezzeg most semmit nem tudsz kinyögni te szemét! Múzeumba, röffent bele a telefonba Lapát, erre a vonal túlsó végén olyan csönd lett, mint a sírban. Ilyen válaszra szerintem nem számított az asszony, Lapát meg jó érzékkel rájött, hirtelen út nyílt előtte, nyomta tovább: jól hallottad, megnézzük a haverokkal a szürrealistákat, te persze azt sem tudod, mi az, de azért remélem nincs kifogásod ellene? A mobilból valami sivító, robbanásszerű hang hallatszott, mit válsz te el, dörögte válaszul Lapát, holnap reggel majd megmutatom a múzeumi belépőt, de akkor szorulsz! azzal diadalmasan, ragyogó arccal kinyomta a telefont, és miután fölkerekedtünk, végig az úton, gondtalanul, fütyörészve jött, látszott rajta, neki már akkor is megérte az egész múzeumosdi, ha semmi más nem történik, pedig a java még hátra volt, mert amikor bementünk és megálltunk az első kép előtt, a Tanár Úr magyarázni kezdett, először féltünk, hogy egy kukkot sem értünk az egészből, de hamar kiderült, fölösleges aggódni, mert minden teljesen világos volt, de nem csak világos, hanem nagyon szórakoztató is, mert a képek mellett a festőkről is mesélt, na hát, mondhatom, jó kis firmák voltak ezek a festők, de így már valahogy a képek sem voltak olyan idegenek, egész más szemmel kezdtük nézegetni őket, és nem csak a szürrealisták voltak ott, hanem egy csomó más is, a Tanár Úr azokról is beszélt, aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy pár ember odasomfordál hallgatózni, utána még néhányan, de akkor így már egész nagy csoport lettünk, ami másoknak is feltűnt, úgyhogy még többen csatlakoztak, és akik később jöttek szerintem azt hitték, ez valami szervezett előadás, hihették is, mert már a teremőrök is ezt hallgatták, de a Tanár Urat ez nem zavarta, csak kicsit hangosabban folytatta, hogy a hátul állók is jól hallják, és esküszöm, ilyet sosem éreztem még eddig, kicsit olyan volt, mintha mi is felléptünk volna, mert a Tanár Úr végig nekünk beszélt, minket nézett, közben szépen haladtunk teremről teremre, a tömeg pedig, mint valami menyasszonyi uszály, hullámzott utánunk. A végén szabályosan megtapsolták, tisztára, mintha színházban lettünk volna, az egyik teremőr meg odajött és kezet fogott vele, azt mondta, ő már tíz éve itt van, de ilyen tárlatvezetést még nem pipált, ugyan, nem olyan nagy dolog, szabadkozott a Tanár Úr, csak próbáltam elmondani pár gondolatot a barátaimnak, azzal széles karmozdulattal ránk mutatott, mire a teremőrök meg a körülöttünk állók barátságosan mosolyogva bólogattak felénk, kíváncsian, de látható elismeréssel néztek ránk, mi meg büszkén kihúztuk magunkat, még Tomajka is, pedig egyébként ő olyan hajlott háttal járkál, hogy az már botrány, komolyan mondom, óriási volt, úgy jöttünk el, mint akiket megkoronáztak, kicsit kezdtem kapiskálni, mit érezhetnek a királyok, mit mondjak, nem egy szar érzés, de más is így lehetett ezzel, mert rákövetkező nap, amikor a Tanár Úr fizetni szeretett volna az ebédért, a Dominós Robi nem akarta elfogadni a pénzt, azt mondta, mostantól egy évig az ő vendége, ingyen ehet-ihat, de a Tanár Úr erre azt felelte, ő ingyen nem jár ide, mert akkor nem fog neki jólesni a gulyásleves, ezen kicsit elvitatkozgattak, végül megegyeztek, hogy a sör ingyen lesz, a kaját meg továbbra is fizeti. De azért lett más következménye is a tárlatvezetésnek, nemcsak az ingyen sör, mert, hogy mást ne mondjak, vagy egy hónapra rá Lapát séta közben meglátott egy nagyalakú posztert a kirakatban, rögtön ráismert, megvette, és otthon ki akarta szögelni Toulouse-Lautrec kánkánt táncoló lányait a falra, na, abból csinos kis botrány lett, nem elég, hogy nők után caplatsz, még itthon is hivalkodol vele? sipított az asszony, átjön a szomszéd Joli, mit mondok neki, mi ez a szenny a falon? Lapát kivételesen nem vitatkozott, ami azért baromi nagy szó nála, ellenben másnap este felvitte magukhoz a Tanár Urat, aki viszont egy csokor virággal érkezett, átnyújtotta a hüledező háziasszonynak, aztán, alighogy leültek, rögtön belecsapott a lecsóba, elkezdett mesélni a maga varázslatos stílusában Toulouse-Lautrec-ról, hogyan lett nyomorék, az édesanyjának életen át tartó, végtelen szeretetéről, az apja ridegségéről, miként lett belőle elismert művész, mit keresett a lokálokban, a táncoslányokról és a párizsi éjszakáról, csak úgy dőlt belőle a szó, mit mondjak, meg is lett az eredménye, félóra múlva már együtt munkálkodtak, Lapát szegelt, az asszony tartotta a posztert, a Tanár Úr meg ellenőrizte, hogy egyenes-e? Így megy ez, hogy egy Vonnegut nevű mukit idézzek, ez különben a Tanár úr kedvenc szavajárása, ez az „így megy ez", aztán később mondta, hogy nem ő találta ki, hanem egy író, de annyit mondta ezt a szlogent, hogy a végén kíváncsiak lettünk rá, mi lehet abban a könyvben az „így megy ezen" kívül, és szép sorban elolvastuk, a Tanár Úr csak utólag árulta el, hogy ez egy baromi híres könyv, mi meg nem győztünk csodálkozni, hogy értettünk belőle mindent, eddig azt gondoltuk, az ilyen könyvek nem nekünk valók, erre a Tanár Úr azt felelte, hogy nem kell rinyálni a művészettől, nem így mondta persze, de az értelme ez volt, szóval nem kell félni tőle, mert a művészetet csak csinálni baromi nehéz, élvezni viszonylag könnyű. Tomajka erre azt mondta, hogy minden tisztelete a Tanár úré, és most már aláírja, hogy ez a festményeknél így van, még a regényeket is aláírja, de az, hogy őneki például valaha valamilyen köze legyen a komolyzenéhez, az tisztára kizárt, merthogy számára kibírhatatlan csörömpölés az egész, nem is beszélve arról a vernyákolásról, ami az operában megy. Mi többiek kicsit restelkedtünk, hogy Tomajka ilyen szavakat használ a Tanár úr előtt, de mi tagadás, a lelkünk mélyén nagyjából egyetértettünk vele. No, igen, igen, bólogatott derűsen a Tanár Úr, viszont ennek fényében már-már érthetetlen számára Tomajka beteges vonzódása Beethoven iránt. Azt hittük, nem jól hallunk, mindegyikünk kérdőn Tomajkára meredt, ő viszont leesett állal, megkukulva nézett a Tanár Úrra, az meg csak folytatta nyugodtan, máskülönben minek tulajdoníthatná, hogy akárhányszor hívja valaki, csengőhangként Beethoventől a Für Elise hangzik fel Tomajka telefonján? Látszott Tomajkán, hogy piszkosul meg van lepve, és ezzel akkor még nem is mondtam semmit, nála paffabb csak Pöttyös lett, mikor megtudta, hogy az ő telefonján meg Mozart Török Indulója szól, úgy bámult a mobiljára, mintha attól várna magyarázatot, a Tanár Úr viszont, ha már benne volt, nyomta tovább, és hozzánk, többiekhez fordult ahogy ott heherésztünk, veletek meg fogadok egy korsó sörben, szerdánként már alig várjátok, hogy felcsendüljön egy kis Händel muzsika, csak néztünk egymásra, egyikünk sem várt semmiféle Handelt, sőt, a magam részéről, ha pisztollyal fenyegetnek sem tudtam volna akár csak egy hangot felidézni tőle, de a többiek is így voltak ezzel, persze, hogy fogadtunk, erre nem kiderült, hogy a Bajnokok Ligája focimeccseinek bevezető szignálja Handeltől való, hát, ezt meg ki a fene gondolta volna? De addigra már teljesen elbizonytalanodtunk, hogyan is van ezzel a komolyzenével, van is közünk hozzá, meg nincs is, már benne voltunk a fazékban és kezdtünk rotyogva főni, a Tanár Úr ezt nagyon érti, ezt a főzést, mert megkérdezte: Vivaldi? Mit lehet erre felelni, nagyjából semmit, néztünk mi mindenfelé, csak a Tanár Úrra ne kelljen, erre elfütyült egy dallamot, rögtön rácsaptunk, ó, hát ezt persze, persze, hogy ismerjük, hiszen ezt mindenki ismeri! úgy is van, bólogatott a Tanár Úr, ez a Négy Évszakból való, közben sorban, egyenként végignézett rajtunk, mosolyogva, de valahogy fürkészőn nézett ránk, mint aki villával próbálgatja a húst, elég puha-e már, aztán szépen kiemelt bennünket a lábosból, kis só, bors, és mire észhez tértünk már ott találtuk magunkat egy koncertterem bejáratánál, persze, azért ez nem volt ilyen egyszerű, nem kell megijedni, mondta még ott, az asztalnál a Tanár Úr, ez csak matiné előadás, ki se kell öltözni, amolyan kedvcsináló a komolyzenéhez, elvégre senki sem úgy születik, hogy mindjárt Bartókot játszanak a bölcsője mellett. Ebben nagyon igazat adtam a Tanár Úrnak, mert próbáltam Lapátot elképzelni a nem létező bölcsőjében, ahogy valaki Bartókot játszik mellette, vagy, hogy ne mindig mással példálózzak, akár mellettem, annak viszont, hogy nem kell kiöltözni, nagy szerepe volt abban, hogy csak ráálltunk a dologra, de az igazat megvallva, kicsit be voltunk szarva, ettől jobban tartottunk, mint a múzeumtól, attól féltünk, hogy egy borzalom lesz, egy rémálom, és akkor azt meg hogy a francba valljuk be a végén a Tanár Úrnak, amikor ő csak jót akart nekünk, de kisimult a dolog, mert az első részben polkákat, keringőket játszottak, a műsorfüzetből láttam, hogy csupa Strauss, szinte mindegyiket hallottuk már valamikor, úgyhogy egész jól szórakoztunk, a szünetben Pöttyös meg Lapát vehemensen tárgyalták, micsoda mellei vannak az egyik hegedűs csajnak, barátom! mint egy köteg banán! sóhajtozott Lapát, én meg bocsánatkérő tekintettel néztem a Tanár Úrra, de ő csak hunyorított, hogy nem baj, és később még odasúgta: az a fő, hogy jól érzik magukat, hát, abban úgy láttam, nem volt hiba, lelkesen, fénylő tekintettel mentek vissza a második részre, amiben szerepe lehetett a büfében bedobált konyakoknak is, na jó, nem mondom, én is ittam, de én azért, mert tartottam Csajkovszkijtól, láttam a műsorfüzetben, hogy az következik, féltem, hogy lerombolja a jó hangulatot, ehhez képest kellemesen meglepődtem, teljesen dallamos zene volt, nem túlzás, fülbemászó, és hiába volt ez már több mint egy éve, ha bekapunk néhány sört, Tomajkával még mindig simán elfütyüljük a főtémát az Olasz Capriccio-ból, és egyáltalán, ha szóba jön a komolyzene, már nem érezzük úgy, mintha anyáznának bennünket, meg egyébként is, egy csomó mindent kezdünk másként látni, mert olyan dolgokról esik szó, amikről azelőtt sohasem, bár, ha belegondolok, azért ez így nem is igaz, mert most is teljesen szokványos dolgokról dumálgatunk, csak a vége kanyarodik el mindig másfelé, mint a múltkor is, egyik este sörözgettünk, beszélgettünk, valahogy szóba jött, kinek mi hiányzik, mire vágyna úgy istenigazából, persze rögtön jött a pénz, aztán a nők, meg hogy ne kelljen dolgozni, érdekes volt, hogy ki mit hozott fel elsőnek, de a legérdekesebb az volt, amikor a Tanár Úr azt mondta, hogy neki a vendég-élet hiányzik nagyon, arra vágyna a legjobban. Csak néztünk, mint a vakegér, hát az meg mi a penész lenne? Ezt úgy kell elképzelni, magyarázta, mint amikor az ember lefekszik aludni, ugyanúgy a vendég-élet megkezdése előtt is lefeküdne az ember, de előtte elhatározná, hogy miben fog felébredni. Mondjuk, egy sirályban ébredne az óceán fölött. Vagy egy delfinben, egy katicabogárban, egy pipacsban a pipacstenger közepén, és így tovább, mikor mihez van kedve. És ott maradhatna néhány órát, esetleg egy napot, de ez nem valami álom lenne, arra az időre tényleg sirály lenne, napraforgó, paripa, vagy földieper, és élné azoknak az életét. Utána visszatérne megint a saját testébe az ágyon, közben mindenre emlékezne. És ezt megismételhetné bizonyos számú alkalommal, nagyjából ugyanúgy járna ez, mint a rendes évi szabadság, egyszerűen kirándulhatna az emberlétből más fajok felé. Leesett az állam, amikor ezt meghallottam, teljesen elbűvölt ez a csodálatos gondolat, és rögtön elkezdtem tűnődni, vajon mit választanék először, de a többieket is igencsak lázba hozta, csak úgy röpködtek a kívánságok, egyik érdekesebb volt, mint a másik, sosem gondoltam volna például, hogy a behemót Lapát szeretne kisborjú lenni, aztán persze voltak röhejesek is, közben annyira belemelegedtünk, hogy nem csak az ötletek, hanem a sörök is röpködtek szépen, és amikor már annyit felsoroltunk, hogy alig emlékeztünk az elejére, csökkentettük a lehetőségek számát tízre, aztán lementünk ötre, végül háromra, mindenkinek a legfontosabb három, közben, ahogy fogytak a vendégek a Dominós Robi is odajött az asztalunkhoz, persze ő is beszállt, és mikor záróra után egészen kimelegedve, a többieket követve átzöttyentem a küszöbön, Pöttyös meg Tomajka már kinn az utcán, a kocsmafalnak dőlve röhögtek azon, hogy Csiriz muslinca szeretne lenni szüret idején, hát, mit mondjak, rég szórakoztunk ilyen jól. Másnap, amikor a Tanár Úr előtt szóba hoztam, milyen váratlan sikere lett a felvetésének, igencsak meglepődtem a válaszán, mert azt felelte, ő már számtalan embernek elmondta ezt a dolgot, volt azok között az égvilágon mindenfajta foglalkozású, a vonatkalauztól az ügyvédig, a professzortól a postásig, és mindenfajta gondolkodású, vallásos, istentagadó, jobboldali, marxista, amit el tudok képzelni, de soha senki még nem mondta, hogy ez egy marhaság és menjen a fenébe az ilyesmivel, sőt, mindenkinek tetszett a dolog, teljesen komolyan vette a kérdést és rögtön latolgatni kezdte, miket is választana, és neki egyre inkább az a gyanúja, hogy ez az ember legbensőbb, öntudatlan vágyai közé tartozik, de a Földön ez a vendég-élet valamiért blokkolva van, amiért baromi nagy kár, mert egészen más lenne a helyzet, ha lehetne erre-arra kirándulgatni, és nem is csak pont az élmény miatt, hanem ami utána van, mert ha egyszer valaki volt már mondjuk, ezüstfenyő, akkor az illető később tízszer is meggondolja, hogy emeljen-e baltát rá. És hát, mi tagadás, egyébként is igencsak szűkösek a körülmények, mert egy csomó más is blokkolva van, olyan, mintha egyedül lennénk egy sötét szobában, a mi létünkből nincsen rálátás más világokra, de ez mind semmi, mert még a sajátunkra se, ha belegondolunk, még egy olyan apró, jelentéktelen dologhoz is, mint lefutni néhány száz métert, még ehhez is bemelegít az ember, nyújt, lazít, előkészíti az izmokat, átgondolja, hogyan fog futni, na most egy élet megkezdése ehhez képest nagyságrendekkel nagyobb vállalkozás, erre mi történik, egyszer csak arra eszmélsz, létezel, hogy honnan, nem világos, belepottyansz egy készen álló világba, előzmény, magyarázat semmi, itt még azt sem tudod, mi lesz a táv, mennyit kell futni, lehet, hogy két méter, lehet, hogy maraton, na, erre varrjál gombot, itt egyetlen tuti dolog van, a halál, micsoda remek hír, könyörgöm, mit lehet várni egy olyan lénytől, akinek saját életével kapcsolatban egyetlen fix kapaszkodója van, és ez önnön megsemmisülésének biztos tudata? naná, hogy mindenkiben ott villog egy hatalmas felkiáltójel, hogy legjobb esetben kilencvenszáz év, aztán lehull a függöny, addig kell minél gyorsabban összehozni valamit, autót, házat, nyaralót, gyereket, pozíciót, pénzt, persze, hogy törtetnek, könyökölnek, irigykednek, háborúznak, acsarkodnak, és hiába olyan-amilyen az emberi történelem, nézzük csak meg a körülményeket, gúzsba kötve nem lehet balettozni, és személy szerint neki az a véleménye, hogy az emberiség nagy része egészen jól állja a sarat ebben a méltatlan helyzetben. Ami azt illeti, egyszer már mondott valami hasonlót, az még régebben történt, bejött egy melós, az út túloldalán dolgozott az építkezésen, előtte járt már itt párszor, nem volt vele semmi gond, egy darabig csendben iszogatta a sörét most is, aztán egyszer csak elkezd hepciáskodni, hogy micsoda lötty ez, biztos vizezik a sört, meg különben is, látta, hogy nem volt tele a korsó, félig habosan kapta, szóval csalnak, de ezt már kivörösödött fejjel üvöltötte, mindenki csak nézett, olyan hirtelen, egyik pillanatról a másikra történt, meg sem tudtunk mozdulni, és már belevágta a félig teli korsót az italos állványba, ott repült el a Robi feje mellett, sose felejtem el, oldalról tisztán láttam, hogy az állvány felé zúgó korsóban milyen moccanatlanul áll a lé, ezen jobban elképedtem, mint amit a fickó utána csinált, mert kést rántott elő és innentől látszott, ez már nem egyszerű eset, azért annyira veszélyes sem volt, mert a törzsvendégek közül többen igen hatékonyan tudnak fellépni ilyenkor, gondoltuk, hadonászik kicsit, aztán úgyis leüti valaki, de ez hirtelen a saját csuklóját kezdte nyiszálni, erre többen rávetették magukat, kész cirkusz volt, a végén jöttek a mentősök és kényszerzubbonyban vitték el, ilyet úgysem láttunk addig. Utána elég nehéz volt megnyugodni, hiába ültünk le, újra fel kellett állni, a feszültségtől szinte vibrált a levegő, mindenki hangosan, egymás szavába vágva mondta a magáét, míg fel nem tűnt, hogy a Tanár Úr, nyugodtan ül az asztalnál, mintha mi sem történt volna, erre valaki, már nem tudom ki volt, megkérdezte: - Mit szól ehhez az idiótához Tanár Úr? - Rögtön felfigyelt mindenki, az összes fej a Tanár úr felé fordult, várta a választ, mert ha ő beszél, akkor, nem tudom jobban kifejezni, nem is én találtam ezt ki, hanem a Pöttyös, de nagyon igaza van ebben a Pöttyösnek, szóval, ha elkezd beszélni, akkor az élet alapzaján kívül mást is meghallhatsz közben. Biztos onnan jött ez a Pöttyösnek, hogy ő autószerelő, és mindig figyelni kell neki a motor alapzaját, állandóan fülel, hol van egy kis gyanús csörgés a zaj mögött, valami szokatlan hang, amit meg sem hallanál máskor, de én mást is mondok, mert nekem mást is jelent ez az egész, nekem kicsit olyan, mint amikor a csillagos ég alatt hallgatózik az ember. És a Tanár úr elkezdte mondani azon a halk, nyugodt hangján, emberek, ne bántsuk ezt a szerencsétlent, lehet, hogy idióta, hogy komplett bolond, de hát, legyünk őszinték kedves barátaim, ki nem őrült, mindnyájan azok vagyunk. Az emberek őrültek, mert tudják, hogy meghalnak, és ezért nem is szabad haragudni rájuk. És ezt csak így kimondta, ilyen egyszerűen, de engem ez a végtelenül egyszerű mondat úgy megrázott, mint az áram, letarolt, mint egy ágyúgolyó, már jártam így egyszer régebben, beültem egy filmre a moziba, az úgy kezdődött, hogy csupa feketeség volt a vászon, és vagy egy percig nem is látszott más, csak ez a nagy koromsötét. Aztán az egyik sarokból egy kis imbolygó, apró láng elindult a vászon közepe felé. És ott felgyulladt egy másik pici fény. Az első kis láng haladt tovább, meggyújtott egy harmadikat, aztán a következőt, a huszadiknál már látszott, hogy ez egy hatalmas csillár. De addigra más irányokból újabb imbolygó kis lángok is indultak, fokozatosan világosodott minden, és a végére a nagy koromfekete vászonból egy fényben úszó, hatalmas palota tükrös bálterme lett, és az is látható volt, hogy az imbolygó kis fények a libériás lakájok kezében hosszú boton lévő kis gyújtólángok, és ez lett a nagy koromfekete vászonból, de addigra már nekem folytak a könnyeim, és olyan zokogás jött rám, hogy ki kellett botorkálnom a sor közepéről, égett az arcom a szégyentől, akkor meg csak ültem a kocsmában, mint akit fejbe vertek, és úgy éreztem, ha ezt én előbb hallom, előbb tudom, egy csomó mindent másképp csinálok, és visszagondoltam arra a sok hasznavehetetlen marhaságra amivel az iskolában tömték a fejünket, ahelyett, hogy ilyesmire tanítottak volna, biztos másképp nézek a többiekre, ha mindjárt az elején valaki elmagyarázza, ahogy most a Tanár Úr, hogy a mélyén a dolgoknak, a legmélyén egy a bajunk, mert a halál tüskéje ott van az összes szívben, és rögtön kitör a gyalázat, ha az asszony elsózza a levest, meglöknek az utcán, vagy kisebb szám áll a fizetési papíron. Azt mondja, azt nem tudjuk elképzelni, mi lenne itt, ha egyszer csak kihirdetnék az örök életet, ha megtudnánk, hogy a halálnak innentől viszlát, és mától mindenki annyit él, amennyit akar, persze ha nem akar, akkor nem, semmi sem kötelező, akkor kiszállhat, de ha úgy dönt, marad, akkor hadd szóljon, nincs időbeli korlát. És mindez nem valami bizonytalan ígéret lenne, hanem mindenki a sejtjeiben érezné, hogy ez a visszavonhatatlan kinyilatkoztatás maga, és olyan biztos, mint eddig volt a halál. Azt mondja, olyan ünnep törne ki, amilyet alig lehet elképzelni, az emberek kitódulnának az utcára, ordítanának az örömtől, vadidegenek csókolgatnák egymást, zokognának a boldogságtól, leállna minden, a munka, a közlekedés, nem számítana semmi, a világon semmi, csak a mámor, a mámor, hogy nincs többé haldoklás, elmúlás, temetés, táncolnának és innának, míg a kimerültségtől össze nem esnek, és csak akkor derülne ki, micsoda rettenetes görcs volt eddig a lelkekben, milyen jeges félelemben éltek, és hogyan próbálták elnyomni magukban ezt az iszonyatot. A következő nemzedék pedig, amelyik a halál fenyegetése nélkül nőne föl, szent borzadállyal tekintene vissza, és egymástól kérdezgetnék, hogyan lehetett így élni, ilyen nyomorúságban? Mit mondjak, nem lesz jókedve az embernek amikor ilyeneket hall, de azért mégis örülök, hogy hallhatom, és nyilván úgy van, hogy az itteni életből nem lehet rálátni más világokra, de én meg kezdek rálátni más dolgokra, olyanokra, amikről azelőtt fogalmam sem volt, és szerencsére azért nem csak ilyen lehangoló témákról folyik a szó, mennek a mindennapok, apró-cseprő ügyek, ha lehet, kisegítjük egymást, ott volt például, amikor a Tanár Úr megemlítette, elromlott otthon a WC, gyorsan meg kellene csinálni, de mindenki, akit csak hívott, vakarózik, hogy majd holnap, meg így, meg úgy, gondoltam, olyan nagyon sok minden nem tud elromlani egy WC-n, ajánlkoztam, hogy majd megjavítom, elkértem a címét, megígértem, hogy még aznap este felugrok, így is lett, a Tanár Úr nyitott ajtót, betessékelt, a szoba küszöbén majdnem hanyatt estem, mert odabent Lapát, Csiriz, Tomajka meg egy ismeretlen ürge konyakoztak vígan, elkéstél kis pajtás, vigyorgott Lapát, már megcsináltuk, nagyon bárgyú képet vághattam, mert kitört a röhögés, kisült, hogy ezek is megtudták a Tanár Úr gondját és eljöttek, de úgy, hogy nem is tudtak a másikról, így aztán nem csak én vágtam olyan hülye képet, hanem mindenki, aki az elsőnek befutó Tomajka után érkezett, az idegen pali meg a Dominós Robi haverja, ő valódi vízvezeték-szerelő, a Robi őt küldte maga helyett, mivel nem tudta otthagyni a kocsmát. Így aztán öten voltunk egy klotyóra, szerintem ez nem rossz arány, a Tanár Úr felesége mondta is, mennyire hálás a sorsnak, hogy ezt megérhette, a konyhából kiabált ki, ahol gyártotta a szendvicseket, ami azt illeti, hatan lettünk volna, ha Pöttyös is eljön, kár, hogy nem jött, mert az tuti világrekord, egy budira hat szerelő, ilyen még nem volt, de ez a süket pók esküvőn, utána meg lagziban volt aznap, na, nem irigylem érte, mert amit kapott tőlünk utána...ment a zrikálás másnap rendesen, mi van, már egy vacak kis esküvő is fontosabb, mint a Tanár Úr WC-je, hagyjuk a süket dumát, hogy a lányod ment férjhez, téged minden kicsiség eltántorít? ne bántsátok ezt az ócska kis árulót, avatkozott közbe jóindulatúan Lapát, eszement nagyságú napszemüveget viselt, mert a konyakok után még mindig bántotta szemét a fény, nem is láttuk merre néz, csak onnan gondoltuk, hogy Pöttyösre, mert rámutatott, aztán én is beszálltam, mert volt egy kis elszámolni valóm a Pöttyössel, mégpedig Csajkovszkij kapcsán, eddig mindig csodáltam, milyen jó a memóriája, mondtam is neki, ez igen, ez már döfi, mert olyan részeket is elfütyült az Olasz Capriccioból amikre én már nem emlékeztem, erre a múltkor elkottyantotta, hogy ő megvette a CD-t, mit megvette, rendszeresen hallgatja munka közben, amikor először felrakta a műhelyben, a segédje csak lesett, de egy mukkot nem mert szólni, mostanra meg már az is rájött, hogy sokkal szórakoztatóbb így autót szerelni, mintha feszt az idegesítő, hülye híreket hallgatnák a rádión, de a lényeget még nem mondtam, mert a Tanár Úr lakásán viszontláttam a fotómat a falon, azt, amit Pöttyösről csináltam evés közben, aminek a kapcsán végül elmentünk múzeumba, és azt mondta, büszke lehetek erre a képre, és tényleg, jó érzés ránézni, ez a kép eddig nem volt, de most, hogy megcsináltam, egyszerre csak létezik, és valóban úgy van, ahogy a Tanár Úr mondta, valamit hozzáadtam a világhoz, sose gondoltam volna, hogy ez ilyen csodálatos érzés, én eddig semmit nem adtam hozzá, semmilyen új dolgot nem csináltam, vagy semmi olyat, amire különösebben büszke lehettem volna, egy bazi nagy raktárban targoncázni nem éppen alkotómunka, erre a Tanár Úr azt mondta, ne becsüljem le saját munkámat bármi legyen is az, mert azzal saját magam is lebecsülöm, és igenis minden munkának van értéke, különben meg, és most elnézést kér, de kis kitérőt kell tennie, később megértem miért, szóval, mi csak apró részei vagyunk egy nálunk hatalmasabb rendszernek, mert nehogy azt higgyem, hogy az emberiség a Földön élő emberek létszámával egyenlő, ahogyan a hangyaboly sem a benne élő hangyák összessége, annál sokkal, de sokkal intelligensebb, nézzük meg például, mi van a nagy háborúk után, ilyenkor halomra dőlnek az évszázados statisztikák, mert mindig több fiú születik mint lány, mintha valami valahonnan pontosan tudná, hogy pótolni kell az elesett férfiakat, vagy például a hosszú háborúk alatt eltűnik a rák, mintha éppen elég lenne a háborús veszteség, és egy halálos betegség már túl sok lenne mellé, ilyenkor ez a halálnem ideiglenesen eltűnik a színről, és ez a titokzatos, bonyolult önszervező rendszer igen bölcsen működik, mert például az emberiség intelligenciaszintje sokkal magasabb is lehetne, de muszáj a mostani szintre belőni, mert csak így van egyensúlyban, nagyjából ennyit engednek a földi körülmények, gondoljuk el, ha mindenki atomfizikus lenne, festő, meg feltaláló, nem lenne aki megcsinálná a feltalált gépet, ki vinné el a szemetet, ki építene utat, kár is tovább sorolni, és itt jövök én megint a képbe, ahonnan tulajdonképpen elindultunk, hogy egyáltalán nem hiábavaló a munkám, nagyon is szükség van rá, és legyek csak büszke rá nyugodtan, viszont van egy másik oldala is a dolognak, méghozzá az, hogy ez a rendszer rugalmas, és a benne lévőknek engedi a mozgást, és ő már régen mondani akarja nekem, hogy tanulnom kellene, szerinte több van bennem, mint amit kihoztam magamból, és nem is késtem le még semmiről, hisz csak most múltam harminc, még minden nyitva áll előttem, még minden lehet. Amióta ismerem a Tanár Urat, most néztem rá először kedvetlenül, nem akartam újra beülni az iskolapadba, eszem ágában nem volt ilyet csinálni, de ő folytatta tovább, mert látta rajtam, hogy semmi kedvem az egészhez, azt mondta, szerinte az emberek olyanok, mint a kagylók, kagylók a meleg tengereken, mindegyikben ott egy kis gyöngy a mélyén, egy egész kicsi gyöngykezdemény és ez ott van mindenkiben, tekintet nélkül arra, kicsoda az illető, és mindenkinek a saját felelőssége, nevel-e belőle igazi gyöngyöt, önbecsülés kérdése az egész. Ezt a szót sem hallottam sűrűn idáig, az iskolában meg sem említették, nekem sose mondta senki, hogy érték lehet bennem, és én sem néztem magamra úgy soha, mint akiben gyöngy van, másokról nem is beszélve, de ezen most gondolkodóba estem, annyira, hogy alig hallottam a Tanár Úr hangját, csak akkor figyeltem föl, amikor a fotó szó elhangzott, hogy szerinte fotós iskolába vagy tanfolyamra kellene mennem, úgy érzi, ehhez van tehetségem, mit mondjak, nagyon meglepődtem, igaz, mindjárt elsőre megtetszett az ötlet, mert ez tényleg érdekelt, csak valahogy sosem gondoltam rá, hogy ezt tanulni is lehetne, a Tanár Úr megígérte, segíteni fog, és tényleg, közösen utánanéztünk, de kiderült, hogy nem valami olcsó játék egy ilyen éves tanfolyam, így hát elkezdtem spórolni, a Tanár Úr meg biztatott, mondta, addig is képezzem magam, hozott fotóalbumokat, meg könyveket, ahol a technikai leírások vannak, közben mindig érdeklődött, hogy állok, lassan, de biztosan kezdett gyűlni a pénz, és nagyjából a fele már összejött, amikor, sose felejtem el, hideg decemberi este volt, együtt a banda, iddogáltunk, beszélgettünk, egyszer csak váratlanul mindenki felállt, a Tanár Úr hozzám lépett, átadott egy borítékot, utána megölelt, és sorban jöttek a többiek és ők is megöleltek, először azt sem tudtam, mi van, kiderült, ezek a hátam mögött titokban összedobták a hiányzó részt a tanfolyamhoz, amikor ezt felfogtam, csak álltam ott, nem tudtam kinyögni egy szót sem, pont azt éreztem, ugyanazt, mint amikor a moziban abban a filmben az egymás után felgyulladó sok kicsi lángból tündöklő fény lett, csak nyeltem nagyokat, olyan lehettem, mint egy hónappal azelőtt a Dominós Robi, ha nincs sok vendég, a Robi pár percre mindig leül az asztalunkhoz, éppen a kocsmákról folyt szó, és a Tanár Úr, aki rengeteg helyen járt a világban és mindegyik országban megnézi a kocsmákat, azt mondta, hogy egy csomó félében volt már, nagyon híresekben is, de ő ugyan egyiket sem cserélné el semmi pénzért ezért a kocsmáért. A Robi ezt hallva csak ült, nem szólt semmit, ehhez tudni kell, hogy Robinak egy élet munkája van a kocsmájában, nem túlzás, ez az életműve, a második szerelme, szóval csak ült, babrálta a névadó kötényét, aztán krákogva elnézést kért, sok a dolga, de mikor felállt, én láttam milyen fényes a szeme. Szóval, most iskolába járok, ezt se gondoltam volna, azt meg végképp nem, hogy élvezem, de azt sem, hogy a Pöttyös CD-ket kezd vásárolgatni, Lapát meg rákapott a poszter gyűjtésre, azt tartja a mondás, egy fecske nem csinál nyarat, hát, szerintem meg attól függ, ki az a fecske, a borítékos eset után nem sokkal csináltam egy fotót, a fiúkat kértem meg, segítsenek a felvételnél, szóltam nekik, hogy nem nagy dolog az egész, kihoztunk az asztalhoz hat kori sört, elrendeztük kör alakban, mindenkit megkértem, fogja meg a korsó fülét, én meg egy székre felálltam, és levettem az egészet. Nem is látszik egyéb, csak az asztal felülről, a fénylő, habos kriglik, meg könyéktől hat kar, mindegyik más, ott van Lapát feltűrt inge, a Pöttyös szerelő ruhájának olajos ujja, a Tanár Úr zakója, és így tovább, „Barátok", ezt a címet adtam neki, ezt meg a Dominós Robi nagyíttatta ki, ott van most is a kocsma falán, ez nekem ér annyit, mint ha valamelyik híres kiállítóteremben lenne kitéve, szerintem érdemes megnézni, ott lóg a söntéspult mellett, ha van egy kis idejük, ugorjanak be, leginkább nyáron érdemes, ilyenkor, mintha a Napból csapolnák, aranyszínben égnek a korsók, dél körül már együtt van a brancs, játsszuk a szokott játékunkat, talán éppen egyikük lesz majd, akire fogadunk, vajon mit csinálhat, de akkor számíthat egy meghívásra, fizetünk egy korival és megisszuk együtt, kicsit beszélgetünk az asztalunknál, az asztalunknál, aminek a lábát dél tájban már körbeöleli a fény, ott lebeg rajta, mint valami csónak, mint valami kis sziget, és ami szétárad az emberben ilyenkor azt nem a szesz teszi, annak semmi köze hozzá, valami békés elégedettség, amikor egyszerűen csak jó lenni, jó létezni, élni, és tudom, hogy röhejes, de én néha ilyenkor még azt is képzelem, talán nem is sört iszunk, hanem azt a sárgás, aranyló, magasból hulló fényt.
Megjelent a Bárka 2010/1-es számában
