Podmaniczky Szilárd
Tűzbab
Már harminc éve vagyok sofőr, de azt az egyet nem bírom elfelejteni a kreszből, amit a Kovács bácsi mondott. Azt mondta, hogy a villamos és a gépkocsi közül azért van a villamosnak elsőbbsége, mert a villamos nagyobb. Akkor még nem láttunk villamost, úgyhogy elhittük neki, mert a kocsmába is az az ember megy be előbb az ajtón, amelyik nagyobb.
De hiába tettem le a kreszvizsgát, maradt egy nagyon hülye szokásom. Szeretnék énekelni. Most nem mutatom meg, hogy hogy énekelek, mert az annyira nem énekelés, mint amikor ültödben rácsukod a vécéülőkét a micsodádra. Igen, olyan arcot is vágok. Úgy nézek ki, mint aki a tikkasztó nyári délutánban meghúzza az ecetes üveget. Viszont egy dolog az nagyon megy, tudom utánozni a helikoptert. Kidugom a nyelvemet a számon, aztán hirtelen behúzom. Töp-töp-töp. Olyan érzés ám ez, hogy szinte forog az agyamban a rotor. De nincs annyi kerozin, amennyitől szépen tudnék énekelni. Így kinyújtanám a kezem, és dallamosan rohangálnék az eperföldön.
De azért legalább sofőr lett belőlem, és nem bankrabló. Jut eszembe szegény Tibi, aki úgy rabolt bankot, hogy nem is akarta.
Abban az évben épített házat, de annyi pénze már nem maradt, hogy bebútorozza. Úgy éltek a feleségével a parkettán, hogy mind a kettőnek folyton lila volt a térde. Hanem azt gondolta ki a Tibi, hogy babot fog termeszteni a kertben, méghozzá fekete színű tűzbabot. A tűzbab az olyan természetű, hogy nagyon magasra tud nőni, úgyhogy a Tibi gyakorlatilag egy dzsungelt épített a kertjébe. Vörösen lángolt a tűzbab virágja, és amikor az első termést meghozta, úgy voltak vele, hogy megkóstolják, és csak aztán viszik piacra.
A felesége parányi csülökhússal főzte a levest, de bab az volt benne jócskán. Klasszul megebédeltek, tele lett a hasuk, és akkor a Tibi azt mondta a hitvesének, hogy jó kis bab ez, ideje megnyitni a vállalkozás bankszámláját.
El is mentek a bankhoz, az asszony vezette a kis Daewoo Matizt, ami olyan keskeny volt a bankhoz parkoló dzsipek között, mintha Csubakka összenyomta volna. Valami hasonló történhetett, mert az asszony felöli ajtó nem akart kinyílni. Menj be egyedül, én át nem mászok még egyszer a kézi féken meg a sebváltón, a múltkor is megcsúszott a lábam a padlógumin. Így hát egyedül ment a bankba a Tibi.
Amikor belépett, megnyomta a gombot, és elvette a sorszámot. Ám abban a pillanatban kettőt fordult a gyomra, és a fölszabaduló babgáz szinte lerobbantotta a gatyáját. A biztonsági őröknek fogalma sem volt, honnan jön a lövés, úgyhogy nem tudtak mire célozni, csak toporogtak előre nyújtott pisztollyal, mint aki a tömeg között az anyukáját keresi.
Óriási kavarodás támadt, merthogy az a kétmaréknyi bab jól megtanulta a kémiát, és mint a gépágyú, retye-rutyázva szabadult a testből. Egyedül Tibi tudta, mi történik, ezért neki nem volt olyan félelmetes, csak egy kicsit pironkodott. Odament az egyik ablakhoz, hogy megnyissa a számlát. A bankos csajszi azonnal elétolta a pénzt, és azt kiabálta, hogy hagyja meg az életét, holnap lesz a mellnagyobbító műtét fölmérése, és neki a félelemtől másfél négyzetmétert esik össze a bőre. A Tibi közben annyira nyugodt volt, hogy még zacskót is kért a pénznek; nem azt, egy nagyobbat.
Odakint bevágta magát a kocsiba, lehúzta az ablakot, hátrabuktatta az ülést, az asszony pedig kényelmesen elhajtott.
Csakhogy a biztonsági kamera rögzítette a Tibi arcát, és még aznap este kiszállt hozzájuk a rendőrség. A Tibi jottányit sem állt ellen, beengedte a rendőröket, és azon nyomban beismerte a történteket, még ha bűnösnek nem is érzi magát, és hogy jó szándékáról biztosítsa a rendőröket, megkínálta őket a maradék bablevessel. A rendőrök jól bevacsoráztak, ittak egy pohár sört, még egy kicsit elkvaterkáztak, csak utána indultak a Tibivel az őrsre.
Ahogy kiléptek a sötét udvarra, hirtelen kettőt fordult a rendőrök gyomra. A bab nem kímélte egyiket sem, és elkezdtek ropogni a fegyverek. A rendőrök, hogy megvédjék magukat a láthatatlan támadótól, pisztolyt rántottak, és ahogy voltak, sorban lepuffantották egymást, ami logikailag egy kicsit sántít, mert így az utolsónak saját magában kellett fölismernie az ellenséges támadót. Na, mindegy, a tényeken nem változtat a valóság. A Tibi kihívta a rendőrséget és a mentőket, hajnal kettőig szirénáztak, mint a baglyok. Hogy aztán pontosan mi lett, nem világos, nem akart az asszony többet beszélni erről, úgyhogy csak azt tudom, hogy a Tibinél lefoglalták a több mázsa tűzbabot, és hogy a jó termény ne vesszen kárba, nem megsemmisítették, hanem kivitték a magyar alakulatoknak Afganisztánba.
A Tibi felesége, az Irénke nem bírta tovább fél évnél, hogy mindenki hathengeres kipufogónak becézi, és még az előzetesben elvált a Tibitől. Én meg, ugye, jól ismertem az Irént, volt szakmám, még ha énekelni nem is tudtam, és egy gyönyörű hajnalon megkértem a kezét.
Előző este összefutottunk a sarki presszóban, amelyiknek Amundsen volt a neve. Az Irén éppen kért egy gömb fagyit, mondom, hadd hívjam meg, kedves, kettőre, olyan szépen tetszik csinálni, ahogy a puncsot nyalogatja. Hanem akkor mindjárt rákontrázott, mert valahogy a tűzről pattant nők szeretik a mirelit dolgokat, hogy megenne ő egy vagonnal is, annyira imádja a fagylaltot. Akkor elmentem az anyukámhoz, mert neki volt egy ilyen mélyhűtős táskája, kikértem a cukrásztól két zacskó ipari jeget, és húsz tálka gombócfagyival beültünk a furgonba.
Az Irénke azt hitte, hogy az iskolának szállítom az ételhordó kocsival, de amikor betettem kettesbe, megkérdeztem, hol szeretné elfogyasztani, a hússzor öt, azaz száz gombóc fagylaltot.
Délután ötkor húzódtunk le a Banyázó-völgybe, és már kelt a nap, mikor az utolsó gombócba nyalintott. És akkor azt mondta, hogy fázik. Nem csodálom, Irénke, mondtam, gyakorlatilag a fagyhalálba nyalta magát az éjjel, és akkor én, mint férfi, akinek egyébként elzsibbadt az összes farpofája, átöleltem.
Egy hónap múlva megvolt az esküvő, az anyukámtól egy padlóvázát kaptunk, hogy úgy ne járjunk, mint a Tibi meg a bútorok.
Született két nagy gyerekünk, vagyis először kicsiknek születtek. Most boldogan élünk, és meghalni a magunk jószántából nem fogunk.
Ja, és el ne felejtsem, a Tibit azért rendesen látogattuk a börtönben, mert teljesen kikészült szegény, évekig elnyújtózott a per. És amikor kihirdették az ítéletet, szabályosan elájult, úgy kellett föllocsolni. A bíró se értette, milyen érzékeny bűnöző lakik benne. Odament hozzá és megkérdezte, mi történt magával, fiatalember. Mi történt, mi történt, mérgelődött a Tibi. Maga ugyan ujjongana, mikor a szemébe mondja a bíró az ítéletet, hogy kötél. Erre elnevette magát a bíró. Süket maga, fiam? Nem kötél, öt év.
Akkor az Irénnel létre hoztunk egy alapítványt a Tibi megmentésére, és ha önök is úgy érzik, hogy nem ő bűnös, hanem a tűzbab, akkor ajánlják föl a Tibinek az adójuk egy százalékát.
Megjelent a Bárka 2009/5. számában
