Szabó Tibor Benjámin
Emőke almája
- Egy őrsvezető titkos naplójából (1989) -
Nincs elég bajunk, a Kéri Zotya ma felírta az iskolaköpenyére, a hátára sárga krétával, hogy Pokolgép. A két p között meg faszán lógott egy bikalánc, az is rajzolva, persze. Klafa volt, nem mondom, csak Karcsibának, az ügyeletes tanárnak nem tetszett annyira, illetve egyáltalán nem, azt ordította a sorakozónál, hogy Mi kurvaisten ez?! A Zotya meg meg nézte a farkasszemet, és kőkeményen mondta: Életcél! Mert ez a ő célja. Hogy metál. Ahogy az apjának, a Kéri Miska bácsinak meg az egészség, a helyes élet, mert a múltkor magyarázta nekem a meccs előtt, hogy a doktornő is megmondta, és ő betartja, mert az egészség a legfontosabb a világon, hogy az a gyógyszer, amit ő a szívére szed, az olyan, hogy azzal maximum egy, legfeljebb kettő... de semmi esetre sem több mint három üveg sört lehet inni. És betartja, mert be. Mert céltudatos. Hiába, célok kellenek az embernek, ahogy a tavalyi őrsvezető képző táborban is megmondta Joli néni, aki annyira bandzsa, hogy egyszerre tudta bámulni a bungaló két sarkában álló Illyés ikreket, A cél a motorja a szocialista építésnek, meg mindenféle másnak is, gyanítom, úgyhogy most már biztos, hogy csillagász leszek. Távoli, spirális rendszerek ismerője, aki belelát a végtelen sötétbe, birodalmi rombolók és barna hercegnők közé, de tényleg nem azért, mert Emőke is ilyen szakkörre jár majd ősztől, meghívták, hogy nagyon tehetséges, hát nem miatta. Vagy kicsit tán mégis.
Viszont a cél legalább megvan az úttörőben is, mármint az őrsömben, a Conan, a barbárban, amiben csak fiúk voltak a mai napig, azért is tudtuk megszavazni ezt a franyó kis nevet, de még Emőke is elfogadta. Őt ma vettük be, nem teljesen önszántunkból, hanem külső tanácsra, az osztályfőnökünk, Erika néni hívott össze bennünket a nagyszünet végén, és nem erősködött, nem hatalmaskodott, végignézett rajtunk derűsen, és annyit mondott, hogy Lányok nélkül, higgyétek el, nem megy semmi.
Szóval Emőkét beszavaztuk tagnak a gyűlésen, hogy menjen, aminek mennie kell, és kell nagyon, mert bajok lettek nemrég, helyzet van, az őrs testületileg eltiltva a tanévzáró sulidiszkóból Zsótér Sanya miatt, aki a pénztárosunk, és aki macskákból próbálta összeszedni az őrsi lóvét a gyereknapi hozzájáruláshoz. Mármint, a szomszédjuk, a Kerekes doktor volt a főludas végső soron, az ő gyöngyösei között garázdálkodott egy ideje valami fehér kandúr, és az orvosunk, miután egyszer majdnem megfogta a macsekot, de az valahogy mégis eliszkolt, azt találta mondani, hogy húsz forintot ad minden fehér macskafarokért. Hát, nem gondolta komolyan, nyilván, csak épp az nem volt beleszámítva a képletbe, hogy a felajánlás Sanya fülébe jut. A pénztárosunk nagyon jó gyerek, lelkiismeretes meg minden, de az esze nem egy zsilettpenge. Úgyhogy még aznap késő este, meg utána sokszor fémhurokkal osonkodott Sanya a falu főutcáján, árokpartról faágra, kispadról ablakkönyöklőre ugrott, ha kellett, úgy cserkészte be a nyávogó bajszosokat, és ténylegesen vállalva az őrsért a mindent, mint akinek küldetése van. Ámde hiba volt a gépezetben, ezt be kell vallani. A főutcánkban ugyanis többnyire cirmosok élnek. Csíkos kiscicák lefetyelik a tejet reggelente a nyári konyhák küszöbén, illetve lefetyelték, mielőtt Sanya be nem gyűjtötte őket. És potyára, látszólag. Nem lehetett ugyanis tagadni, hogy ezek a macskák nem felelnek meg a kiírásnak. Mondjuk, a Sanya se teljesen hülye azért, a Zsótér Lajos bácsi műhelyéből meg eltűnt egy doboz radiátorzománc. Fehér. A pénztáros fejbe csapkodta az állatokat, ne szenvedjenek, a lemetszett cirmos farkakat meg gondosan bele a festékbe, és tette is ki száradni őket a többi mellé. Közben meg nyilván azt számolgatta, hogy akkor ebből mennyi bevétele lesz az őrsnek. És még az is lehet, hogy Kerekes doktor megdöbbenésében tényleg kifizette volna a beígért vérdíjat, mikor Sanya beállít vagy harminc macska zománctól és vértől ragacsos farkával, mert a doktor tisztességes ember, tudja, mi az adott szó - csakhogy. A Zsömlikét, a Ráczné igazgatóhelyettes öreg kedvencét, azt nem kellett volna kinyúvasztani! Ugyanis Ráczné imádta a macskáját, botrányt csinált, ráadásul fel is göngyölítette a rejtélyes macskaeltűnések ügyét, mi meg ki lettünk tiltva diszkóból. Sanyát persze leordítottam, hogy legalább azt kövér dögöt mért nem lehetett békén hagyni, mikor tudja, hogy a dirihelyettes milyen, a pénztárosunk pedig akkor pislogott bocsánatkérőn, és csak annyit mondott, szégyenkezve, halkan, hogy A sötétben olyan kurva egyformák ezek.
De van remény, kaptunk egy esélyt mégis, a csapatvezető, a Csönge néni ma bejelentette, hogy ha jól szereplünk a Szocialista Haladásért Akadályversenyen, és még idén teljesítünk egy színvonalas kulturális programot, akkor azért megtanácskozzák a vezetők, hogy érdemesek vagyunk-e mégis a közösségi életre. Ezért kellet ma gyűlést tartani. Menetlevelet csináltunk kartonlapból, égett a széle, hogy pöpec legyen, ott Emőke is segített, és úgy csapta össze, olyan hévvel a lángoló papírt, hogy attól távoli, spirális rendszerek mozgása ébredt a blúzán, meg barna hercegnők életvágya a szemeiben, amitől biztossá vált, hogy csillagász leszek. Csak előbb még meg kellett beszélni, hogy mi legyen a kultúrával, és volt is egy ötletem, mert a Zsani nénitől, a magyartanárunktól hallottam, hogy a városban lakik egy igazi költő, aki nagyon bátor, meg nagyon szép verseket ír, úgyhogy, gondoltam, elmegyünk hozzá művészlátogatásra, megkérdezzük, hogy ő mint költő hogyan járul a szocialista fejlődés útjához, aztán majd erről írunk egy fogalmazást, és kész, passz. Meg is osztottam a tervet az őrssel, ám akkor szólásra emelkedett Kun Ferike, aki annyira hülye, hogy még az anyjáéknak sincs rendes munkája, hogy villanyszerelő, vagy adminisztrátor, hanem az osztályfőnöki órán, mikor kérdezik, mindig kénytelen azt mondani, hogy a szülei szellemi szabadfoglalkozásúak. Kun Ferike felállt, és göndör vigyorral mondta, hogy az öreg (így nevezte a város igazi költőjét, hogy öreg) egyrészt szarik a szocializmusra, másrészt meg rohadt nagy kurvapecér, a kancakolostorból, vagyis a nővérszállóról hordja a csajokat a ganés-füstös lakásába, és biztos nem pirospacsizni, úgyhogy ha mi ebből írunk fogalmazást, hát a megyéből is kibasznak bennünket, nemhogy a diszkóból. Ebben azért volt valami, ha igaz, ezért a kultúr program tervezését hagytuk egyelőre, dagadó izmú Conant rajzoltunk inkább a menetlevél hátuljára, jó nagy karddal, ágyékkötőben, meg kedvtelve figyeltük, ahogy Emőke a finom ujjaival dörzsöli szét a grafitport a rubrikák körül, hogy szebb legyen.
Aztán szélnek eresztettem az őrsöt, összepakoltam a teremben, és mikor indultam volna haza, Kun Ferikét láttam meg a kézilabda pálya szélén, az aszfalton téblábolt egyedül, a Turbó rágóból kiszedett autós képeket nézegette, a vékony papírlapok narancsos illatát szagolta mosolyogva, a többiek már elmentek. Arra kanyarodtam a biciklivel, hogy kezeljünk, meg mondtam neki, mert úgy éreztem, valakivel meg kell osztanom, hogy én igazi csillagász leszek, és ez már teljesen biztos. Kun Ferike pedig vigyorogni kezdett újra, és úgy válaszolta, olyan pofátlan magabiztosan, mint aki tényleg tud valamit, hogy Neked, apám, sose lesz akkora melled, hogy ebben a városban...
Megjelent a Bárka 2009/5. számában
