Turai Laura
Kimondom
Meg akartál ölni.
Olyan volt minden szavad
mint angolnanyál a
loc-ness-i tóban
s a titkos szörny te magad.
Mint eszét vesztett feldúlt vakond
túrtad a sötét utat
Míg meghaltam érted
Százszor-ezerszer,
hogy egyszer láthassam
kihűlt arcodat!
Dióbarna éjben gyöngy után kutattam
Fűzni örlő percek aranyfonalára
Ezer élet bűnét érted elzokogtam
Fészkedbe rohantam - ott bujkáltál, gyáva!
Keselyűknek dobtad a tündöklő kincset
Mérlegre tetted azt, mi mérhetetlen!
De míg Júdás-kezeiddel fojtogattál engem
fölvillant töretlen
hazug lárva-csendben...
Annak ragyogása,
minek nincsen mása!
Számonkérés
Nem veszed észre a tündöklő spirált
szememben s a kételyek kútjába
csobbanó kövekre csillanó álmot
mely olykor angyaltempóra vált?
Nem látod?
Hol van a szívünk, ha végtelenre dobban?
Suttognak a rétek fűszálai halkan
nyáresővé hullnak könnyeim a dalban:
nincs már hova lépjek, hogy arcod eltakarjam.
Madarak
Megvetettem ágyad, de te ónixsötét
éjek lepedőjébe csavartad lábad
Míg vártalak
fecskék gyűltek láthatatlan
s csőrükben repesve hozták
a képtelenség édes csillag-magvát
kiették a földből, s most szárnyuk mögül előre meredve
hozzák nyelés nélkül
azóta minden este
Part
Csak egy résnyi késhegyélen
fér át a kardhal-álom
kicsiny bogárka szárítja szárnyát
partot ért bokámon
higanycseppnyi izgága remény
kitikkadt gyíkok lábaujján
szahara-sötét a tó talánya
életlen léted alján
Megjelent a Bárka 2009/3. számában
