Szepesi Attila

 

67

Nem kerek szám, hatvanhét csak,

ennyi évem elhagyott.

Egyik konok, másik csélcsap,

kóborol vagy oldalog.

Ezerféle kóbor szerzet

voltam, babért elnyerő,

pojácák közt bölcsként jegyzett

átabota lantverő.

Bolyong aki éjten-éjjel,

verőfényben szundikál,

kocsma várja, teli flaskó,

lator-nóta, maszkabál.

Elkóricál tilos úton,

volt vadonba belevesz,

jelvénye körző-vonalzó,

veres rózsa és kereszt.

Lyánykák várják, léc-soványak,

nyafka szűzek s vérmesek,

pejkancák meg kékharisnyák,

dikón aranyérmesek.

Vastag Margot, Beatrice,

álmatag Francesca is,

Tatjána, a hattyas Léda

s begyes Dulcinea is.

Voltam göthös félig-mágus,

aki fűt-fát összehord,

látnok-féle, aki lódít

s szakállat visel, kaport.

Orpheuszi kelekótya,

kinek lantja összetört,

pátyolgatják angyal-módra

szarvas-patás ördögök.

Remete is voltam volna,

barlang-búvó szent, aki

imáját imával toldja

s többé már nem múzsafi.

Legyint dalra, berken ballag,

mély szurdoknak nekivág,

feled pikulát, pánsípot,

balga kórémuzsikát.

Füleli: kavargó szélben

kél a lombok dallama,

hallgatja, mit súg körül az

ezerarcú éjszaka...

Csillagok titkát kilestem,

nyájuk augusztus egén.

ahogy egykor áhítattal

Al-Birúni, perzsa vén.

Voltam vándor világjáró,

ringó földek sora várt,

Lappföld után Jeruzsálem,

Matterhorn meg Ararát.

Ezertornyú Moszkóvia,

ahol kocsmák sincsenek,

Grúziában szőrmók pópák,

vén abházok, csecsenek.

Jakut éjben kóboroltam,

hol a sarki róka jár,

vogul földön medve voltam,

mongol pusztán vadszamár.

Hegyet lépő szkipetár is,

rác, ki vinyakot vedel,

beduin, ki szélviharban

homokbuckán tevegel.

Karattyoltam polák-módra,

gótul, tótul, héberül,

rákaptam pár örmény szóra,

kuka voltam berberül...

Iramló utak mögöttem,

tornyok sora nem igéz -

golyhó igric leszek újra,

tündér muzsikára kész.

Kvázi-vénen aki ismét

pengő húrját illeti,

nincsenek bár hallgatói,

gülü-szemű hívei.

Háta sajog, feje szédül,

ősz szakálla csupa kóc -

nem érdekli, ki trónol a

Parnasszuson, neki nyóc.

Ilyen lista, olyan ordó,

kancsal pópa, műitész -

nekivág az éjszakának,

bolygó ködbe belevész.

 

Megjelent a Bárka 2009/3. számában

 

---