Prózák

 

 V__r__sk__ry_D__ra.jpg

 

Vöröskéry Dóra

 

A lamantin éneke

 

– Az a baj a támogatásokkal, hogy el kell számolni velük – sóhajtozott szomorúan Káposztásnyák polgármestere. A nő csámcsogott és kék rágóbuborékot fújt, miközben a számokat bűvölte a laptop képernyőjén. Sima arca a teljes lelkibékéről árulkodott.

– Én úgy tudtam, ez a lényegük – okoskodta a lánya.

Kettejük között négy sörösdoboz és a generációkat elválasztó meg-nem-értettség szakadéka feküdt.

– Eltűnhetne egy-két nulla. – Harapta ki az óriási rágóbuborékot Szántó Erika. Óriásit harapni, mind lenyelni, eszerint élte az életét, ideális egy politikusnak. A polgármester legtöbb gesztusa, szava túlzó volt, az apró problémákat felnagyította, a valódi gondokat elbagatellizálta, mindezt lábánál nagyobb számú tűsarkúban, XL-es méreténél szűkebb blúzokban.

– Az a lényeg, hogy eltűnt, anyu. Ahogy a könyvelő is. – Szántó Sára egyetemet végzett. Egy félévet a mérnöki és egyet a jogi karon. Széleskörű műveltsége alkalmassá tette, hogy betöltse a könyvelő után maradt űrt. – Több százmillió hiányzik! – szörnyülködött.

– Dehogy hiányzik! – Pattant fel az anyja ültéből. Mikor a széke nem borult fel a lendülettől, maga rúgott bele. – Minden pennyről tudom, hova került.

– Harmincmillió a családsegítőnek? – kérte számon a lánya.

– Oltóvízgyűjtő gödör kellett. Tűzvédelmi előírás.

– Az egy ledvilágításos medence! – veszekedett Sára.

– Hát, ha majd tűz lesz, senkit nem fog érdekelni a színe! – érvelt az anyja. A levegő sercegett, a késeket megélezték, és Sára még nem fejezte be:

– Ötvenmillió a templomnak 24 karátos, ehető aranyfestékre?

Erika a homlokát ráncolta: Miért ilyen értetlen ez a gyerek? Az apjától örökölte, hogy nem érezte tervei velejét, a siker karnyújtásnyira lévő selymességét.

– Csak két könnycseppet kellett festenünk a Mária-szoborra, és egyből zarándokolni kezdtek a népek meg a sajtó. Ez egy befektetés. Ráadásul eperízt érez, aki lecsókolja.

– Anya! 100 litert vettetek! A Titanic film nem termelt annyit. Eldorádóvá festheted az egész falut.

– Csak ilyen nagy kiszerelésben adták – sajnálkozott a polgármester minden sajnálat nélkül. – Van legalább aranytartalékunk, és a könnyező madonnát még sokáig csodálhatják.

Sára mélyeket sóhajtott. Megviselte az anyjával való beszélgetés, és egyben furcsa megértést is érzett szülője iránt. Már tudta, miért nem látogatják a nagyit sűrűbben.

– És az óvoda? Minek alumíniumöntöde a négyéveseknek? Kilencvenhárommillióba került.

– Minek-minek, a kézműves szakkörnek! – Erikának rá kellett gyújtania. Mintha kihallgatáson ült volna, amin a nyomozók nem akarják észrevenni a napnál is világosabb ártatlanságát. – Maguk készítik a játékfigurákat. Megformálják, kifestik őket, aztán mehetnek a játékdobozokba meg a fa alá karácsonykor. Még termelhetnek is a picik, visszafizetik a falujuknak a támogatást.

Sára minden nyugalma odalett. Minek is kezdjen bele, hogy ez veszélyes és illegális, az anyjának mindenre lenne válasza, még talán azt is hozzátenné, hogy ha berobban az öntöde, van oltóvíz. Légzésgyakorlatokat végzett, amiket pszichológia szakon tanult, ahol még az első félév végét sem várta meg.

– Anya, holnap jön az ellenőrző bizottság, és a falu az összes támogatást hülyeségekre költötte. Ráadásul, nekünk nincs, idézem: „az ezeréves településalapítás jubileuma alkalmából emelt zenélő szökőkút, mely a milleniumi egységet szimbolizálja”. Egyrészt a falut a nyolcvanas években alapították, másrészt ez a legnagyobb tétel a teljes listán, és konkrétan nem létezik.

– No igen, ez a rész engem is aggasztott egy csöppet. Csak tudod, arra kell pénzt lehívnunk, amire adnak, úgyhogy gyorsan szerezzünk egy szökőkutat – bölcselkedett Erika. Mély levegőt vett, mire blúzán megfeszültek a gombok. – Te menj az atyához, téged jobban kedvel. Hívd ide. Én megyek Klárikáért és Annusért.

Káposztásnyákot három matróna tartotta mozgásban. Szántó Erika, a polgármester és kocsmárosné, Blanka Annus, a családsegítő és önjelölt hírharang, illetve Vida Klári óvodaigazgató és szoláriumtulajdonos. A három nő állandó létértelmező vitában állt Tamás atyával. Az atyát bosszantotta, hogy Erikáék bűnősen élnek, főbűnösen méghozzá, ráadásul élvezik is. Szerencsére Káposztásnyák lakosait és saját érdekeiket szolgálták mindannyian, így egyesülni tudtak a szent cél érdekében.

– Holnap délután jön a bizottság. A szökőkútnak szöknie, énekelnie kell – jelentette Erika a díszes társaságnak. Nem először pályázott Káposztásnyák, a megjelentek gyakorlott projektmenedzserhez méltón viselték a rövid határidővel járó stresszt.

– Mi a keret? – kérdezte Tamás atya szúrós szemmel. Sárában látta egyetlen szövetségesét, esténként azért imádkozott, hogy a kislány egyik szülőjére se hasonlítson.

– Tudja, minek van kerete? A parókia új rózsakertjének. – Csapott az asztalra Szántó Erika. – Meg a szolicsöveknek és a medencének. Ennyink van, ebből kell dolgoznunk.

Az atya megsértődött, még az orrát is felhúzta, nem szerette ugyanis, ha a díjnyertes, import rózsái szóba kerülnek.

– Tulajdonképpen mindenünk megvan – szállt be a társalgásba Vida Klári. A nő Káposztásnyák legszelídebb és legkreatívabb embere volt. Kreatív kézműves foglalkozás, kreatív dekoráció, kreatív könyvelés, mindennel foglalkozott. – Van medence, amibe beletehetjük azt a lamantinszobrot, ami a sufniban lapul. A gyerekekkel öntöttük a nyári táborban, mikor a globális felmelegedésről tanultunk. Ehhez találtam öntőformát a neten. Megfúrjuk elöl-hátul, és dőlhet a lé.

Az ötletet csend követte, Sárán kívül mindenki a telefonjáért nyúlt, majd a lamantin szót pötyögte a keresőbe. Egy fókaszerű vízi állat volt.

– Mi köze egy tengeri élőlénynek az alföldi falunkhoz? – akadékoskodott Sára. Tamás atyára nézett támogatásért.

– Kiváló kérdés, gyermekem. – Bólintott az atya méltóságteljesen. – Remek ikonfestőnk és régészünk, Gyula, akit az Úr keze vezet, mikor a Szentanya könnyeit is festi, bizonyosan elő tud ásni egy ezeréves címert, mely a szentséges lamantint ábrázolja, aki testalkatából kifolyólag a bőséget, nedves életmódját tekintve pedig a kielégítő esőt szimbolizálta eleinknek. Kedves szemei az összetartozás jelképévé teszik és tették ezer éve is.

Sára úgy érezte, a józan ész elesett. Talán vissza kellene mennie az egyetemre? Csak meredt maga elé, és nem szólt többet. Nem úgy az ovis hangfelvételek! Elvégre a szökőkútnak zenélnie is kellett.

 

Az első napsugarak szikrát vetettek az arany lamantin fejbúbján. A roppant állat büszkén okádta a klóros fürdővizet, míg a vörös ledvilágítás földöntúli aurát festett neki. A vízforgatást slaggal és villanymotorral oldották meg, a szobor fenekén be-, száján pedig kifelé szökött a víz. A csobogás mellett végtelenített Bújj, bújj, zöld ág és Tipi-tapi dinó szólt a hangszóróból. Szántó Erika és kompániája magabiztosan fogadta az ellenőrzőbizottságot.

– Das ist ja, das ist ja etwas! – lelkesedett a bizottság elnöke, miközben óriási pipát rajzolt Káposztásnyák neve mellé.

 

Megjelent a Bárka 2023/5-ös számában. 


 Főoldal

2023. november 06.
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Ajlik Csenge verseiLövétei Lázár László: SzervraktárMarkó Béla verseiFinta Éva versei
Kontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnekEcsédi Orsolya novelláiTóth László: BúcsúzóZsidó Ferenc: Égig érő szénásszekér
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png