Prózák

 

 t__zs__r___rp__d_1.jpg

 

Tőzsér Árpád

 

Északi emberek

(Naplójegyzetek 2018/19-ből)

 

 

2018. november 5.           

Andrej Danko, a Szlovák Parlament elnöke nemrég egy beszédében a szlovák nép „testvéreinek” nevezte a magyarokat. A korábban a Szlovák Nemzeti Párt elnöke a mérsékeltebb és civilizáltabb szlovák nacionalisták közé tartozik, de Timeo Danaos… stb. – S „dona ferentes” mégis tünetértékű. Azt jelzi, hogy a szlovák nép a független Szlovákiában immár egyenrangúnak érzi magát a környező népekkel. A történelem folyamán először. S ezzel az érzésével nincs egyedül: a szovjet blokk szétesésével egész sor közép-európai kis nép vált önállóvá, nőtt fel a független gondolkodáshoz és cselekvéshez. Kérdés, hogy nem siettük-e el a cselekvést, az első független lépést, mikor egy olyan újabb blokk (az EU) részévé váltunk, amelyben a nyugati és közép-európai országok gazdasági teljesítőképesége és életszínvonala annyira különböző, hogy ez az „egyenrangúság” lehetőségét is problematizálja (vö.: többsebességű Európa). Nem kellett volna vajon az EU-ba való belépést egy közép-európai „testvériesülésnek”, valamiféle tömörülésnek megelőznie, amelyben a belépéshez szükséges megerősödés lezajlott volna? Az ilyen előszobának sok feltétele eleve adott volt. A hasonló gazdasági adottságok mellett gondoljunk most csak a történelmi-kulturális-nyelvi párhuzamokra! Nyelveinkben felfedezhettük volna/felfedezhetnénk azt a közép-európai alap-jelentésréteget, amely a Habsburg, majd az Osztrák-Magyar Birodalomban való együttélés során alakult ki, s csaknem úgy köt össze bennünket, mint mondjuk a franciákat, olaszokat és spanyolokat a latin grammatikai struktúra és a közös alapszókincs. De hát ezek a gondolatok ma már történelmi közhelyek, csakhogy olyan közhelyek, amelyek úgy váltak azokká, hogy semmi sem valósult meg belőlük. S ez meg szokta bosszulni magát.

 

November 22.      

Újabban nem írok, nem olvasok, nem gondolkodom – mintha már valóban afféle elhülyült vénember volnék. S ha valóban az volnék? Akkor még mindig lenne nekem való feladat: a demenciának nincs hiteles nyelve, stílusa. De feltehetően nem is lesz. A leépült szellem ilyen szempontból 22-es csapda: aki benne van, az már képtelen az állapotát leírni, aki meg még nincs benne, annak csak elképzelései lehetnek róla.

 

November 25.      

Gyermekkorom pajtái – a paraszt porták szabályos téglalapjának rövidebb, hátsó oldalát képezve – mintegy lezárták az udvarok négyszögét. A pajtán túl titokzatos, csábító világ, a gyümölcsösök sötét őserdeje terült el. Minket, gyerekeket a gyümölcsösök bűnre csábítottak, egy sem volt közöttünk, aki más kertjét meg ne dézsmálta volna már, legalább egyszer. De ez számunkra természetesen nem bűn, hanem virtus volt. Mint ahogy kezdetben Ádámnak is az lehetett az almaevés. Aztán rákapott a lázadás ízére.

 

November 26.        

Száz év után a magyar sajtó megint tele van Ady Endrével, jelezve, hogy a költő, bár nem egészen úgy, ahogy a tankönyvek tálalják (s főleg tálalták!), azaz nem feddhetetlen és megvesztegethetetlen jakobinusként, de mégiscsak jelentős személyiség volt. (Mert ugyan kit fognak a mai magyar irodalmi cirkuszból száz év múlva emlegetni!?) – A mai megemlékezők ki-kitérnek az egykori ún. duk-duk afférra is mint Ady esendőségének egyik jelére – én viszont ebben az egykori adok-kapokban nem esendőséget látok, hanem Ady „harmadikutasságát”: a költő egyszerre volt eredendően baloldali és nemzeti, s ezzel az egyetemességével egyedül állt a porondon. S egyedüllétének próbált hangot adni A duk-duk affér c. pamfletjében is, amelyben Vaády Imre de genere Bajtschcsal s Kornstein A. Bélával bizonyos mértékig egyformánt szemben áll. A mai viták résztvevői kivétel nélkül elfogadják a hagyományos szereposztást: Vaády Imre de genere Bajtschban Hatvany Lajost, Kornstein A. Bélában Ignotust látják, de mi van, ha Ady az igazat írta, mikor a Hatvanyhoz címzett levelében ekképp sikolt: „Leveled majdnem gonosz, beteg. Mindenkire gondoltam (a Duk-duk-cikkben, T. Á.), de reád nem.” Mi van, ha a költő valóban „mindenkire”, azaz nem konkrét személyekre gondolt a két furcsa név és figura alatt? Képzeljük el, hogy Vaády Imre de genere Bajtsch a nemzeti-jobboldal szimbóluma (ugyanis azt veti szemére Adynak, hogy „megsérti magyarország literális közönségét” és „forradalmat hirdet, lázít” – ilyesmivel nem Hatvanyék vádolták a költőt), Kornstein A. Béla pedig a baloldal jelképe. („Hadúrra, Jehovára és minden Istenre esküszöm, akik önöknél számítanak” – veszi sorra a két figurát és pártállásukat a költő.) S itt van még persze a „csomó senki”, aki Ady nevében és mellett „mozog, dúl-fúl, harcol és ír”, s akihez a költőnek, bevallása szerint, szintén semmi köze. S mi következik mindebből? Az, hogy Ady Endre felül érezte magát a politikai szekértáborosdin, nincs dolga a németből lett magyarkodókkal, nem vállal közösséget a nemzetietlen szabadkőművesekkel és szocdemekkel: ő egyszerre magyar, baloldali és modern. S ezt a „summa summárum”-ot ma is meg lehetne szívlelni, de a költő  halálának közelgő 100. évfordulójára írt megemlékezésekben, cikkekben, eszmecserékben ennek nyomát sem látom.

 

November 27.         

Dolgozom. Munka közben a „diszjunkció” kifejezésre lenne szükségem, de egyszerűen nem jut eszembe a szó. Ilyenkor mindig elképedek: hogyan tudhatok valaminek a létéről, ha a nyelvi alakja, megfelelője nem jut eszembe? Nem igaz hát, hogy nyelvem határai világomnak is határai, s hogy annak van világa, akinek nyelve van? Van valami a világomon belül, ami nyelv nélkül létezik bennem? Meg aztán: tudom, amit tudok vagy nem tudom? A formális logika szerint A vagy egyenlő B-vel vagy nem egyenlő, harmadik lehetőség nincs. Dehogyis nincs, mondja a tapasztalat: a tudom és nem tudom között még ott van a sejtés. – De erről a metafizikába hajló talányról már elmélkedtem itt valamelyik nap, most egy konkrét példával akarom a dilemmát feldúsítani. A szónak, amely nem jut eszembe, tisztában vagyok a jelentésével, a jelentéshez keresem a szót. Előveszem az idegen szavak szótárát. Tanácstalanul pörgetem a lapjait: hogyan keressem ki azt a szót, amelynek csak a létéről tudok, de magát a szót elfelejtettem? Aztán a „d” betűnél, mintha villámcsapás érne, megvilágosodik az elmém: diszjunkció! Mi világosított meg? A „d” kezdőhang vagy már maga a szótár látása elindított a fény felé? A világomon belül valószínűleg mindkettő része a „diszjunkció” aurájának. – Mikor találkozhattam először a „diszjunkció” fogalmával és a kifejezéssel, s milyen összefüggésben? Mikor vettem először kezembe az idegen szavak szótárát, hogy kikeressem a szó jelentését? Nem emlékszem. S e „paraemlékemnek” erről az eleméről az aurája sem mond semmit.

 

November 28.        

A világ (legalábbis a nyugati) 150-200 éve egyfolytában haldoklik. A haldoklás kezdetét a filozófiában és irodalomban Schopenhauer és Spengler pesszimizmusa, az irodalomban Baudelaire és Lautréamont halálkultusza jelzik.

 

2018. december 5.           

Terjedelmes s legalább annyira fontos tanulmányt tett közzé Tóth László a Kortárs novemberi és decemberi számában, Hagyományfolytonosság – hagyománytörés – identitás címmel, a „szlovákiai magyar irodalom” legújabb nemzedékéről, s főleg annak identitászavarairól. Rám reveláló erővel hatott továbbá az a közlése is az írásnak, hogy kb. huszonkét olyan új, huszonéves szerzője van a jelzett irodalomnak, akik már Magyarországon kezdtek megjelenni, és jelennek meg ma is, a Felvidékhez csak a születésük helye köti őket, s ők maguk nem élték meg a „szlovákiai magyar identitást”, s nem is értik, hogy mi az. S a „folyékony identitásukat” (a kifejezés az Angliában élő lengyel filozófus-szociológustól, Zymunt Baumantól való, idézi T. L.) nemcsak az magyarázza, hogy huszonéves korukra már belakták a fél világot, tehát hazájuknak nemhogy Szlovákiát nem tartják, de Magyarországra is másként néznek, mint ahogy mi, idősebbek néztünk és nézünk, hanem az is, hogy ők az első nemzedék, amelyet már a számítógép „nevelt”, tehát a család sem hagyományos értelemben identitásképző tényező számukra. Száz Pál, a nemzedék egyik exponense „uszadékfa nemzedéknek” nevezi magukat. – Mit lehet mindehhez hozzátenni? Kapásból két dolgot. Először is: a megállíthatatlan folyamatokat látva azt mondhatnánk, a határok légiesítésével egy természetes állapot állt vissza régiónkban. A mai Szlovákiai magyar etnikumának Pozsonytól Királyhelmecig nyúló, mintegy hatszáz kilométeres keskeny sávja ugyanis gazdaságilag s kulturálisan is mindig Budapest felé orientálódott (a török hódoltság 150 évét és a Kassai Magyar Museum idejét leszámítva), az önállóság itt tehát sokkal bonyolultabb folyamat lenne, mint mondjuk Erdélyben. De nem elképzelhetetlen. Először is nevet kellene találni a gyermeknek, a „szlovákiai magyar irodalom” ugyanis semmitmondó, s ha nem az, akkor lehúzó, kontraproduktív elnevezés. Állami alakulathoz, tehát határokhoz köthető valamit jelez, márpedig az irodalom soha nem államtól és határoktól, hanem nyelvtől függő képződmény. Vannak persze olyan ismérvei is, amelyek hosszú évszázadokon keresztül alakulnak ki, s ezek a nyelvhatárokon túl nyúlva inkább valláshoz, történelemhez, életvitelhez, viselkedésformákhoz kötődnek, s tkp. inkább Spengler ún. kultúrköreihez kapcsolhatók, mintsem a nemzeti irodalmak fogalmához. De összefüggésbe lehet hozni őket Hamvas Béla ún. Géniuszaival is, s a mi területünk (az egykori Felvidék magyarságának területe) akkor az Északi Géniuszhoz tartozhatna (együtt a szlovák, cseh, lengyel és skandináv irodalmakkal). (Lásd mindehhez Hamvas Béla Öt géniusz c. könyvét!) Másodszor: évtizedekkel ezelőtt, mikor leírtam, hogy elég baja az a szlovákiai magyar irodalomnak, hogy „szlovákiai magyar”, éppen a bezártságunk, a provincializmusunk ellen lázadoztam. De az akkor elindult kitörési folyamat a Tóth László által leírt trendekkel felerősödve, sajnos, azt eredményezte, hogy sorra szűntek meg az irodalmi intézményeink, főleg kiadóink és könyvesboltjaink, s ma már Pozsonyban nem lehet magyar könyvet, folyóiratot kapni, s a Királyhelmecig nyúló jelzett területen nincs magyar irodalom, csak magyar szerzők vannak, ha vannak. Ezzel tájainkon eljátszottuk annak a rég óhajtott magyar irodalmi-szellemi decentralizációnak a lehetőségét, amelyet valamikor a hatvanas években az akkori Jugoszláviában Bori Imréék kezdtek, s az Új Symposion-iskola oly nagy sikerre vitt. S az építkezés újrakezdése pokoli nehéz lesz, mert közben a legjobb szerzőink is beleszürkültek a nagy budapesti kánonba, globalizációba, azaz egy teljesen új nemzedéknek kellene jönnie, amely mondjuk Rimay János, Madách Imre, Tompa Mihály, Mikszáth Kálmán, Ady Endre (vö.: „Én északi ember vagyok”), Krúdy Gyula, Márai Sándor nyomában járva a magyar Északi Géniusz mai irodalmát megteremtené.

 

December 11.  

A szlovák SME c. napilapban olvasom, hogy a csillagászok felfedeztek a világűrben egy másik Napot, amely úgymond a mi Napunk pontos mása, ikertestvére. Micsoda naivság! Leibniz óta tudjuk, hogy még két egyforma falevél sem létezik. S erről jut eszembe, bár elismerem, a helyzet nem egészen analóg: milyen jó volna, ha legalább két hasonló természetű férfi és nő elképzelhető volna! Ugyanis a házasságra lépő férfiak és nők is naivan azt hiszik, ők rokon lelkek, aztán már a házasságuk második hetében jelentkeznek a közöttük levő antinómiák, s rájönnek, hogy nem egy fedél alatt, de még egy városban sem férnek meg. S nem különben a makacs égitestek is, bizony, nem is annyira néha, föllobogva, lángokkal egymásnak esnek.

 

December 16.      

Érdekes cikkben védi Tamás Gáspár Miklós az ún. kompetencia (szövegértés és -alkalmazás) alapú tanítás ellenében a „nemzeti kultúrát”. A kompetencia elvű oktatási mód képviselői szerint ugyanis a régebbi irodalmunkat senki se akarja már olvasni (hosszú!)”, s „amelyről hivatásos ápolói-gondozói, a magyartanárok és a magyartanárok magyartanárai is azt állítják, hogy dögunalom és fejfájás. S amelyet olyan nyelven írtak, amelyről a magyartanárok és a magyartanárok magyartanárai azt állítják, hogy a nyelvtanát és a helyesírását nyugodtan... figyelmen kívül lehet (kell) hagyni.” (A lélekharang megkondul. HVG.hu, 2018. nov. 6.) TGM ezzel szemben a nemzeti kultúra (tkp. a klasszikus magyar irodalom) személyiség- és nemzetközösség-alakító hatását hangsúlyozza és védi. Érveivel lényegileg egyet lehet értenünk (azzal a kiegészítéssel persze, hogy mindkét irodalomoktatási formára szükség van, s a kettő nem mehet egymás rovására), a szerző két lényegtelenebb (a nyelvhasználatra vonatkozó) állítását azonban vitatni vagyok kénytelen. „A főmondat alanyára alárendelt mellékmondatban akkor is személyes névmással utalunk vissza, ha az alany nem személy. Igekötővel igenelünk. Ettől vagyunk magyarok, nem a melldöngető nagynemzeti hencegéstől” – írja a filozófus.  A „melldöngető nagynemzeti hencegésről” nekem is megvan a véleményem, annak az elítélésével természetesen nem vitatkozom, de valóban csak attól lennénk magyarok, hogy helyesen beszélünk magyarul? Köztudott, hogy Széchenyi István, a „legnagyobb magyar” kezdetben nem beszélte jól a magyar nyelvet, csak később tanulta meg alaposabban. De ha már ilyen nyelvi követelményeket támasztunk mások (és magunk) magyarságával szemben, akkor ügyeljünk jobban a példáinkra. „Igekötővel igenelünk”, ez rendben van, de a TGM-idézet első részének állítása (a visszautaló személyes névmást illetően) nem állja meg a helyét. Lássunk egy példamondatot: A kutya felugatott, de gazdája csendre intette. Ez „magyarosan”, TGM szerint, így hangzana: A kutya felugatott, de gazdája csendre intette őt. Azaz: a főmondat alanyára (a kutyára) az őt személyes névmással utalunk vissza. Szerintem aki így beszél, az nem az anyjától tanult magyarul. A magyar nyelv sajátossága itt (szemben az európai nyelvekkel) pontosan az, hogy az utaló személyes névmást, ha az alany egyes számban áll, nem tesszük ki, ugyanis azt kellőképpen kifejezi a tárgyas személyrag: intette. A magyarul tanuló idegeneknek, jól tudjuk, éppen ez a fránya tárgyas igeragozás okozza a legnagyobb nehézséget. (Elképzelhető persze, hogy TGM is erre a magyar idiomatizmusra gondolt, csak összekeverte a dolgokat.)

 

December 22.  
              

Egyedként s egyedül hal meg,
de sokan
temetik az embert.
Így temettük el mi is, sokfélék,
legíróbb írónkat: Grendelt.

 

Megint karácsony, s ez sem múlhatott el haláleset nélkül: az év számos íróhalála után e hó 18-án meghalt a legíróbb hazai (szlovákiai) magyar író: Grendel Lajos. Az az írónk, aki életében, időnként, tudott haragudni is, de nem tudott gyűlölni, szeméből minden irányba derű és jóindulat sütött. Következésképpen sok olyan barátja volt, akik egymásnak, enyhén szólva, nem voltak barátai. S mivel a temetésén mindkét tábor képviselői jelen voltak (Magyarországról is), furcsa, kétosztatú volt a gyászoló sereglés: a felek között az egyetemes megrendülés ellenére is érezhető volt a feszültség. Az elhunyt előrelátó családja ezt úgy próbálta feloldani, hogy a szertáson sem egyik, sem másik oldalról nem hangzott el búcsúztatás. Aki mindenkit megért, az végül egyedül marad: a – tudtommal – ateista Grendelt végül egyetlen szál pap búcsúztatta. – A temetés másik különlegessége az volt, hogy a szlovák irodalmi és politikai elit is képviseltette rajta magát. S mivel a szertartás egyébként is kétnyelvű volt, a „Lajos Grendel” legalább annyiszor elhangzott rajta, mint a „Grendel Lajos”. Csodálom viszont, hogy Bugár Bélát, a Most-Híd elnökét nem láttam a gyászolók között. Pedig annak a szlovák-magyar összefogásnak, amelyet a nyilvánosság felé Bugár és Szigeti László képvisel, az irodalmi úttörője Grendel Lajos volt. Kitűnő szlováktudásával, műveinek szinte szimultán szlovák megjelenésével s azzal, hogy tkp. szlovák írónak is tartják – ő testesítette meg először és valóságosan is a későbbi Most-Híd vegyes párt programját. S ezzel a gondolattal nem is volna baj, ha a két nép a nemzeti felvilágosodásban ugyanott tartana, de a magyarság jelentős része a 19. századi nagy nemzeti felbuzdulás után ma már a nemzeti közönynél tart, a szlovákok viszont még távolról sem untak bele a nagy nemzeti halihóba, s a magyar toleranciával könnyen visszaélhetnek. (És vissza is élnek: lásd a magyar Rajka lassú elszlovákosodását!)

 

2019. január 8.            

A szlovák filmszínházakban most kezdik játszani Jakub Červenka Hovory s T. G. M. (Beszélgetések Tomáš Garrigue Masarykkal) című filmjét. A film forgatókönyve Čapek hasonló című interjúkötete alapján készült. A filmről a benne Masarykot alakító Martin Huba számol be a SME c. napilapban. Csodálkozik, hogy Masaryk 1914-ben (64 évesen) csak úgy ukmukfukk otthagyta a feleségét, három gyerekkel, s nyugatra távozott. Távozásának a politikai motiváción túl valószínűleg személyes oka is volt. Egy Olga Sedlmayerovának (későbbi szeretőjének) címzett levelében azt írja, hogy „megvallottam Önnek életem titkát”. (T. G. M. ekkor, 1930 körül már özvegy, első felesége, akit 1914-ben elhagyott, 1922-ben meghalt.) Életének milyen titkáról szokott az elvált vagy özvegy férfi a szeretőjének vallani? Legtöbbször bizony arról, hogy a feleségét sohasem szerette igaz szerelemmel. S ha megfontolom, hogy az amerikai Charlotte Garrigue (az első nej) egy furcsa feminista perszóna volt, nem is nagyon csodálkoznék, ha kiderülne, hogy a fenti következtetésem az ő esetükben is helyes volt. (Charlotte Garrigue-ról egyébként az a hír járta, hogy nem feleségül ment Masarykhoz, hanem férjül vette Masarykot.)  

 

Január 9.          

Közben utánanéztem az idős Masaryk szerelmi ügyeinek. Hát szó, ami szó, a „tatíček“ (Masaryk apánk) még öregkorában is elég aktív szerelmi életet élt. 78 éves, mikor a 40 éves Sedlmayerovával, a hatodrangú cseh írónővel viszonyt kezd. (Összehasonlításképpen: ekkor tehát már idősebb, mint a 74 éves korában nősülni akaró Goethe, vagy a 75 éves korában meg is nősülő Jókai.) Hat évig tartott a kései liaison, a szerelmes Tomáš és Olga közös regényt akart írni, de nem lett belőle semmi. 84 éves korában a vén gavallér új kaland után néz. Újabb szerelme egy Olaszországban élő cseh szobrásznő, Helena Železná-Scholczová. Ennek a kapcsolatnak a „tatíček“ demenciája vet véget: 1935-ben Masaryk már nagyon rossz egészségi állapotban van, a nevét is csak úgy tudja leírni, ha betűnként diktálják neki tollba. S természetesen elnöki tisztségéről is le kell mondania. 1937-ben halt meg, 87 évesen. 

 

Január 14.         

Korunk komplett középkor. Skolasztikával, dogmákkal, sőt inkvizícióval. Csak most a felvilágodás hittételei (például az egyenlőség jelszava) kezdenek dogmákként működni. James Watsont, a Nobel-díjas amerikai molekuláris biológust a saját kutatóintézete, a New York-i Cold Spring Harbor Laboratory minden címétől megfosztotta, miután egy véletlenül bekapcsolva hagyott mikrofon előtt arról értekezett, hogy a génállományuk miatt a fehérek intelligenciaszintje magasabb, mint a feketéké. S ha a 90 éves professzor nem feküdne éppen kómában, minden bizonnyal inkvizíció elé is citálnák, és visszavonatnák vele az állítását. À la Galilei!

 

Január 31.        

196 éve született Petőfi Sándor. A sajtóban se szó, se hang róla. Ma Ady Endre az ügyeletes Költő. Megérne egy misét elgondolkodni róla, hogy vajon miért? Mi aktuálisabb ma Adyban, mint Petőfiben? A baloldalisága? A magyarsága? A filoszemitizmusa? A baloldaliságot és magyarságot Petőfiben sem kellene nagyítóval keresni.

 

Február 3.            

Van Czesław Miłosznak egy verse, az a címe, hogy Ne rozumiem (Nem értem). Tulajdonképpen alig-vers, inkább hangulatos, itt-ott a transzcendensbe átvillanó próza arról, hogy a régmúltunk gyakran úgy viselkedik, mint életünknek valami idegen dimenziója: nem értjük. Főleg a gyermekkorunk világa tűnik számunkra idegen minőségnek: akkor, amikor átéltük, amikor képei bevésődtek az agykérgünkbe, megelégedtünk a felülettel, nem érdekeltek bennünket a valós és értelmi összefüggések, most, felnőttkorunkban pedig már esetleg hiába keressük őket: nem értjük a múltunkat. Az ilyen emlékeink szerkezete, s ezt már én teszem a fentiekhez, feltűnően hasonlít az álmaink „összefüggésrendjéhez”, azaz látszólag összefüggéstelenek, szürreálisak. Én ma éjszaka például Nyitra óvárosában jártam álmomban. A vár környékén valami fura egyenruhába öltözött katonák meneteltek (leginkább bohócokra hasonlítottak), s régi magyar katonanótákat énekeltek, apám is köztük volt. Én valami villanyoszlop-féle pózna mellett vizeltem, a pózna túloldalához oda volt támasztva egykori Jawa 250-es motorbiciklim. Mögöttem, az úton egy lovaskocsi állt, s a csontsovány, Giza nevű nagynéném vigyorgott benne, s integetett felém, hogy üljek melléje. S reggel én is azzal a zavarral a fejemben ébredtem, hogy: nem értem. – A Miłosz-verspróza egyébként így végződik:  Egyszer, egy régi diák-estélyen, az asztal mellett gondtalan beszélgetésbe feledkezett, nevetgélő fiatalok társaságában, magam is egy közülük…, lélekben hirtelen messzire kerültem a társaságtól..., s a távolból úgy néztem... magunkra, mint néhaiakra, mint akik már csak valami távoli időkben, a régmúltban léteznek.

 

Február 5.          

Egyre gyakrabban nyilatkoznak komoly tudósok is úgy, hogy közel a világ vége. De nem kell ahhoz tudós klimatológusnak lennünk, hogy lássuk: a Föld megelégelte az ember packázását, s hamarosan teljesen felmondja a szerződést, amelyet valaha megkötött vele. De azt hiszem, a klímakatasztrófák nélkül is nemsokára vége lenne a civilizációnknak: ha nem az üvegházi hatás, akkor a „disznófejű Nagyúr” ölné meg. (Íme, Ady legvalósabb mai aktualitása, amit szinte egyáltalán nem emlegetnek!) Elég kimennem ide, a Tescóhoz (a nagy, ormótlan bevásárlóközpont itt van, száz méterre tőlünk), s láthatom az emberiség sorsát: az elvadult, falkákba verődő gyerekek, a magukkal mit kezdeni nem tudó, verekedő vagy a szemeteskukákban kotorászó hajléktalanok látványa híven vetíti előre a jövőnket. Hamarosan az egész emberiség a kukákban fog kotorászni, a robotok hagyta szemétben. A robotizált világ mindenkiből munkanélkülit csinál, az emberiség túlnyomó része munka nélkül visszavonhatatlanul fizikai és szellemi nyomorba süllyed. (Valahol azt olvastam, hogy már most összesen csak huszonhat ember bírja a világ GDP-jének a felét.)  S erre a szlovák rádió K veci (Tárgyra!) című déli vitaműsorában újságírók és politológusok hada védi szent felháborodással a Rockefellereket és Sorosokat az ún. „összeesküvés-elméletekkel” szemben. Mintha a „disznófejű nagyuraknak” szükségük volna bármiféle összeesküvésre! A világ „aranya” erősebben összeköti őket, mint ahogy ezer pusztaszeri, pardon: Wall Street-i vérszerződés összeköthetné őket. – A rádió kerekasztala mellett ülők pedig közben (feltehetően) elismerést váróan körbenéznek, hogy milyen bátran kimondták a nagy igazságot. A világ valahogy „igazság-mániás” lett, ahelyett, hogy élet-mániás lenne!

 

Megjelent a Bárka 2021/4-es számában.


Főoldal

2021. augusztus 25.
Szil Ágnes tárcái Nagy Koppány Zsolt tárcáiGyőrei Zsolt tárcái Éltető József tárcái
Illyés Gyula és a magyar halloweenA Nagyszalonta-Doboz sertéstengely, avagy a makkoltatás, ami összeköt
Bék Timur versei Gál János: Kísérletezés, Költő Imre újabb szenvedéseiFalusi Márton: Dal, ellendalKiss Judit Ágnes humoros versei
Fehér Béla: Közösségi hálóGömöri György: Harmadik karantén-naplóLantos László Triceps: Jézus fiaOravecz Imre: Alkonynapló
Márton László: Nibelungok – Negyedik felvonásMárton László: Nibelungok – Harmadik felvonásMárton László: Nibelungok, II. felvonásZalán Tibor: El kell mondanom
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA