Prózák

 

 T__th_L__szl__.jpg

 

Tóth László

 

A fiatalember csúcsformában

 

„Mindenki annyi éves…” Nem?

 

A fiatalember – ez én lennék… nem hiszik?... szóval, reggel általában frissen ébred. Ha. Csúcsformában van. Bár ezt nem látni azonnal rajta. S jóllehet csőbe is húzták a minap. Igaz, nem eredendő hiszékenységéből eredően. Orvosa ugyanis mágnesesrezonancia-vizsgálatra küldte, ahol megragadták, s már tolták is be egy henger alakú, undorító koporsóba. Moccanni sem tudott. Különben nem is szabadott. Egek! S poklok pokla is. Még szerencse, hogy nem klausztrofóbiás. Igaz, ez szerencséje lehet holtában is, amikor ténylegesen koporsójába dugják. Mert körülbelül ilyen lesz ott is. Csak itt rosszabb. Ott, elképzeli, a szférák zenéjét hallhatja esetleg. Vagy a föld monoton zuhogása-kopogása szelídül síri csenddé, miután leeresztették gödrébe. Hisz még az is jobb, most… éles sípolás, vészjósló morajlás, fenyegető dübögés, égszakadás, földindulás, ne tudd meg, gyanútlan magabízó szelleme fölmagasztosult sárgolyónknak! Vagy mintha egy terjedelmes bendőben találta volna magát, s az mordulna, fortyanna, rotyogna körötte! Ó, ha egyszer innen kikerülök, fohászkodik, de nincs moccanás. Tizenöt perc, maga az örökkévalóság. Kilencszáz másodperc… Vagy kilencvenezer? És ez még csak a háromszázadik…

Hogy kerülhetett ide, ó?!

Hisz csúcsformában van. S különben is az ember annyi, amennyi – nem? És ő most húsz… harminc?... na jó, legfeljebb negyven… Csak a karja… a vállai… a lába… a dereka… Hiszen nem is olyan rég még ment, mint a gőzmozdony. Ha szuszogva, fújtatva, dohogva is, de ment. Igaz, a gőzmozdonyokat azóta mindenhol kivonták a forgalomból. S bár ő menne most is, de csak füstöl, dohog, a lába minduntalan elakad a másikban, tartályai kiürültek, s már nemcsak a gőz fogyott el benne, hanem lassan a szusz is ki belőle. Reggelenként pedig? Eltart egy órát, míg összeszedi magát. Ha frissen ébredt is. A fiatalember. S ha csúcsformában is… Míg megtalálja a lábát, a karjait… míg egybekínlódja testét… Csak össze ne keverje a dolgot, föl ne cserélje a tagjait… Aztán erőltethetné a bal cipőjét a jobb lábára, mert véletlenül eltévesztette…

Kis lépések nagy politikusa – ezt a címet adta nemrég az egyik írásának. Akárha magáról írta volna. Toty-toty… győzelem!; slitty-slatty… győzelem!; csisz-csosz… Mintha ezer ördög bújt volna belé. Ezer öreg ördög. Asszonytársa közelségét persze még mindig vágyva vágyja reggelenként… És nem kis nosztalgiával időz el azoknál az időknél, mikor a legkedvesebb foglalatossága szíve választottjának átszellemült vetkőztetése volt; lassan, darabot darab után, míg föl nem tárul előtte az imádott lény teljes szépségében. A művelet most is minduntalan megigézi – ó, páros reggelek csodás intimitása! –, miközben szíve választottja… fölsegíti rá az ingét, fölhúzza hátsó felén az alsóját, hogy így nyerje el emberi formáját, s imigyen pompázhasson ma is teljes díszében… Közben azonban a bal szeme héja is viszketni kezdett kibírhatatlanul. Mire lassan, megfontoltan, bal kezét a jobb alsó karjához viszi, hogy azzal segítse fölemelni azt… Micsoda kéj! Ó, mennyi kéj… sóhajt, s a messzibe réved a hajdani daliás időkre… Aztán odaül reggelijéhez, és élvezkedve adja át magát a gyönyörnek, amint gyomrában Túró Rudija egymásba olvad Mohai Ágnessel. S ettől egyszerre valami nagy-nagy melegség járja át lényét… Miközben a lélek lassan kifagy belőle… Ne felejtsem, a legnagyobb kánikulában képes éjszakánként meleg zoknit ügyeskedni a lábára. No, az aztán a művészet! Részletezzem, kezdjek tudományos ismeretterjesztésbe annak pontos menetéről? És a harmadik pulóverébe is képes (volna) belebújni (ha sikerülne neki)… Reggel aztán kimerülten ébred… mintha egész éjjel dunsztban tartották volna… Ám amikor végre az utolsó átizzadt göncét is lefejti magáról, hirtelen fázni kezd. Odakint kánikula készül, hétágra süt, ami ilyenkor nyáron szokott, de ő sértetten csukja be rögvest az ablakot, amikor szíve választottja sarkig tárja rá, hogy kiszellőztessen… 

Létbe-vetettség?

Heidegger?

Na, ezt aztán jól megcsinálta! Filozófiai mélységek? …magasságok?

Hát nem mondom…

Gyulára készül most, az irodalmi humorfesztiválra. De… töpreng… mivel is lépjen fel… pontosabban, mivel is hozakodjon elő, ha sikerül őt felpakolnia valakinek a világot jelentő deszkákra? Bár már maga ez is humor lesz, istenemre…

Mindenesetre legjobb, ha rövidre fogja. Mert mi lesz, ha odakint a reflektorfényben tör rá váratlan inkontinenciája? Ha nem tudja visszatartani? Kérjen elnézést, mint akinek halaszthatatlan dolga akadt, s rohanjon ki a színpadról? Hogy majd rögtön visszajön? Addig meg helyettesíthetné őt az ez esetre a műsorba szerkesztett fúvószenekar? Hogy ez nincs? Hogy-hogy?! 

Szóval… kilép majd az éles fénybe, vaksin hunyorog, nem fog látni semmit a vakító fényben, de tudja, érzi, a fényességen túl emberek vannak… százan… kétszázan… háromezren… ötvenezren… hatmillióan is lehetnek ott, mindenki arra vár, hogy valami szellemeset mondjon, valami éktelenül humorosat, hiszen ezért fizettek… s egyre biztosabb benne, hogy igen nagy árat ahhoz képest, amit ő mondani tud majd nekik… mert… nem fog eszébe jutni semmi. Esetleg egy fájdalmas mozdulattal megpróbálja kivenni zsebéből a biztonság kedvéért ez esetre előre megírt és kinyomtatott szövegét, de a karjába nyilalló fájdalomtól elejti azt. S bár kapna is utána rögtön, most a dereka áll be… mi lesz, fut át az agyán, ha így marad… s neki derékszögben kell elmondania azt, ami… csak nem és nem akar eszébe jutni… Még szerencse, hogy a háta mögül valaki odaszambázik hozzá, és felkapja, s a kezébe adja a biztonsági tartalékát… azaz a kinyomtatott papírlapot… S már megnyugodva emelné a szeme elé, amikor észreveszi, hogy egy üres papírfecnit hozott el, s nem azt, amire a szövegét nyomtatta. Ekkor, a reflektorfényben, hirtelen izzadni kezd… dől a homlokáról a verejték… a közönség meg vár… csak vár…  (még szerencse, hogy ilyen szép a gyulai vár), hogy elkezdje, aminek ő már… úgy érzi… majdnem a végére ért.     

Itt áll tehát, mert – minekutána barátja ide állíttatta – másként nem tehet. Periférikus látásával különben észleli, amint az oldalfalak mögül veszettül integet neki… Gyere le! Gyere már le!... – olvassa ki kétségbeesett kézmozdulataiból.

Ó, a szerencsétlen, gondolja, még mindig a színpadon, létbe-vetetten, kilökve a reflektorfénybe, ha tudná, hogy a lábába is beleállt a görcs…

Szóval, ha humor nem is, röhej mégis lesz... annyi szent.

Mert mi más lenne ez …

S az egész teremtés is mi más?!

Kész röhej!

 

Megjelent a Bárka 2019/5-ös számában.


Főoldal

2019. november 11.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Szerkesztőségi információDarvasi László és a Magyar sellő BékéscsabánKonferenciával emlékeznek Oláh Jánosra a PIM-benBodor Ádám és Czakó Gábor részesült a Nemzet Művésze díjban
Ütőér
Szabó T. Anna tárcái Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcái
Versek
Szálinger Balázs: A siriusiakHodossy Gyula verseiLackfi János: A húsvirág zsoltáraSzékely Csaba Ady Endre-paródiái
Prózák
Tóth László: A fiatalember csúcsformábanDragomán György: Vulkánvizes lágytojásZombimedvék támadtak a migráns selyemfiúkraTemesi Ferenc: Méretségi vizsla
Kritikák
RendszerújraHideg bűnök - Székely Csaba: IdegenekA tömeg- és a bolytársadalom veszélyeiLevelek a magyar hétköznapokról
Drámák
Darvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pere
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA