Prózák

Róbert Katalin

 

Ígéret

 

Párarajzok az ablakon.

A kisfiú lélegzete foltnyi emlékeket hagyott az üvegen, aztán amikor egészen közel hajolt hozzá, és úgy próbálta keresztülfúrni tekintetét a sötétségen, az orra kriksz-krakszokat maszatolt a párába.

Az asszony azokra a tintapacákra gondolt, amiket a pszichológusok használnak, hogy képet kapjanak a páciensről, és arra, amit róla megállapítanának, ha tudnák, mit lát bele a foltokba. Mert túl könnyen jöttek a gondolatok. Könnyen jöttek, nehezen mentek. Megpróbált máson tűnődni: azon, hogy jó dolog-e hazudni egy gyereknek. Hazugság-e egyáltalán elhallgatni az igazságot.

Halk szusszanás, éppen csak jelzésnyi, amivel a kisfiú azt akarta kifejezni, hogy kezdi unni a helyzetet. A bámulást, a kilátástalanságot.

– Ádám, gyere el az ablaktól. – A menye hangja fakószürke volt, mint a téren tollait fázósan borzoló galamb. A kisfiú visszafordult, fürkészőn az anyjára nézett, hogy felmérje mit és meddig engedhet meg magának, majd már az ablaknak mondta ki a választ:

– Nem.

A szája íve legörbülő nyomot hagyott az üvegen.

– Mindjárt vacsorázunk.

– Nem.

Az asszony nem akarta, mégis eszébe jutott az az idő, amikor az ő fia szókincse szűkült le erre az egyetlen, dactól kemény szóra. Visszanyelte az emlékeket.

– Hallod a csengőszót? Tudod, hogy ez mit jelent… – Mindig volt egy pillanat, amikor a fiatal nő erőt vett magán, és újra lágyan szólt a gyerekhez.

– Megjött? – A kisfiú hátranézett, szemében ott ragyogott a remény, a bizalom. Az asszony nem nézett a menyére, hogy ne lássa az arcát, ahogy válaszol:

– Megjött a Jézuska!

A kisfiú visszafordult az ablakhoz.

– Nem… – sóhajtott az üvegen szétterülő pára. – Apu. Ő megjött?

– Tudod, hogy… – A nő elakadt. Az asszony szándékosan nem látta meg a segélykérő tekintetet. A férje horkantva csapta le az újságot.

– Nincs. Mit nem lehet ezen megérteni?!

Az asszony azon gondolkozott, hogy kihez is intézte a kérdést. Talán hozzá, vagy a menyükhöz. Esetleg a kisfiúhoz. De leginkább saját magához. A szavak szétoszlottak a csendben, ahogy a párát az üvegen felszívja a kinti hideg.

– Megígérte. – A kisfiú hangja keserű volt, az asszony egyáltalán nem akarta hallani. – Megígérte, hogy karácsonykor már itt lesz. Készítünk hóembert. Legózunk.

– Nincs itt. – A férfi nem volt képes egy pillanatra sem állni a kisfiú tekintetét.

– Anyu, ma karácsony van, ugye?

– Igen, kicsim. Vár a fa, és ha sietsz, már vacsora előtt kinyithatsz egy ajándékot.

– Apuét?

Az asszony nézte, ahogy a fiatal nő odalép a kisfiúhoz. Túl szorosan ölelte, ő morgolódva tolta el magától.

– Anyu! – csattant a hangja kíméletlenül. – Megfojtasz a szereteteddel!

Az asszony lehunyta a szemét egy pillanatra. Ez is az ő szava volt, ő szólt így rá a feleségére, ha túl sokat ölelgette a kisfiút. „Kellene egy kislány, akit agyonszerethetsz.” Sohasem lesz.

– Most mi a baj? Na jó, megölelhetsz. – A kisfiút megzavarták az anyja arcán végiggördülő könnycseppek. – De csak egy picit! – emelte fel a mutatóujját, amikor a nő odahúzta magához. – Karácsonyi ajándék.

– Egy picit.

Az asszony felkelt a fotelből, és melléjük lépett. Éppen csak végigsimította a szőke tincseket. Világosabbak voltak, mint az ő fiáé, sötétebbek, mint a menye felcsatolt fonata. Szerette volna magához szorítani a gyereket, de a kisfiúnak bőven elég volt egy embernyi babusgatás.

– Menjünk enni – mondta halkan. Ádám ujjai hűvösek voltak, ahogy a kezére kulcsolódtak: órák óta a hideg ablakra szorította a tenyerét.

– Tudod, apu azt ígérte, hogy várat építünk – magyarázta az összeesküvők lehalkított hangján, miközben kiléptek a szobából. – Ha hazajött. Vagyis ma. Mert karácsonykor már itt lesz. És ma karácsony van. Anyu mondta, és ő sohasem hazudik.

– Ma tényleg karácsony van. – Az asszony ajkát égették a szavak.

– Ha megeszem a vacsorámat, utána már itt is lesz? Mert akkor mindent megeszek. A babot is. Pedig a babot utálom.

– Ádám. – Az asszony leguggolt, és szembefordult a kisfiúval. A háta mögött a férje és a menye lelassított, mint akik meg akarják adni neki a lehetőséget, hogy önként vállalja a felelősséget. Az asszony egyik fele gúnyosan felnevetett a gondolatra. A másik meg zokogott. – Ádám, nem hiszem, hogy a bab és az apu hazaérkezése között összefüggés lenne.

– Nem? És ha megeszem a répát is…? – alkudozott a kisfiú. Az asszony szíve összeszorult.

– Az sem számít.

– Mama, az ígéreteket betartják, ugye? Azt jelenti az ígéret szó.

– Igen.

– És amit nem tartanak be? Az nem is ígéret? – Az asszony nem tudta, mit feleljen. A kisfiú elgondolkozott, és saját magának válaszolt: – Apu betartotta az ígéreteit. Megtanított biciklizni, amikor elég nagy lettem. És kaptam egy cicát is. Igazit. És azt is betartotta, hogy elvette, amikor nem gondoztam rendesen. Mert az ígéret az ígéret. Akkor is, ha sírok miatta.

– Van, hogy nem tudod betartani, amit ígértél, még akkor sem, ha nagyon szeretnéd.

– Én nem, mert még kicsi vagyok. De apu felnőtt, ő mindig betartja.

Az asszony nézte a fiút. Tudta, hogy a férje vonásai megfeszülnek, és a menye arcán megállíthatatlanul csorognak végig a könnyek. Tudta, hogy a másik kettő egy kicsit elengedte magát, mert a kisfiú most rá figyel, és rajta van a döntés súlya. Beszélni? Hallgatni? Hazudni?

Hazugság-e a csend.

– Apu nem jön haza.

– Ma este?

– Soha többé.

– Haragszik rám? Elpakoltam a játékaimat minden este, ahogy kérte! És azt mondta, ha jó leszek, hamar hazajön. De legkésőbb karácsonyra. Én tényleg mindent megpróbáltam. Ha nem így kell jónak lenni, hát én már nem tudom, hogyan!

Párarajzok a szélvédőn. Roncsautó elmosódó képe bontakozik ki a párafolt sötétjéből. Viharfekete az ég. Minden túl gyors, túl hirtelen.

– Senki sem haragszik rád. Te nagyon jól viselkedtél.

– Akkor hazajön. Ahogy ígérte.

A gyereklogika könyörtelen. És nem lehet neki ellentmondani.

– Nem tud.

– Ma már nem ér ide? Csak holnap? Vagy a jövő héten? Hányat kell aludni?

Sehányat.

Rengeteget.

– Gyere, kicsim, kihűl a vacsora. – A menye megfogta a kisfiú kezét, és elindult az étkező felé.

– Hányat kell aludni, anyu? Hányat? Hányat? Hányat?

Van olyan visszhang, ami sosem hal el. Mint a fék csikorgása a jégen. Mint a sziréna sivítása. Mint a vihar dübörgése.

 

Megjelent a Bárka 2013/6-os számában.

 


 

Főoldal

                       

2014. január 13.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Balassi műfordítói nagydíj 2019Több mint 40 kiadó az őszi Margó fesztiválonPesText Fesztivál szeptember végén Géczi János kapta a Salvatore Quasimodo költőverseny fődíját
Ütőér
Szabó T. Anna tárcái Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcái
Versek
Halmai Tamás versei Vörös István versei Farkas Wellmann Éva: Inferno Oláh András versei
Prózák
Kötter Tamás: BosszúvágyTóth Erzsébet: Én lettem volnaSzilasi László: Kései házasságHaász János: Apa csak egy volt
Kritikák
Levelek a magyar hétköznapokrólMúlt(kút)ba merülés - Oláh András verseskötetéről Kárpátalja, a halott földTúl a teljességen - a 361°-ról
Drámák
Darvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pere
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA