Prózák

 

 Kar__csonyi_Zsolt_m__ret.jpg

 

Karácsonyi Zsolt

 

Belső tízezer

(részlet)

 

Ülnek a padon. Gondolja az Öreg.

Az öregek csak ülnek a padon. Ülnek a város szélén, a falu főutcáján, ülnek a padon, mintha várnának valamire, közben egy pillanatra sem jut eszükbe, ha egyáltalán eszükbe jut bármi, hogy mit is gondol róluk, mit érez alattuk a pad, szürke szálkái miért nem szúrják át a nadrágot, a harisnyát. Miért viselkedik úgy a pad, ahogy viselkedik, miért feszül a földnek négy lábával, miközben nyugodtan lebeghetne a tengerek felett, mint a padok őse, amelynek nem volt semmi egyéb célja, csak lebegni a vizek felett. A vizek felett akkor senki sem akart még leülni, nem volt teremtett test, vagy teste nélkül magára hagyott lélek, csak a pad volt, aki azt várta, hogy lábait néha elérje egy-egy magasra csapó hullám. És nem volt semmi szebb e hiábavalóságnál, ami mindegyre azt suttogja: ne kutass engem, ne fedezz fel.

Az öregek csak ülnek a padon, megreggeliztek már, talán meg is vacsoráznak, felhívják a szüleiket, ha élnek, az unokákat, ha még élnek, vagy a gyerekekre gondolnak, akik a réten szaladgálnak. Mert réten rohangál minden gyermek korosztálytól függetlenül, csak a tényleg öregek tudnak a padokon ülni, heverni. Távolról, lassú kocsisorból nézve, úgy tűnik, beszélgetnek, közelről, árokpartról nézve, úgy tűnik: megint beszélgetnek, valami új, nagy, földi rosszról, valami új nagy, földi jóról, pedig csak a szájuk, az mozdul, pedig csak az állkapcsuk rezzen, pedig csakis nyelőcsövükben rándul a levegő, az étel. Mindeközben: teljesen némák, szájukban a nyelv aszott angyal, sehogy sem mozdítja a szárnyát, hívó szóra nem is cselekszik, csakis a történetek mélyén szólnak öregek hangos szóval, olyan tegnap-történetekben, ahol még fiatalok voltak, olyan holnap-történetekben, hol hirtelen még megifjodnak.

Csak kiülnek sötétben-fényben ház előtti szürke padokra, és az első parancsot várják, a legelsőt, amit nem ember mond ki nekik, suttog fülükbe. Ezért intéznek köveket maguknak, legyen mibe kapaszkodni, ezért járnak még el a boltig, hogy lássák, ők még élnek, élnek. Lassú léptekkel jutnak el a házuk mélyén épült házig. Ott pedig vár rájuk a gyermek.

 

Miként jutottál ide, gyermek, nem vagy enyém és unokám sem, talán a senkié lennél te, a felhalmozott sötét semmi közepéből jöttél elém most?

Nem a senkié vagyok én már, és nem a semmi közepéből kerültem ide, fél szavadba kapaszkodva jöttem idáig, hogy házad mélyén a sötét ház legelső titkát felkutassam.

Nincsen énnékem semmi titkom, csak befőttek a kamarában, csak virágcserép a tornácon, csak vasalt ing a szekrény mélyén. Ha postás jön, be nem eresztem, ha rendőr jön, be nem eresztem, bent nem gyerekeim nevetnek, nem unokáim zsivajognak.

Pedig valami zajra jöttem, pedig valami moccanásra, nem a hideg, nem a tűző nap hozott idáig, tehozzádig.

Leginkább erről beszélnének a ház előtt, a padon ülve, de szó a nyelvükig nem jut már.

Az Öreg hallgatott, de nem a régi hallgatással. Amikor az Öreg hallgatni tanult, fogta a teljes vagyonát, és, nem tehetett mást, odaadta a Sötét Iskolának.

Mi volt az Öreg teljes vagyona?

Atyai ház a faluszélen. Négy ablakkal, egy a külvilágra, egy a kamrára nyíló ajtóval, a vályogfalakra festett kacskaringózó sárga csíkokkal, a kék falakra rosszul, de időtállón helyezett tetővel, valamint egy mosókonyhával, fásszínnel, árnyékszékkel és egy a háznál kétszerte nagyobb, tényleg jólrakott istállóval. Messziről azt hihette bárki, az emberek istállóban és a lovak a házban laknak, amiben volt is igazság, mert a háború alatt, amikor az ellen az éjszaka kellős közepén lovat keresett magának, egyet sem talált.

Az Öreg dicső napagyapja bevitte mindhármat a házba, a lovak pedig hallgattak szépen, míg az Öreg nagyapja, az ellen közeledtét látva, gyorsan és szó szerint leöntötte magát fél liter pálinkával. Enmagát részegnek tettetvén az istálló elé feküdt, és fetrengve, mint egy frissen taposott kélgyó, csak ordította, nem-igen-nem, csak ordította: nemigennem.

Amitől a hithű, de babonás tisztek, a két közkatonával együtt szó nélkül eltakarodtak, csak a nagyapja bordái gyógyultak ki lassan a tiszti bakancsokból, a lovak pedig vidáman nyerítettek, amíg be nem vágták őket a közösbe. Háborúban könnyű védekezni, de békében nincs rá semmi esély, ha ugyan nem a hallgatással, márpedig az Öreg apjának nem volt ez jó szokása, fejét ivásnak adta, mikor az asszony meghalt, a ház fele is rádőlt, s mire az Öregé lett, már csak a szoba-konyha nézett az utcafrontra.

A Sötét Iskolában annyira összeverték, évekbe telt, míg újra tudott számolni, írni. Énekelni csak akkor sikerült először, amikor már mindenki Öregnek hívta, s az elnevezésbe belenyugodott ő maga is. Pedig akkor még inkább volt fiatal, mint idős, és az őt körülvevő dolgokra, verésekre és iskolákra egészen tisztán emlékezett, mint, ahogy, egyébként, egészen ritkán: most is. Csak egyáltalán nem volt biztos benne, hogy a feltoluló emlékek tényleg az ő ,emlékei, vagy igaza van Illmarinnennek, és az Öreg hajlamos sajátjaiként kezelni a mások emlékképeit is.

Miket nem beszél ez az Illmarinnen, gondolta az Öreg, és megint elindult a Kerítés felé. Rögtön érezte, hogy átváltozik, de nem lett belőle Illmarinnen, se háromlábú ló, sokkal inkább egy kentaurhoz vált hasonlatossá, egy kentaurhoz, kinek hátsó lábába, egész pontosan hátsó lábikrájába beleállt egy jókora acélnyíl. Nemcsak a nyílhegy készült pompás acélból, de maga a vessző is. Ismeretlen irányból érkezett a nyíl, valahonnan fentről, és az Öreg pontosan tudta, Apollón az elkövető. Apollón a pestiskirály, a ragályisten, ő, akit bármely valamirevaló költő leénekelt volna a színpadról, ha lett volna még mersze kiállni költői versenyre, mint hajdanán.

Igen, tudta, Apollón, a gyilkos költő üldözi őt, mert nem bírja elviselni: neki még így is, annyi pusztulás után is vannak emlékei. Még akkor is, ha nem emlékezik rá, még akkor is, ha tar koponyája két üregén keresztül nem szivárognak beljebb a fénysugarak, mert az Öreg, aki nem volt vak, nem, egyáltalán nem volt vak, így tiltakozott a kinti világ ellen, amit úgyis elfelejt a következő percben. Becsukta a szemeit, hogy csakis a belső képek sugározzanak kifelé, és az istenek mindebből ne érzékelhessenek semmit.

Az istenek amúgy is csak képek, akik körbeveszik a bolygót, igen, képek, zászlólobogások, trombitaszólók és fuvoláslányok pompás gesztusainak kimerevített képei, amit a földi halandók önmaguk védelmére toltak fel az égboltra, hogy ne lássák a tündöklő nap igazi fényét. Ne lássák az álruhát, amit Apollón vagy a többi isten, mindegyre aszottul láthatatlan és örökkévaló testére ölt, hogy ezáltal is a hihetőség és a hihetetlenség összekeverődő ködbolyhaiból minduntalan előretörő igazságaik mögé bújhassanak, amely előretörő igazságok, már régóta nem igazságok, még csak nem is egyéni vélemények, amelyeket bármely sarki öreg, bármely ablakban tollászkodó dáma kimondhat.

Az Öreg lehunyta szemhéjait, hagyta, hogy a napsugarak játszanak tar koponyáján és a szemhéjára feltetovált jeleken, melyek közül az egyik a Napot, a másik a Holdat ábrázolta. Ezeket tetováltatta saját szemhéjára az Öreg, még fiatalkorában, hogy minden rámorduló gazember, és minden hozzá közeledni kívánó, bátorságra kapott kis nőcske láthassa: akkor is lát mindent, akkor is látja a Holdat és a Napot, egyszerre, amikor nappal van, és akkor is, amikor éjszaka. Nappal ott volt számára a természetes kinti fény, éjszaka pedig elég volt egy lámpás, egy petróleumlámpa, vagy éppenséggel egy rádió macskaszemének zöldesen világító ereje ahhoz, hogy a lehunyt szemhéjakon át, homályosan, de mégiscsak körvonalazódjon a két égitest, a Hold és a Nap. Ráadásul egyszerre, egy időben, ahogy csak az istenek vagy az űrhajósok láthatják a Holdat és a Napot, ha erre kimódolt különleges szemüvegeken által figyelik hajójukból vagy szkafanderükből a mindenséget.

 

Az Öreg látta a Holdat és a Napot leeresztett szemhéjai alól. Tudta, felejti majd azonnal, ezért jobb, ha semmit sem lát és semmit sem érzékel a kinti egészből, vagy mindabból, amit az emberek vagy az istenek egésznek szoktak nevezni, egésznek szoktak titulálni, miközben nagyon is jól tudják, hogy az egészhez régóta semmi közük. Éppen ezért az öreg lehunyta szemét, amikor az istenek asztalához ült, és ugyanígy cselekedett, ha templomok, vagy kocsmaasztaloknál húzta meg magát.

Ez utóbbi helyeken, szóvá is tették olykor az ottaniak, a kocsmaasztal-foglalók, hogy nézzétek, az Öreg, megint az óráját nézi. Mert ilyenkor, ha lehunyta szemét, hajlamos volt fejét a kocsmaasztalhoz, máskor a kocsmaasztalon pihentetett alkarjához egészen közel vinni, annyira, hogy a homlok és a két lezárt szem tulajdonképpen már a bőrszíjhoz és a karórához ért. Csakis az öreg érzékelhette és tudhatta, mindig van néhány, egy-két milliméter, ami a homlok és az alkar bőre között húzódik, akár egy paraszthajszál. Pont ez a paraszthajszál választotta el az Öreget a többiek által és az önmaga által érzékelt valóságtól egyaránt, ez a homlok és az alkar közötti távolság segítette abban, hogy mindenkinél éberebb legyen; még az isteneknél is jobban tudjon odafigyelni az istenekre, akik, ha nem akadt jobb dolguk, örömmel figyelték az Öreg minden mozdulatát.

Tudták, az Öregnek kedvenc szórakozása, hogy elforduljon az istenektől, lehetőleg népes emberi társaság kellős közepén, de úgy, hogy mindeközben elforduljon az emberi társaságtól is, és úgy hajoljon egészen közel az asztallaphoz, és saját karórás alkarjához, hogy az idővel, még pontosabban az idő hiányával és az idő hiányában lakozó istenek jelenlétével teljesen tisztában legyen, sőt: tarkójával vigyorogjon rájuk, hisz még egy korcsmában sem illik meztelen alfelünket az ég felé emelni, különösen, ha a többiek már kellőképpen kapatosak vagy egészen közel állnak a mattrészeg állapothoz, amelyben a sakk-mattot gyakorta az jelenti a számukra, hogy hagyják az öreg szemhéján felbukkanó Holdat és Napot egymásra csúszni.

Az egymásra csúszás pillanatában már üvöltenek is, mint a bivalyok, mint az oroszlánok, mint a szamarak. Pont ugyanúgy, ahogy Dionüszosz üvöltött Apollónra, amikor Apollón fogta magát, és az önmagát éppen kentaurnak érző Öreg hátsó lábikráját célozta meg egy acélnyíllal, ahogy egy ilyen dögevő pestisistenhez és amatőr költőhöz illik.

Ahogy a részeg cimborák üvöltözése általában hiábavaló és értelmetlen, pont olyan értelmetlen és későn érkező volt Dionüszosz üvöltése is, Zeusz pedig térdét csapkodva röhögte a helyzetet, hogy tessék, megint itt a pillanat, amikor az istenek egy halandó miatt feszülnek egymásnak. Ráadásul éppen egy ilyen roncs, egy szemhéjtetovált senki miatt.

Ezt gondolta magában a csak saját röhögésére koncentráló Zeusz, aki örömmel hallgatta saját röhögését, még túlzásba is vitte valamennyire, hogy a szférák egytől egyig visszhangozhassanak és lehetőleg még a filozófiai iskolák nagymesterei, sőt, a rég elhunyt hetérák is felriadjanak egy pillanatra.

Miközben a világ, az istenek arcmásaitól körbevett világ, értsd alatta a Földet, a Holdat, valamennyi égitestet, amit a naprendszerben már nem a görög istenekről neveztek el, egészen a többi, pithagoreus számokkal illetett bolygókig és egyéb égitestekig, amiket már csakis Hádész, a sötélő némaságban lakozó tartott számon – tehát a teljes világ rég kipörgött Zeusz hatalma és jogara alól, ami Zeuszt egyáltalán nem zavarta.

Tudta nagyon jól, elég egyetlen földi halandó, aki tud még az istenek létezéséről, aki nézi még az óráját, aki egyszerre látja a holdat és napot, aki úgy mattrészeg, hogy mindeközben teljesen józan és éber, mint ahogy ezt Szilénosz tudta egészen profi módon csinálni félisten létére. Amíg létezik egyetlen ilyen halandó, teljesen mindegy, hogy kentaur, ember vagy nimfa, esetleg zsiráffá átváltozott lángtenger – no addig, egészen addig, neki, az istenek fejének, a főistennek, ahogy a benyaliak nevezni szokták, nincs és nem is lesz különösebb gondja. Elég egyetlen, az istenek felé forduló tudat ahhoz, hogy az istenek teljes nemzetsége továbbra is békésen megéljen épp ott, ahol van, és pont úgy létezzen, mint addig, láthatón, avagy teljesen láthatatlanul. A lényeg, hogy amíg egyetlen ilyen tudat akad, addig ő békésen röhöghet, sírhat, tragédiákba és komédiákba írhatja magát, harcra kelhet a feleségével, a testvéreivel vagy bármiféle százkarú lénnyel, amit a saját , vagy bármely más isten, például Héphaisztosz fabrikál össze a vulkánjai alatt vagy fölött. Addig még övé a világ, és nem fogja kiherélni senki, mint ahogy az a legújabb háborúkban is megesik nagy izmú, de végül, olykor teljesen véletlenül elbukó férfiakkal.

Itt ez az Öreg, akit már nemegyszer asztalukhoz hívtak az istenek, és a jövőben is megtennék, ha emlékezne a meghívásra. De az Öreg nem emlékszik, nem is fog.

 

Megjelent a Bárka 2023/3-as számában.


Főoldal

2023. július 24.
Elek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Kürti László verseiSzabados Attila verseiAjlik Csenge verseiLövétei Lázár László: Szervraktár
Kontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnekEcsédi Orsolya novelláiTóth László: BúcsúzóZsidó Ferenc: Égig érő szénásszekér
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png