Halász Bálint
Solar High. Fehérló
(részlet)
A vihar fekete volt, mint a szárnyam. Éjpaplan-sűrű felhők között suhantam előre. Nem tudtam, hova vagy miért, csak azt: nem állhatok meg.
A körülöttem gomolygó massza nehéz volt. Mintha nem is vízből lenne, hanem valami sötét, nyálkás anyagból. Láthatatlan csápként tapadt rám, körém fonódott, magához húzott. Mennem kell. Nem állhatok meg. Mennem kell. Nem állhatok meg. Nem tudom, ki és miért ismetelte bennem ezt a mantrát, mi vonzott előre, a sötétségbe.
Lenéztem. Alattam is feketeség hullámzott. A lázas álmok sötétje. De ez nem álom volt. Éreztem a testemet borító fekete tollerdőben és vihar csípős, maró szagában.
Fémszaga volt, mint a nagymamám ezeréves kádjának. Akkor éreztem ilyet, amikor szüleimmel átmentünk a lakásába összepakolni, miután… meghalt. Apa és anya a nappaliban szortírozott, én kimentem a vécére, aztán a fürdőbe kezet mosni. Amikor megfordultam, és megpillantottam a kádat, nem tudtam nem nézni. Nem tudtam mozdulni. A rozsda, a rothadás szaga belém ivódott, és nem eresztett. Ez a szag járt most körbe.
Pedig azt hittem, a viharnak tengerillata lesz.
Az ember így képzeli. De nem ember voltam. Mi voltam? A feketeség volt tükröm, végig akartam nézni magamon.
Hátrapillantottam. Megijedtem, ahogy a fejem természetellenes szögben fordult ki, aztán pedig azon, hogy megláttam a fekete faroktollaimat.
„Madár, Madár, te kis szegény madár!”
Az első ijedtségem elmúlt. Viszketett az orrom. Illetve a nehéz, kemény, szaruréteg, ami a helyén volt. Ha orr, ha csőr – meg akartam vakarni. Ösztönösen odanyúltam, de a kezem helyett a szárnyam mozdult. A jobb oldalamon a szél alám kapott, megbillentett. A láthatatlan karmok, amelyek elől addig sikerült elsiklani, megragadtak. Húztak. Vontak. Tépázták a tollaimat. Már nem repültem, hanem zuhantam.
Bele a mélybe, bele a sötétbe.
Megszűnt az idő, és megszűnt a tér.
– Egyszer volt, hol nem volt… – hallottam a saját, emberi hangomat.
Közben süvített a szél, aztán nem, hirtelen csend lett. Hideg dér tapadt a tollamra, a szárnyam ráfagyott a testemre. Forogtam, mint egy jéggolyó, aztán megszűnt a nehéz közeg. A némaságot és a felhőt átszakítva a vihar tombolása és ezer nyüszítő hangja vett körül, mintha egy óriás vívta volna a haláltusáját.
Alattam kirajzolódott a táj. Fekete dombokat fekete erdő borított. Távolabb, óriási fekete kígyóként hömpölygött egy folyó. Láttam a felszínén sodródó uszadékokat, a víz elnyelte, majd újra kilökte őket. Ahogy nagymamát. A testét belülről felfalta a rák; ami maradt, az egy ember alakú burok a koporsóban. Ezt az üres héjat véltem látni akkor a fürdőkádban. Amit anya hiába sikált, hiába dörzsölte a csillogó felületet, a poshadás, a halál szaga ott maradt. Most a viharnak ugyanilyen szaga volt.
Lebénultam tőle, miközben nem bírtam levenni a tekintetemet a folyóról. Tudtam: el fog nyelni. A fájdalom mentett meg. Éles pengeként hasított a szárnyamba. Végtagjaim újra éltek, ahogy a felhő kegyetlen mínuszai múltával felengedtek.
Aztán minden egyszerre történt. A folyó kiszélesedett, az erdő szétnyílt körülötte. A szárnyaim életre keltek, tették a dolgukat. Földet értem, bukfencezve csapódtam a fűbe.
Egy bokor tövében pihegtem. Elárasztott az illata. Kökény! Nem gondoltam. Tudtam.
Állati vágy tombolt bennem: beleharapni. Belevájni a csőrömet a gyümölcs húsába, érezni a fanyar levét a nyelvemen, a begyemben. Nem érdekelt többé a sötét, sem a vihar. Csak az, hogy megszerezzem.
De ekkor dörrenés rázta meg a tájat.
A mohó éhség helyét egyetlen pillanat alatt átvette a rettegés. Újra a levegőben voltam, a szárnyaim vadul csapkodtak, madárszívem őrülten vert a bordáim mögött.
És akkor megláttam.
A rét közepén állt. A sötét fű hullámzott körülötte, mintha maga a feketeség áradna belőle. Pedig nem. Fényes volt. Vakítóan, természetellenesen fényes, és közben állatias.
Kétséget kizáróan egy sárkány.
De nem olyan, mint a filmekben. Volt benne valami nyers, sallangmentes szépség. Gyíkszerű volt a feje, a törzse, a farka, még a lábai is. A bőre úgy feszült rajta, mint egy hatalmas ragadozóé, csakhogy ezüstös, hideg fény sugárzott belőle. Lehetett volna egy nagyra nőtt varánusz. Egy hétköznapi, savat köpő bestia.
De nem az volt.
A magasból is éreztem a belőle áradó ősi erőt – és azt az elviselhetetlen bűzt. Amit a szörny a hideg éjszakába lehelt, ami kitódult hatalmas orrlyukaiból minden egyes fújtatással, az nem az erdő vagy a vadon szaga volt.
Az a mi szagunk volt.
Az ember sajátja.
A gonoszé.
Menekülnöm kellett volna. Mégsem mozdultam.
A madárszemem beszippantotta az ezernyi részletet: a bőre redőit, a pórusok pulzálását, a lassú légzését. És egy pillanatra úgy éreztem, én is olyan hideg vagyok, mint ő. A szívem kihagyott egy ütemet. Úgy éreztem, elnyelt a szörny, ahogy a kád elnyelte nagymamát, a vihar engem. A szívem újra dobbant.
Amikor lenéztem, az idegen már ott állt a sárkány mellett neonzöld esőkabátban. Bár esett, a feje fedetlen volt; valószínűtlenül szőke, göndör fürtjei áztak, a koponyájára tapadtak. Arca szép volt, kortalan, és azt is nehezen állapítottam meg, fiú vagy lány, nő vagy férfi. Mintha egyszerre lett volna mindkettő és egyik se.
Mellette egy másik lény mozgott a fűben. Kisebb volt, mint a sárkány, de szintén hüllőszerű. Leginkább egy kígyóra hasonlított. A teste nagy része rejtve maradt a fekete tengerként hullámzó fűben, de az elülső része kiemelkedett és lassan tekergett; feje az idegenre szegeződött, előtte járta a furcsa táncát. Nem tudtam eldönteni, melyikük bűvöli a másikat.
A szél felhozta a sustorgásukat. Az állati énem menekült volna. De valahol ebben a fekete madárban még mindig ott voltam én is: az unoka nagymama fürdőszobájában, akinek nincs többé hova menekülni.: Ha az iskolában szekálják, ha szülei veszekednek, ha fél, nem elég jó, nem veszik fel, egyedül marad, fél másiktól, fél magától, fél az élettől, fél az elkerülhetetlentől, a haláltól. Madárként elrepülhettem volna. Mégsem tettem.
Lejjebb ereszkedtem, és leszálltam egy közeli, esőtől vert platánra, tisztes távolságra egy feketerigótól és az éles, narancssárga csőrétől, amit fenyegetően meresztett felém.
Már átrepültem vissza a kökényre, de észrevettem: az idegen is engem néz.
A szemében a vihart láttam. És magamat. Tudtam, hogy lát. Nem a madarat. Engem.
Megigazította az esőkabátja alatt a zakója gallérját; mintha láttam volna megcsillanni rajta a DCT emblémáját. Aztán megcsapott a lehelete.
– Tudod… – szólalt meg.
A hangja émelyítően bársonyos volt. Olyan, aminek az ember nem szeretne, mégis hisz.
Nem értettem, kihez beszél. Mert a kígyó már nem ágaskodott, feje a testén, a fűben pihent, a sárkány sem nézett rá; a szörny mereven meredt a messzeségbe. Az eső alábbhagyott, már csak szemerkélt. Talán szárítkozott és közben gőzölgött, ahogy a testéről a vízpára felszállt.
Az idegen köztük állt, mint egy gazda a jószágai társaságában. A tekintete körbeölelte a fekete tájat, aztán újra rám szegeződött.
– Tudod, miért pusztult el a Fehérló?
Nem mozdultam. Az idegen lassan a platánhoz lépett.
– Miután mindent odaadott a fiának… – felnézett, és megmarkolta a fa törzsét. – Miután hét évig táplálta, aztán újabb hét esztendőig! A fia meg csak evett, evett és evett, amíg fel nem zabálta… – hangja már nem simogatott, érdessége karistolta a hallójárataimat, körmei karommá váltak. A fa kérge recsegve szakadt fel.
– Elég – morrant a sárkány.
Óriási fejét az idegen felé fordította.
– Nincs időm.
– Nekem se – sziszegte a kígyó.
Az idegen elmosolyodott.
– Add oda neki – szólt a sárkányhoz.
Ekkor vettem észre, a sárkány tart valamit a karmai között. Először azt hittem, egy rongybaba. Aztán megláttam a kezét. Olyan volt, mint nagyi, amikor ..., de nem, sokkal fiatalabb volt. Egy lány. Fekete pólóban, farmerben. Tornacipőben. Az osztálytársam is lehetett volna. Kicsinek és törékenynek tűnt a szörny karmai között.
A feje élettelenül hátrabicsaklott. Aztán a szeme hirtelen kinyílt. Találkozott az enyémmel.
Lefagytam. Tehetetlenül néztem, ahogy a kígyó odasiklik, a sárkány felemeli a lábát, és odanyújtja a zsákmányt.
A lány hangtalanul felsikoltott, a kígyó kitátotta a pofáját.
És elnyelte.
