Nyulász Péter
Maros partján az ősz
(október hat Aradon)
Október elején színpompás a táj,
s a Maros partján
pár napra még elidőz a nyár.
Be jó is volna, ha maradna!
De az ősz könyörtelen,
a folyó hátán beúszik Aradra.
A Nap még ellenáll:
amikor a harangok zúgnak délben,
melegen süt le az égről, vakítón s vitézen.
Ám délutánra már hervad a fénye,
s hosszú árnyékot fest,
a Maros hátán, Aradra, korán érkezik az est.
Bár süthetne még a Nap.
Jó volna, ha erről volna híres Arad!
De az őszi, tarkaszín világ
csalóka jelmez csupán: igazán gyászruha.
Köd úszik a városba a lusta folyó hátán,
mintha nyugtalan kísértő szellemek járnák
véget nem érő útjukat, Arad utcáin, a vár alatt.
A csillagsáncok tövébe gomolyog a köd komoran,
oda, hová a Maros medre a földre hurkot vet,
a helyre, hová a császár szolgája vesztőhelyet tetetett.
Tucatnyi bitó állt ott, s nem holmi deres.
Tizenkét tábornok és egy ezredes
szívhasító sorsa, ami Arad fájó hírnevét adja:
október havának hatodik napja.
Vér vörösével lett ez a nap örökre
a magyar kalendáriumba’ feketére festve.
Ám a dölyfös hatalom s a császár tisztje tévedett,
ha azt hitte, megtörhet egy ifjonti büszke nemzetet:
a bátrak életét elvehette, de felette sohasem győzhetett!
Sohasem gyógyuló sebhely lett számára, köröm alatti szálka:
miként azt Damjanich mondotta, a halálra várva –
a császári bosszú halálos őszén igézve éltető tavaszt –
„Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt!”
Onnantól fogva, októberben, a hatodik napra,
kései utódok érkeznek Aradra,
s ahol a hősök sírjai domborulnak,
ők, az unokák, ott leborulnak,
hogy áldó imádság mellett,
mondják el szent neveiket:
Leiningen-Westerburg Károly,
Török Ignác és Vécsey Károly.
Dessewffy Arisztid, Aulich Lajos,
Nagysándor József és Lázár Vilmos.
Knézich Károly, Schweidel József, Kiss Ernő,
Damjanich János, Láhner György és Poeltenberg Ernő.
