Megkérdeztük Kollár Árpádot
Legújabb versesköteted Nád címmel jelent meg a Kalligram Kiadónál. Alcíme szerint A szülőföld körberajzolása. Hogyan kapcsolódik össze benned a kiemelt helyen szereplő vízinövény a szülőföldeddel?
Szinte sehogy, pontosabban alig. Az én szülőföldem a homokvidék, lecsapolt mocsarak hűlt helye: árvalányhaj sokkal inkább, nád alig. Nádat még a Palicsi-tó partján is csak a távolból láttam, mert kibetonozták a fél tavat, a Ludasi-tóra keveset jártunk gyerekkoromban, a Tiszára semennyire. A nád inkább az otthonnal kapcsolódik össze, ami a körberajzolt szülőföld határán túl található: a Tisza holtágának partján, a folyó egykori medrében. Öntéstalajon. A kert végében ott a nád. A nappaliból, a teraszról, a kertből figyelem a nádat. Ha akarom, ha nem, ott van állandóan előttem, jelen van az életemben. Nagyon erős pillanat, amikor téli hajnalokon köd úszik a vízen, és a túlparti diófák mögül fölkelő nap megvilágítja a nádat.
Maradván a vízivilágnál, a kötet hat ciklusból áll, melyek címe azonos: Nád. Mi indokolta ezt a provokatív szerkezeti megoldást?
Van néhány rossz tulajdonságom. Olvashatatlan a kézírásom, és nem tudok címeket adni. Evidens volt számomra, hogy a minimalista Nád lesz a kötetem címe, de a ciklusokkal bajban voltam. Nagyon szeretem a verseskötet összeállításának folyamatát, amikor rakosgatom egyik helyről a másikra a verseket: keresem, melyik tud kapcsolódni a másikhoz, milyen helyi értéke, többletjelentése van ott vagy ott, mit veszít el ebből másutt. A ciklusok nagyon hamar kirajzolódtak, de az a baj, hogy a ciklusoknak illik címet adni. Megpróbáltam, nem sikerült. Hasonlóan minimalista cikluscímekkel kísérleteztem: homok, tarack, iszap stb. Nagyon rossz volt. Próbálkoztam a még puritánabb római számokkal. Az sem volt jó. Aztán mivel a nád rizóma gyökere motivikusan átnövi a kötetegészt, meguntam a kísérletezést, és minden ciklus elé odaírtam: Nád. Ezzel már elégedett voltam, így maradhatott.
A Trianon az nem egy ház című nyitóvers határozottan kijelöli a lehetséges értelmezési irányokat, lendületével, határtalan áradásával a versek sokféleségét, sokszínűségét vetítve előre. Ugyanakkor hasonló jellegű az ilyenformán gyakorlatilag keretesnek is mondható kötet záróverse, a Trst. Trianon bizonyosan húsbavágó kérdés egy vajdasági születésűnek. De mit jelent számodra Trieszt?
A kilencvenes évek elején jelent meg az Eltört korsó című esszégyűjtemény a Jelenkor Kiadónál, melyben kortárs szlovén esszék olvashatók. A nyolcvanas években a szabadkai VIII. Vajdasági Rohambrigád Általános Iskolában szigorú rendje volt az osztálykirándulásoknak. Az elsős osztályok a közeli palicsi állatkertbe mentek kirándulni, a nyolcadikosok viszont már a távoli Szlovéniába, a postojnai cseppkőbarlangba. A zenetanárnő osztályából valaki letört egy nagyobb cseppkövet, hazahozta, elég nagy botrány lett belőle, emlékszem, ahogy a zenetanárnő háborog zeneórán, micsoda barbárság ez. Aztán kilencvenben kitört a háború, a zenetanárnő és családja emigrált Magyarországra. A VIII. Vajdasági Rohambrigád Általános Iskolában viszont a kilencvenes években már a nagyobb barbárságokból sem lett botrány. Hirtelen megváltozott a világ, megváltozott a mérce, hiszen a háború alatt a közepes cseppköveknél nagyobb dolgok is tönkrementek. Mi nyolcadikban már nem Szlovéniába mentünk osztálykirándulásra, hiszen az akkor már egy másik ország volt, hanem a közeli Zobnaticára. Törley József kastélyának parkjába, ahol egy csapat bunyevác fiú és lány megtámadott minket, mert nem szerbül beszéltünk. Ilyen a kisebbségi skizofrénia. Ezt a momentumot bele is vettem a Trianon az nem egy ház című versembe. De hogy jön ide Trieszt és a szlovénok? Úgy, hogy az Eltört korsó című esszékötetet olvasva megnyugodva konstatáltam: a szlovénok is ugyanolyan traumatizált nép, mint mi, magyarok. Komoly történelmi veszteséglistájuk, komoly történelmi traumáik vannak, melyekről korábban nem tudtam, de az esszéket olvasva őszintén megörültem neki. Jó érzés volt tapasztalni, hogy nem vagyunk társtalanok. Karintia és Trieszt így egyszerre otthonossá vált számomra. Aztán Antun Šoljan Kikötő című regényében hírét vettem egy isztriai falfirkának: „Trieszt szlovén város.” Ezért lett ez a Trst című versem mottója. Trieszt nem a Monarchia, nem Ottlik, nem Joyce miatt kezdett el érdekelni, hanem a szlovénok miatt. Összeolvastam mindent, aztán jól elfelejtettem vagy egy évtizedre az egészet. Idén januárban aztán Villő lányunkat elkísértük egy trieszti hárfaversenyre, amit a Glasbena Matica szlovén zeneiskola szervezett. Akkor egy kicsit beleáthattam a helyi szlovénok életébe, amiben sokat segített Primož Sturman trieszti prózaíró. Elvitt a szlovén könyvtárba és a szlovén könyvesboltba, megmutatta a szlovén kávézót, a Molo Audacét, közben sokat mesélt nekem a helyi szlovénokról. Így született meg a Trst, ami Triesztről szól ugyan, a trieszti szlovénokról, mégis sokkal inkább rólunk.
És egy látszólag apróság a végére: mi az a ballangó?
A ballangó a mezei iringó népies neve, de pontosabb megnevezése: ördögszekér. Ezt a szót először és utoljára legalább harminc évvel ezelőtt hallottam nevelőapám anyjától a kisház kisszobájában. Kemény, alacsony, homoki parasztasszony volt, nem szeretett, nem voltam a vére, márpedig a vér fontos, a vért fölissza a homok, akár a vizet. Ballangó, ballangó, ballangó, visszhangzott bennem boldogan a szó. Kaptam tőle valamit, ezt a szót, és ez bőven elég volt akkor. Sőt végül kaptam tőle egy verset is, hiszen a ballangó visszhangzott bennem, a ballangó ördögszekér görgését képzeltem magam elé, amikor a Gombkötő című versemet írtam. Ez pedig már nemcsak bőven elég, de talán nagyon is sok.
