Végh Attilát kérdeztük a „gondolatillusztrációról" és a szavakban élő pillanatról

Agrártudományi egyetemet végzett, aztán kulturális antropológia szakot, majd filozófia szakot. De nemcsak tanulmányaiban választotta a valóság többféle megközelítését, alkotóként is. Költő, prózaíró, fotózik, filmkritikákat ír.

-         Miért? Hogyan egészítik ki egymást ezek a tevékenységek?

-         Az agráregyetem ifjúkori botlás volt. Fogalmam sincs, miért végeztem el. A kultúrantropológiát pedig nem végeztem el, mert meguntam. Kevés volt benne a filozófia. Ezek a tevékenységek természetesen egészítik ki egymást. Ha jobban belegondolok, nem is azt mondanám, hogy kiegészítik egymást, hanem hogy egyek. A legjelentéktelenebb, napilapnak szánt tárcának is végtelen belső merítéssel ülök neki, és azzal az igénnyel, hogy - miként Nagy Attila Kristóf mondta annak idején - imponáljak saját magamnak. A tengerben és a tócsában ugyanaz az égbolt csillog.

-         Legutóbbi kötetében (Közelítések, Napkút Kiadó, 2009), saját fotóihoz írt esszéket. Ez a könyv nekem olyan volt, mint egy vezetett meditáció, egy személyes kultúrtörténeti utazás. És mindegyik rész sűrű, akár egy vers. Nem is olyan könnyű ezeket az írásokat, képeket olvasni... Lassan kell, hogy meglássuk az alagút végén a fényt, vagy hogy idézzem az ön egyik csavarintását: a fény végén az alagutat... Talán nem szoktak ilyet kérdezni, amit most fogok. Hogyan képzeli el az olvasót, hol és hogyan kell ezeket a fényírásos esszéket olvasni?

-         Nem képzelem el az olvasót, mert az olvasó én vagyok. Aki írás közben az olvasón képzeleg, és megpróbál olyat írni, ami az elképzelt olvasónak majd tetszik, az nem igazi író. Az olvasó egyáltalán nem érdekel. Persze neki írok, de hogy ő milyen, az jobb, ha homályban marad. Amikor már megjelent a könyv, akkor odajöhet és mondhat ezt-azt. Persze túlzottan az sem érdekel. Ha valaki elmarasztal, nem vág földhöz, és ha valaki dicsér, nem nőnek szárnyaim. Amikor elkezdtem verset írni, elvittem tíz művemet két neves költőhöz. Az egyik kiválasztott ötöt, mondván, hogy ez az öt elég jó, ilyeneket írjak, a többit égessem el. A másik kiválasztott az elégetendő ötből hármat, hogy azok nagyon jók. Akkor én úgy döntöttem, hogy teszem a dolgom, írom a verseket, és akik olvassák, nyugodtan veszekedjenek rajta, hogy melyik jó, melyik nem. Hogy hol kell olvasni ezeket az esszéket? Pamlagon, buszon, vécén ülve. Tök mindegy. Hogy hogyan kell? Lassan. Nemrég levelet kaptam egy olvasótól, aki azt írta: minden este lefekvés előtt egy képet megnéz a könyvből, és egy miniesszét elolvas. Ez jó tempónak tűnik. Hogy a könyvem van annyira tartalmas, hogy minden estére adjon valamit, azt csak remélni tudom.

-         Hogyan készült ez a könyv? Azt írja az egyik szövegben, hogy legyen a kép „gondolatillusztráció". Tehát a gondolathoz kereste/készítette a képet? Vagy netán fordítva?

-         Fordítva. Előbb mindig a képek születtek meg. Na, azért volt néhány kivétel. Egyszer már kiszaladt egy fotóalbum a kezem alól, de az amolyan alkalmazott fotózás volt: Magyarország védett növényeit fényképeztem. Főleg vadon élő orchideákat. Ez akkor történt, amikor még természetvédelmi őrként dolgoztam a Pilisben. Persze már akkor is nyomtam a „gondolatfotózást". Ezekből a képekből állt össze a Közelítések. Igyekeztem olyan kisesszéket írni a képekhez, amelyek nem magyarázzák, nem értelmezik a képet, hanem egyenrangú félként kezelik. Hogy tényleg létrejöjjön valami közeledés. Sokszor ennek a jellege nem nyilvánvaló azonnal. Ezek a sikerültebb párosítások, szerintem.

-         Utószava szerint az univerzális dilettánsok és a szakbarbárok vitájában mostanában az utóbbiak hangja nagyobb, és hogy önnek mindkét attitűd szimpatikus, szeretne a szakbarbárok fanatizmusával látni, még akkor is, ha ez lehetetlen. Miért?

-         Többféle válasz adódik. Például: mert a Szűzben van a Plútóm. Ez adja az aprólékosságra való hajlamot. Vízöntő vagyok, hat bolygóval ebben a jegyben. Ez adja a kitartásra való hajlamot. De a kitartás meg az aprólékosság csak akkor ér valamit, ha őrülettel párosul. Ezt adja az Uránusz. De idézhetem Nietzschét is: a művészet Apollón és Dionüszosz hatása alatt áll. Apollón az individualitás, a művészi megformáltság istene. Dionüszosz a kollektívumé és az őrületé. Bármelyikük távol marad, nincs műalkotás. Ami csak dionüszoszi, az szimpla elmebaj, ami csak apollóni, az üres formai játék, akadémizmus. Én ugyanolyan szívesen elpiszmogok egy Parmenidész-fordításon, mint amilyen szívesen írok horror-kisregényt.

-         A Bárkában legutóbb megjelent verséről, - Petőfi, mezzotinto, hidegtű - az jutott eszembe, hogy biztos szívesen foglalkozna ezzel a technikával is, vagy már meg is történt? Hogyan keletkezett ez a vers?

-         Rajzolni nem tudok. Időnként rám tör a vágy, hogy festő legyek, meg operarendező, meg zeneszerző. De aztán elmúlik, és én azzal vigasztalom magam, hogy „nyugi, nem kell mindent neked csinálnod". Az a vers úgy született, hogy Muzsnay Ákos egyszer nekem adta egy elrontott művét. Címe: Petőfi, technikája : mezzotinto-hidegtű. Szerencsére én nem látom, hol rontotta el, szerintem gyönyörű. Bekereteztem, a falamon lóg. Egyszer, ahogy ránéztem a képre, egy pillanatra bevillant, hogy ez a keret olyan, mint egy ablakkeret. Ezután már nem volt megállás. Fogalmunk sincs, hogy ami eszünkbe jut, az honnan jön.

-         Győrffy Ákosról írt portrét a Pályatükrök című kötetben, amely húsz fiatal alkotót mutat be. Nyilván nem véletlen, hogy őt választotta. Tanulmányának utolsó két mondata különösen megfogott: „Versei arrafelé tapogatóznak bennünk, amerre élnünk kellene. A szavakban élő pillanat éveket renget meg." Gondolom, rokonságot érez ezzel a hozzáállással. Mondana erről valamit?

-         Így, kiragadva kontextusából légritka közegbe kerül ez a szöveg. Győrffy Ákos verseit olvasva ez a szó motoszkált bennem: levegőperspektíva. A titokzatos, fokozatmentes  átmenet a láthatatlanba. Ezek a versek bennünk úgy halnak el, hogy közben foszlási irányuk van. Jeleznek, felmutatnak. Azt az irányt mutatják, amerre a mi titkos lényegünk él, és amely távolság csak így, az elhaló mondásra való odafigyelésben tűnik fel. Hogy ezt az enyészpontot megsejtsük, ahhoz tehetséges olvasónak kell lennünk. Másképp fogalmazva: Győrffy megnyit egy szakadékot a nyelvhasználat talaján. Minden vers az ő zuhanása.  Az olvasónak pedig az a dolga, hogy belevesse magát ebbe a szakadékba. A szakadék közös, a zuhanás egyedi. De ha az olvasónak ehhez nincs tehetsége, akkor a szakadékon átfekteti a hétköznapi beszéd pallóját, és sétál tovább, mintha mi sem történt volna. Nem is történt semmi.

-         Ismét idézem: „a költő szóbolond" Aztán a Másrészt című versét így kezdi: „Az ember verset ír mindenkinek / de az emberek nem olvasnak verseket." Mit gondol, milyen szerepe lehet manapság a versnek?

-         Cocteau azt mondta, az arisztokráciának manapság egyetlen formája maradt meg: a költészet. És mindig guillotine a vége. Valahogy így. De még mindig sokkal jobb, mint a végelgyengülés.

(Szepesi Dóra)

Főoldal