Térey Jánost kérdeztük a költői eszköztárról és a magyar trilógiájáról

Ön az egyik legelismertebb kortárs költő és az utóbbi időben színpadi műveivel is jelentős sikereket ér el.  Hat-hét éve még szitokszó volt a verses darab, most meg keresik - vélekedett Szálinger Balázs nemrégiben ugyanebben a rovatban, és hivatkozva önre mint elődjére, hozzátette, ebben a műfajban már egy kitaposott útra tudott lépni.

- Könnyű neki! De téved. Azt gondolom, hogy soha nem volt szitokszó a verses darab - elég most csak az elmúlt évtized Weöres-bemutatóira gondolnunk -, egész egyszerűen arról van szó, hogy speciális, beszédtanárt is igénylő föladat a színházban egy verses művet betanítani, elmondatni. Szitokszó a színházban a költő, amit Szálinger használ. Én írónak tartom magam, aki gyakran verses formában közli a gondolatait. Az író definíciót szeretem, nem azért, mert a társadalom szemében ennek van presztízse - ez ugyanis mindegy -; csak jólesik, hogyha negyven felé úgy gondolnak rám, mint egy tevékeny, alkotó emberre, ne adj' Isten egzisztenciára.

- Miért, a költő nem az?

- A költőhöz az ember régiséget kapcsol, léhaságot, megbízhatatlanságot. Nem vagyok sem régi, sem léha, sem megbízhatatlan.

- Húsz éve kezdett publikálni; verset, novellát, majd verses regényt (Paulus), drámatrilógiát (A Nibelung-lakópark), filmforgatókönyvet, aztán fordított is, például Puskint, Calderónt, Lope de Vegát, Szophoklészt, Euripidészt. Miért kezdett verses darabot írni? Hogyan kezdett neki?

- A Nibelung-lakópark volt az első verses drámasorozatom, mindjárt egyszerre négy darab. Replika a wagneri Ringet betetőző Istenek alkonyára, illetve magára a wagneri tetralógiára. Ez fiatalkorom egyik legmeghatározóbb zeneműve. Annyira elevenen éltek bennem a figurák, hogy lassan kézenfekvő volt továbblépnem a saját, a "perszonális" Nibelung-világ felé. A verses dráma pedig adta magát mint forma, mint arzenál és mint módszer. Nálam nem szitokszó a költő, költői eszköztárral dolgozom akkor is, amikor írónak definiálom magam. Egyébként édesmindegy, ez nem definíciós probléma, aki költőnek tart, joggal tart annak, és én büszke vagyok rá, ha része lehetek a mérhetetlenül gazdag magyar költői hagyománynak.

- Eléggé fantasztikus, hogy ma valaki ilyeneket ír, mert ha azt mondom, drámai költemény, akkor például a Faust vagy Az ember tragédiája jut az eszembe; és ha azt gondolom: verses epika, akkor például Puskin.

- Bár néha embert próbáló feladatok elé állított és állít az írás mindennapi, életmódszerű folyamata, nagyon boldog vagyok, hogy több, mint tíz éve belevágtam a nagyobb lélegzetű munkákba - is. Mellesleg ezekre egytől egyig odafigyeltek, a Mundruczó Kornél és a Krétakör Nibelung-filmjét a napokban mutatták be Budapesten.

- Voltak példaképei?

- Nem szeretem a példakép szót, én nem akarok másolni, utánozni senkit. Vannak írók, akiket kamaszkorom óta boldogan olvasok. Ha a verses epikára gondolok, Dante mindenekelőtt; de nagyon fontos Byron és Puskin epikus művészete, vagy a magyarok közül Vajdáé, Arany Lászlóé, Somlyó Zoltáné. A drámai költemények között Goethe Faustja meghatározó. Mickiewicz Ősökjét is nagyon szeretem. Madách műve szintén nagy dobás, akkor is, hogyha majdnem folytathatatlan csapásirányt jelölt ki. Ha megvizsgáljuk a túl domináns Faustot, a német vagy akár az európai kultúrában rengeteg replikát hívott elő. Madách műve múzeumi kegytárgy. Ha megrendezi valaki, mondjuk vadóc, formabontó módon, lázadni szoktak a nézők; de ritkán inspirált újabb műalkotásokat - Karinthy paródiáit, Marno János Az első sírásóját, illetve az operaszínpadon Ránki és Bozay műveit, egyik sincs mélyen a köztudatban. Nem tartom ilyen értelemben Madách örökösének magam, sokkal inkább azt mondom, hogy ezúttal Wagner monumentális művében ismertem föl a szellemi bázist. A Ring ugyan zenedráma, de van egy verses, alliteráló szövege, tegyük hozzá, gyarló szövege. Wagnernél csodálatom a zenének szól, a szövegkönyv gyarló - Wagner nem volt költő, hiába tartotta magát annak -, és ez arra serkentett, hogy magam gondoljam újra a szereplők viszonyrendszerét és az általuk megtestesített világrendet.

-  Elgondolkodtatott, vajon mi lehet a különbség a színpadi mű és a nem színpadi mű között, azon kívül, hogy párbeszéd, meg leírás. Például, hogy a színműidő konkrét, azaz történelmi, a vers, az elbeszélő költemény  ideje pedig csak egy jelzés, mint önnél például: "Mindenszentek. Három nap múlva Károly." (Mint kémnek lenni Estorilban), meg:

"Mosolyog: perceken belül december." (Protokoll). Lehet, hogy ez is egyike a különbségeknek?

- A síkváltások sokkal szaporábbak a lírai kidolgozásban. A film volt ebből a szempontból forradalmi újítás, a rövid vágások technikájával. Sokkal váratlanabb vágásokkal élhetek, mint az "ortodox" elbeszélő prózában. Mindez nem szorul magyarázatra. A színpadi műben viszont minden szükséges  információt tudatnunk kell. Ami a színfalak mögött történik, el kell meséltetnünk valakivel. Jómagam egy alkalommal éltem - a Papp Andrással közös Kazamatákban - egy "narrátor típusú" szereplővel. Most csöppet didaktikusnak látom ezt az eljárást, túl brechtiánusnak (persze megvolt annak idején a maga értelme kipróbálni).

- A Szóvivőt úgy értelmeztem, mint a kórust egy ókori műben.

- És csakúgy, mint a Kórus: semmi esetre sem szerzői kommentárokat közöl.

- Miből indul ki önnél egy mű? Képből, helyzetből, jelenetből, jelenségből, jellemből?

- Melyik miből. Nincs két egyforma gyújtópont.

- Mitől függ, hogy a fölbukkanó anyag versbe kívánkozik, hosszabb elbeszélésbe, netán színpadra?

- Attól függ, hová való. S hogy mi kerül a tálcámra, attól függ, mennyire vagyok körültekintő. Amellett, hogy van egy abszolút "civil" életem, viszonylag sokszor utazom, naponta olvasok irodalmat és sajtót, nézek, bár minimálisan, tévét és az utóbbi időben megint sokat járok moziba - mindegyik megmozdítja a fantáziámat valahogyan. Mindegyik helyzet és helyszín. Szeretek sétálni. Ha külföldön járok, idegen városban, akkor napokat sétálok társaságban vagy akár egyedül.

- És akkor nyitva van a figyelme mindenre?

- Nem mindenre, de ez csak utólag derül ki. Jó a szűz szemnek, öröm az első elsajátítás élménye. Ha tízszer-százszor jártunk az adott helyen, akkor alapos ismereteket szerzünk róla, ugyanakkor túl sok információ terhel minket. A szűz szem képes frissen látni a jelenséget, a nehezen megragadható szenzációt. Néha a legfontosabb szavakat elsőre megtalálja az ember - teszem azt, egy épület formájára, egy táj alakzatára. A Protokoll, egy verses elbeszélés, amin most dolgozom, magában foglal, magával görget néhány tájleírást. Egyszerűen szükségem van tájakra ebben a leendő könyvben: "utaztató államregénynek" hívtuk volna gimnazista korunkban. Fiatalon, 20-25 évesen ódzkodtam a tájleírástól, XIX. századi csökevénynek gondoltam, csakúgy, mint a milliméterpontos kosztümleírásokat, aztán eljött az ideje, hogy rálépjek erre a mezsgyére.

- Mi a különbség az alkotói állapotok között? Amikor drámát ír, vagy amikor elbeszélést.

- Semmi az égadta világon. Ha hosszú lélegzetű művet írok, verses elbeszélést vagy drámát, akkor mind a két esetben zárva van az ajtóm, és a szeretteim sem lépik át a küszöböt, amíg dolgozom. Ez a barátaimra is érvényes. Este ugyan majdnem mindig kimozdulok levegőzni, társalogni, de napközben csak a munka van. Úgy alakult, hogy ebéd után dolgozom, mondjuk délutántól késő estig, előfordul, hogy hajnalig. Verset sokkal rapszodikusabban írok, egyrészt mostanában alig, de ha mégis, akkor sok rövid etapban. Első lendületre kész vers nagyon ritka nálam.

- Milyen fajta figyelem és miféle emberismeret kell a verses drámákhoz, vagy az elbeszélő költeményhez? Van különbség?

- Én azt gondolom, hogy - triviális módon - képességek kellenek hozzá, írói képességek, és semmi más. Nincs olyan, hogy ehhez ez, amahhoz az. Kényes dolog a tehetségről beszélni, mint Isten adta adományról, ez vagy van, vagy nincs, és ezt nem én döntöm el, hanem a közönségem, hogyha van közönségem. Erről nincs mit mondani, én a művekről szeretek beszélni. Technikai ügy, melyik mögött milyen tárgyismeret vagy emberi tapasztalat van. Csak a végeredmény súlya, érvénye, merituma, hatásfoka fontos.

- A Protokollból olvastam részleteket, és már-már olyan hatással volt rám, hogy a hétköznapi szituációkat kezdtem úgy látni, mintha egy elbeszélő költeményben lennének benne. Az az érzésem, hogy magának ez a célja!

- Az egyetlen célom, hogyha lehet egyáltalán célom íróként, az az érzelmi azonosulás elérése-kiváltása. Átélhetővé tenni valamit, amit a szereplőm átélt, és általa én is. Egyébként a jó színháznak is ugyanez volna a kötelessége, és a zene a legpotensebb hatalom ebben az értelemben, mert az azonosulásra anélkül hív fel, hogy bármilyen eszközt igénybe kellene vennie a sajátjain kívül (nyilván a fordíthatatlansága a legnagyobb béklyója a magyar költészetnek). A könyv, az előadás fölhívás vagy javaslattétel az olvasó vagy a néző felé. Nem kívánom, hogy bárki azonos véleményen legyen velem a világ jelenségeivel kapcsolatban, mindössze annyit kérek, hogy lépje át az ismerkedés küszöbét, vetkőzze le a befogadói előítéleteit. Tehát amennyi rejtőzködő hajlam szorult belém, ugyanannyi exhibicionizmus is, különben nem hoznék létre könyveket, drámákat.

- Kortárs, nem kortárs, író, költő - kiket szeret olvasni?

- A kortárs irodalommal kapcsolatban óvatos vagyok, ritkán szoktam ítélkezni. Réz Pállal beszélgettünk egyszer arról, hogy az élő szerzőt nem lehet "megszámolni". Van, aki fontos kolléga, van, aki kevésbé fontos, vannak fájdalmasan észrevétlen és rikítóan túlértékelt jelenségek, most, Magyarországon. A kortárs magyar próza például, leszámítva Nádas, Spiró, Sándor Iván becses köteteit, engem nagyon kevéssé érdekel. Lehetnek, persze, mulasztásaim. A költői fenomén ritkán szikrázik föl a kissé családiassá, belterjessé változott folyóiratokban. Nem gondolom, hogy virágkorban élnénk. Valamiért jobban kedvelem a lezárt életműveket. Arany János összes művei három vaskos kötetben: hát mi kell több? Aztán Vörösmarty, Csokonai, Weöres, Pilinszky, hogy a magyar hagyományról beszéljek. A XX. század meghatározó európai alkotója számomra Thomas Bernhard, filozófusa pedig Emile M. Cioran.

- A Jeremiást bemutató esten a Sonja útja a Saxonia mozitól a Pirnai térig című versét egy Színművészeti Egyetemre felvételiző lány mondta el. Döbbenetes volt számomra, mennyire élnek ezek a nehéz versek. Kérdés, a fölvételi bizottság hogyan fogadja a kortárs verseket.

- Ezek szerintem egyáltalán nem "nehéz" versek.

- Távlati terve, hogy a "magyar trilógia" közös kiadásban jelenjen meg. Az első mű, a Papp Andrással közösen írt Kazamaták, amely az 56-os eseményeket, a pártház védőit idézi meg, a második az Asztalizene, a kétezres évek közepén játszódó társasági dráma, a harmadik pedig a tavalyi évben megjelent Jeremiás avagy Isten hidege, amely Debrecenben játszódik, körülbelül a 2030-as években, egy olyan Debrecenben, ahol van már metró is, csak épp sztrájk miatt nem jár. Mint mondta, ez a három mű együvé tartozik. Miért?

- Mind a három jellemzője a hazai karakter, a hazai faktorok. A magyar "mazochizmusról", a magyar vereségkultúráról szerettem volna valamit mondani.

- Mondják, Térey tananyag. Mit szól ehhez?

- Semmit. Én is, mint minden épkézláb alkotó, hatni igyekszem. Arra törekszem, hogy eljusson az emberek kezébe a versem, a színdarabomra jegyet váltsanak. Nem törekszem azonban arra, hogy föltétlenül széles körben tetsszen is, amit írok. Az a tény, hogy némelyik egyetemen valóban tanítanak, vagy hogy nyáron megjelent egy tanulmánykötet, az Erővonalak, amely a munkáimról szóló írásokból válogatott, két debreceni fiatalember - Lapis József és Sebestyén Attila - szerkesztésében, ez megindítóan, sőt inkább zavarbaejtően nagy megtiszteltetés. Pár éve, ha valaki azt mondja, születik egy ilyen tanulmánygyűjtemény - bármely 30-40 év közötti, érdemes, élő magyar alkotóról -, elképzelhetetlennek tartottam volna. Teljesen irreális "valahol", hiszen "piaci" kereslet nemigen lehet rá. Hogy iskolai kereslet volna-e, hogy tudnak-e egyáltalán erről a kötetről szélesebb olvasói, tanári vagy értelmezői körökben, nem tudom. Ez a szerencse most az én műveimet érte. Ez nyilván szerkesztői választás. Annak ellenére, hogy sokszor övezi értetlenség vagy türelmetlenség a munkámat, panaszra egyáltalán nincs okom.

(Szepesi Dóra)

Térey János verse elbeszélése a Bárka 2009/6. számában

Főoldal