Térey János

Mélyföld*

Szemközt két vak fogja egymás kezét,

Úgy koldulnak a délelőtti metrón.

Fölnéz a magazinból Fruzsina.

Ma szabadnapja van, adakozó.

Gyorséttermi papírpohárba hullik

Az aprópénz. Pont szemközt Fruzsinával

Egy kisfiú bűvös kockát tekerget.

„Mióta már... Ti időutazók

A nyolcvanasokból, komor kabátban,

Barkácsújságba temetkezve: hogy s mint?",

Suttog Fruzsina elpilledve. Látja,

Egy fölszálló kamasz szemez vele:

Kékszemű, rokonszenves, kerubarcú,

De most fárasztja a férfitekintet.

Szeretne begubózni télire.

A nőgyógyászától megy a piacra.

„Minden rendben, csak a szerotonin...

Hiányzik magának a fény." „Nagyon."

A Ferencieknél furcsát tapasztal:

A metró füstöl, és iszonyú hosszan,

Szuszogva, durván, csikorogva fékez.

„Mi van?!..." Az oldalából dől a füst,

S mindent betölt az égett műanyagszag.

Az emberek rajokban menekülnek.

„Gyerünk, míg nem kap túl sok oxigént."

Fruzsina ott áll a Néreidák

Kútjánál. Kosarat fog. Buszra vár.

Most ébred gyűrt ágyában Mátrai.

Nehéz a feje, csupa-csupa agyrém.

Mézet csöppent a kávéjába lassan.

„Centinként süllyed velem az egész.

Éjjel olyan örvénybe keveredtem,

Amilyenbe még soha-soha eddig."

Álmában vastag, vörös hajcsomókat

Simított elő a bojler mögül,

A kád fölötti polcról, a zugokból,

Az ablakpárkány réseiből is.

Nagyon beették oda magukat;

Oly makacsok, mintha egyenesen

A falból sarjadnának. „Persze, Blanka.

Nőt elveszteni pofonegyszerű, de

Nem könnyű a nyomait felsöpörni.

Válás után a másik holmiját

Kosz lepi, gazda híján, idegenben;

Kallódó tárgyak, közönyös kezek közt,

Túszokká válnak: zord fogolycsere,

Holnapi zsarolás alapja mind...

Nem, mégse Blanka, hanem Fruzsina.

Mert Blanka paraván volt: eltakarta

Az abszolútum hiányát, s az űrt,

Mely ott tátong halott vagy távozó

Szeretteink helyén. Bárhogy rajongtam

Blankáért, vége. És jött Fruzsina:

Elkezdtem ezt a nőt viszontszeretni,

A határ, hittem, karnyújtásnyira;

De valójában mérföldmessze van.

Tegnap minden..." Tektonikus redőkké

Gyűri maga alatt a lepedőt

Minden éjjel, és nincsen, aki lássa.

„Na szép. A cukortartó eltörött.

A virágmintás, amit tőle kaptam,

Blankától, apropó nélkül, csak úgy.

Tanúja volt a közös reggeliknek.

Milyen igaz, én is tanúja voltam

Mindennek, s én még egészben vagyok."

Először most fordult elő vele,

Hogy egy kapkodó szakítás után nem

Szilárd talajra érkezett. Az íz

A bukás íze. Eddig ismeretlen,

Idáig nem kóstolta. Majdnem ízlik.

Négy óra minisztérium után

Egy kávéházi ebédet beszél meg

A Gustóba, a közgazdász Novákkal.

Ma sajnos  rosszkedvű a főnök úr is,

A bajszos bariton. Tőle szokatlan

E nagy spleen. Rejtély, mi baja.

„Nos..." Mátrai egy „vegyes ízelítőt"

Rendel, friss, olvadékony libamájjal.

Étvágya evés közben jön meg. „Ujjé."

Novák valahogyan üresnek érzi

Magát. Azt mondja, újabban nem ért szót

A dédelgetett kislánykáival:

Lili és Lizi, egypetéjű ikrek.

Mintha falnak beszélne. Nincs hatás,

Az anyjukra hallgatnak, Edinára,

Őrá alig. Fals minden magyarázat.

„Csak egy a bajuk, mindenről lekésnek.

Későn ültek föl. Későn indultak meg.

Soroljam? Későn kezdtek el beszélni,

Késsel-villával enni, bánatunkra

Lassan szokták meg a saját szobát."

Edinával meg... Újabban nehéz.

„Ritkábban vagyunk együtt, mit tagadjam.

Egészen más a bőre illata.

Erősebb, tudod, másképp aromás."

Pásztázva a standokat, Fruzsina

A hétvégére bőven válogat

Sütőtökből, karcsú jégcsapretekből,

Feszülő bőrű, nagy paradicsomból

Meg mozzarellából. Kosara alján

Kövér zacskónyi, sózott mandula.

Kilép. Az aszfalt síkos lett az undok

Szitálástól. Tág jégmező a város.

Az ónoseső súlyos csöppjei

A felsővezetékre fagytak. „Apró

Csoda, ha van trolim", így Fruzsina

A Lehel téren, a piac előtt.

Nincs  hangulata tömegközlekedni.

Szobrozni semmi kedve a hidegben,

Hogy lefagyjon a keze meg a lába,

Míg negyedórát vár a trolira.

„Van ez a szép Ágoston... Mi legyen?

Nehéz a lelke? Nekem iszonyúan."

Végül a pótlóbusz viszi hazáig.

Sütőtökillat tölti be lakását.

Közben a jobbpart elsötétedik:

Budán jobban látszik a rossz közérzet.

Mikor kilép a minisztériumból,

Soká csodálja Mátrai a mély-

Mély, mályvaszín eget a Vár fölött.

Kíváncsian ül le Karányival

S Novákkal: végre összehoztak egy

Idei hármast. „Legyen az a hely..."

Nos, gondűzőnek átellenben ott egy

Puritán, bokszos pincesöröző,

A nagy Bem tábornokról elnevezve,

Téli eszmecserékre megfelel.

„Figyelitek az utcát?", zeng Karányi.

„Akár egy országos sztrájk idején:

Mindenki retardált, degenerált."

„Történelmi mélyponton a forint."

„Lesz lentebb." „Kérlek szépen, küszöbön van

Az államcsőd veszélye." „Minket érint?"

Bankszámláinkkal, ingatlanjainkkal

Minket nem érint a fölfordulás",

Állapítja meg peckesen Novák.

„Vagy: még nem", jelenti ki Mátrai.

„S ameddig nem, mindegy." „De nekem annyi.

Nem vagy válságban?", kérdezi Karányi

Mátraitól. „Az állásomra gondolsz?

Nem vagyok kormányfüggő, csak szakember."

Szeme Karányi korsóján akad meg.

„Mégiscsak sör? Egyszer már megtagadtad.

Pótolják malátaadagjaid

A képességet az örömre, nem?"

„Ágoston, khm. Nyúzott vagy egy kicsit.

A külszolgálat fáraszt ennyire?"

„Nyúzott? Komolyan?", emeli a hangját

Mátrai is. De Karányi kitér.

„Bocsánat." Gyorsan a mosdóba indul.

„Százszor is e rosszul artikulált

Hübrisz... Fitymáló arckifejezés...

Lebiggyesztett alsó ajak. De bosszant",

Hördül föl idegesen Mátrai.

„Ez a szegény Karányi, Istenem.

Akármit mond, csupa fekete élmény.

Hogy szenvedéspárti, régen világos.

Unom a fekete epéjét", így Novák.

„Az ő egóját kerülgetni mindig,

Ugrálni az ő egója körül."

„Unalmas már, ahogy pocskondiáz

Mindenkit, mindent, végtelen fölénnyel...",

Jegyzi meg Novák, szolidárisan.

„Kicsoda-micsoda ez a Karányi?"

Miért, mire föl ilyen magabiztos,

Ahogy így kóstolgatja Mátrait?

Novákot hívja Edina. „Csak egy perc."

Kimegy. Mátrai rohamozni kezd,

Mikor Karányi végre visszatér,

És váltja Novákot a barna bokszban.

„Figyelj, te visszhangnak használsz csak engem,

Karányi. Én neked nem leszek Ekhó."

„Főudvarmester úr, ne is legyél,

Jó a hangom." „Te, olyan nagy a képed."

„Neked sincs rosszabb képed önmagadról.

Én legalább saját ügyet viszek."

Ciános mondat. Tromfot érdemel.

„Nekem is akad szívbeli ügyem.

És kedves is tudok lenni, Karányi."

„Kedves, de mindig fölfelé? Nekem

Legalább nem muszáj szolgálnom senkit."

„Nem szolgálok. Te bizonyítani

Akartál a Novák előtt, ugye?

Te társaságban rendkívül pimasz vagy.

Közönséged műveli ezt veled.

Közeg nélkül, akár két könnyű testvér,

Olyanok volnánk. Olyan nyájasak.

Nem volna velem szemben ez a görcsös

Bizonyítási kényszered sem akkor."

Arzénos mondat. Tromfot érdemel.

„Énnekem, kényszerem? Na ne hülyéskedj.

Én, kényszeres? Fatális félreértés,

Melyért joggal fölhúzhatnám az orrom.

Sosem szeretnék lakáj lenni, mint te."

Most Mátrai is megkeményedik.

„Én nem vagyok lakáj. Mert sima sem."

Gyors pillantást vet Karányi kezére.

„A kezedet, na azt látod, irigylem,

Karányi! Sima. Épp olyan finom,

Mint egy kispapnak, egy szentéletűnek!

Pedig te pont nem vagy szentéletű."

„Oké." Karányi indul. Mátrai

Még végigméri hajdani barátját

Egy pillantással, nagyon szomorúan.

Megjön Novák, majdnem elégedett.

„Még maradjunk, egy cigaretta, nem több."

„Gimnáziumban vitáztunk csak így..."

„Az egymással kakaskodó fiúk

Megnőve még dühösebb kakasok."

A megállóban még látják Karányit,

Ahogy lesunyt fejjel föllép a buszra.

„Csak unaloműzésből látogatjuk,

Passzióból érintkezünk vele.

Újabban, látod, teljesen zavart.

Izgága, lehetetlen helyzetekben

Viselkedik, s hogy? Lehetetlenül."

Novákot elnyeli az öreg este.

Mínusz tizennégy. Pokoli hideg van.

A foga is kocog, Mátrainak

Mégis sétálni támad kedve. Már a

Flórián téren jár éjfél után,

Mikor egyszer csak Mátrai elé

Toppan egy teli sörösüveget

Lóbáló férfi. Mátrai kitér,

Úgy sejtve, őrült. „Te hordod az én

Sapkámat. Fehér ember vagy?"„Igen."

„Tényleg fehér vagy? Akkor is megöllek."

„Nem addig a'". Mátrai futni kezd,

Minthogyha az élete múlna rajta,

Bár támadója lassú rémesen;

Az is kisül, hogy „cigányra vadászik",

Mivel üvöltve közli. Mátrai

Szíve úgy ver, mint a gőzkalapács;

Milyen régen nem félt így semmitől!

Bár nem cigány. Szőke haján sísapka.

Lerázva a vadászt, megáll lihegve

Egy gesztenyeárus kályhája mellett.

„A közbiztonság is illúzió.

Mindig lehajtott fővel közlekedni,

Lesunyt fej, horpadt hát és lesütött szem,

Ha nem autóval vagy. Életveszély.

Senkinek a szemébe nézni. Semmi kontakt.

Itt fél fintorral sem jelezheted

A nemtetszésed. Földalatti főút.

Fejet lesunyni szépen: nem vagy itt.

Lélegzetvétel: észrevétlenül.

Füled-farkad behúzod: láthatatlan."

Összegzi mosolyogva esetét

Másnap Binder a fényes átriumban:

„Nehéz időket élünk. Sehol egy

Hermetikusan elzárt menedékhely.

De te megint érintetlen maradtál.

Nos, nincsen több egészségügyi séta?"

„A végén az életembe kerülne."

„Soha többé szabad tér? Taxi, taxi!"

„Hé, taxi!... Érezted-e valaha

A meghunyászkodást a sokk után?

Vagy késztetést a meghunyászkodásra?"

„Ha ismétlődik, az már nem pech, az sors.

Megúszni!" „Kit még? Egy kigyúrt kopaszt?

Bosszús arcélű lumpenproletárt?"

„Én nem félek, Ágoston." „Mert neked

Kötélből vannak az idegeid."

Nem tudni, merre járhat Fruzsina.

„Lovaglócsizma, sose sárpecsétes.

Karcsú csípő egy karcsú kiskabátban.

Tetszik, sőt. Ember, aki érdekel,

És nem azért, mert kosarat adott",

Tallóz a decemberben Mátrai.

Bár szombat: ma este otthon marad.

„Nem szabad a szombatra rátapadni...

Hogyha nem kínál ínyencfalatot,

Ha nem kínál semmit: nem mulatunk.

Hol a mandulaszemű Fruzsina?

Rejtély, pár lépéssel föloldható."

Elterül a kanapén Mátrai,

Befagyott, kipihent ambíciókkal.

Leszakadnak egymás után a nők,

Megérzik mind, és csalhatatlanul,

Hogy ez az ember süllyedő hajó,

Nem büszke karavella, mint tavaly.

„Kerülj, kerülj elő valamiképpen!"

De Fruzsi sokadszor sem veszi föl.

„Ez pont olyan, mint az áramszünet,

A feszültség megdöbbentő hiánya:

Megállsz, és egyszer csak észreveszed,

Rádöbbensz végül a nyilvánvalóra,
Hogy minden áram által működik."

Időnként minden perce tűrhetetlen.

Időnként észvesztően hasogat

A feje. Mintha valami gonosz

Abroncs szorítaná a koponyáját,

Azzal nyuvasztaná fejét a hóhér,

S szét akarná roppantani. „Elég!"

Rejtett telefonszámmal hívja föl

A nőt, akibe utoljára... „Mindegy."

És nem mer megszólalni, mert „Mit is?"

Azt súgja félálomban Fruzsina:

„Halló. Ki vagy? Szólj bele. Egy kicsit.

Szólj bele, lécci, nem olyan nagy luxus.

Ha van mit mondanod, majd hívj. Szia."

És? Sírnivaló az az „egy kicsit".

Elvetélt akarat, a levegőég

Felé nyújtózó, tompa, földi szándék.

Délben helytáll egy szoboravatáson.

Egy régi polgármester büsztje, semmi

Különös ötlet, bár elég neves

A szobrász. Őmellette áll, zavartan.

Vánszorog az idő, kabátban állva.

Fáradt, kataton fáradt Mátrai;

De áll némán. Újévi gondjai

Akárhogy megdolgozhatták, de büszke:

Hajlékony derekát hátrafeszítve

- „Ki a mellet, be a hasat, no!" -, helytáll.

Binder mellélép, és fülébe súgja:

„Egy kicsit aggaszt az állapotod.

Skultétinek már föltűnt, hogy mi van.

Te szét vagy csúszva egészen, barátom."

„A testem teljesít. Láthatod, élek."

A szíve délután már vasmarokban.

Mindene lüktet, mindene nyilall.

„Elkárhoztam", ezt hallja meglepődve

Saját szájából Mátrai. „Na ne."

Teljes, tökéletes elhagyatottság.

„Illúzió, hogy kimozdultam este.

Illúzió, hogy jártam odalent."

És nem marad más választása, mint

Összehúzni magát parányira,

S örülni mélyen annak, ami van.

„Esőre áll. Mélyföldi nap. Sehol

Senki. Nincs pompás öcs, barát, se szomszéd,

Se szerető. És nulla üzenet,

Csak titkárnői, sürgős meghagyások."

Jelentsen megint beteget? Muszáj lesz,

Jelzett a vészcsengő. Ha ismer Istent,

A hétfő ugrik. Minisztérium?

A hideg rázza már a gondolatra,

Hogy be kellene oda mennie.

„Beteg vagyok, Teklácska, szállj le rólam.

Riaszd Kovácsot vagy riassz akárkit."

Az anyját hívja. Leteszi. „Nagyon mísz."

Rágyújt, vacog erősen Mátrai;

És nagy kínjában néha vihorászik.

Folynak még az életgyakorlatok.

A pokol tornácán fekszik egész nap.

38, 5. Még ágyban, három óra.

Magas láz, sajgó végtagok, a testét

Ezer pokoli kis tű hasogatja;

Erős zsibbadás a jobb kézfejében,

Mely lassan felköltözik a fejébe,

S a koponyája mintha megrepedne...

Szeme káprázik, és nem a csodától.

Hangyásodik most már mindkét keze.

Célzott szúrás tüdőtájékon is.

Oly erős fejgörcsök, mint soha.

Minthogyha mindegyik tű egy ítélet

Dárdája volna. Aztán rémeket lát.

Fruzsinát, mással. Külvárost, keményet,

Hol összekoccannak a fogai.

Hever, és felüvölt a fájdalomtól.

„Orvoshoz menjek, vagy kísérletezzem

Talányos testemmel, saját magam

Lakmuszpapírja? Donner, merre vagy?"

Donner gleccser-síel Ausztriában.

„S különben, lefektettem az exét."

Estére végül föltápászkodik,

S egy gyümölcsjoghurt meg egy aszpirin

Bedagadt torkán mégiscsak lecsúszik.

Apró pelyhekben záporozni kezd

A szűzhó, aztán bőséggel szakad...

Döbbenten figyeli a megzavart

Keringést, ahogyan ingadozik

A hőmérséklet mindkét kézfejében:

Az egyik tűzforró, a másikat

Mintha jegelnék - mindez egyidőben.

„Huhh..." Kamillateával inhalál.

Kinyílnak lassan, engedelmesen

A pórusai a kamillagőzben;

Beesettségében nyugtalanító

Arcának mása, forró tea tükrén.

Befészkeli magát. A téli kuckó

Megőrzi, viszonylag épen, tavaszra.

Kört ír a levegőbe Mátrai.

„Az átfedés! Öröm, ha átfedésben

Vagyok a többiekkel. Ez a munkám."

Eszébe villan: egyszer számtanórán

Az osztályt akaratlan bevezette

A „halmazelméletbe". Lehetett

Körülbelül nyolcéves, ha nem éppen

Osztályelső, de jó eszű gyerek.

Mindenki előtt két karcsú acél-

Karika hevert a padon. Vajon

Hogyan lehet közös területe

A sárga meg a piros karikának,

Ez volt Ilus néni kérdése. Csönd.

Jelentkezett, egy szót se szólt, mutatta,

Rácsúsztatva a sárgát a pirosra,

Vagy a pirosat a sárgára. Nem

A teljes azonosulásra hajtott:

Szépen megállt a keze félúton.

„Ha félig egymásra úsztatjuk, és

Felerészt átfedésbe hozzuk őket,

Akkor lehet közös területük",

Szögezte le boldogan a tanárnő.

„Tehát a két kör összeláncolódott,

Azok az ifjúkori karikák",

Gondolja ő, bő harminc év után.

Ott volt a halmaz.

Megfázott utána,

Égett a teste, égett a szeme,

Óránként kamillával inhalált.

Vasárnaptól csütörtökig hever;

Az öccse hord föl gyógyszert és ebédet.

Péntek reggel megérzi: ráköszöntött

A gyógyulás. Vad és gyors gyógyulás.

Rájött, hogy keljföljancsi: fölkel és jár.

„Érkező esemest hallucinálok."

Jé. Uramisten. Megvan Fruzsina!...

„Vasárnap délelőtt, fönt a hegyen?"

„Még szép, naná, igen, igen, igen!

Hohó, ez észvesztően jó, mesés!"

Nem sző terveket, csak sóvár. Vasárnap

Ágoston sálat, kabátot vesz, indul

Sikítozva az elragadtatástól.

„Szimpatikusnak látszom?", kérdezi

A liftbeli tükörtől. „Nem tudom."

Leparkol szívdobogva a Fasorban.

Szikrázó napsütés, komoly, kemény fény.

A nő előbb jött. „Késtem? Nem lehet."

„Ha összetartoznánk, azt mondanám,

Hiányoztál." „Kicsit te is nekem."

Először fogaskerekűre ülnek.

A rendkívüli, régi, nagy telek

Járnak most egyre Mátrai eszében,

Kaján hólabdák a szemközti házak

Szellőzni kinyitott nagyablakába!

„A termekbe belátni a szerelvény

Hótiszta üvegén át. Nézd, mi ez!

Ez maga az Erdei Iskola,

Ide járnak a sünik, mókusok",

Mormolja faarccal. Nevet a hangja.

„Meglessük őket illedelmesen,

És tekintetünkkel megsimogatjuk

A polcokon a könyvgerinceket.

Itt gurul napra nap üveggolyó,

És itt lakik az ólomkatona."

„A legsúlyosabban belédszerettem",

Mormolja Mátrai. Fruzsina lassú,

Nézi a hópárnázta dombokat.

A kisvasút a hársak közt bolyong;

A fák mögött narancsszín napkorong;

Egész napot betöltő hócsata

Zajától visszhangzik a Normafa;

A táj mutatja telt, dércsípte arcát,

Puncs és grog, két vérpezsdítő mulatság!

Végigfutják a hócsipkézte fákat.

Mint almanach címlapja: téli távlat.

A síházban ülnek. Fruzsi grogot kér,

Mátrai pedig, némi habozás után, sört.

„Én gutírozom a stílusodat.

Korsó sör téli délben, ez kedélyes."

„Én sem szoktam, de meglepett a szomj.

Jólesik: újra egészségesen.

Csak egyet, tudod, autóval vagyok."

„Tudom, hogy te hívtál névtelenül."

Mátrai nem szól, nem vall, nem tagad.

Hátradől az ülésen Fruzsina.

Ma olcsó, népies helyekre vágyik.

Az első pincevendéglő hideg, mint

Románia szénszünet idején.

A nőhöz mennek, sejti Mátrai -

Hazakíséri, de előbb beülnek

Egy tágas kocsmába, neve Jelen,

Hátul, a döglött Corvin Áruház

Földszintjén. És tömeg. És pepita

Csempék. És sárga katedrálüveg.

A tizennyolcéves színészpalánták,

Próbáról jövet, próbára menet

Betérnek egy erős... akármire.

Ő nem ihat többet; egy zöld teát kér.

A gimnazistákat lesi. A pultnál

Egyik lábáról a másikra áll,

Feszeng. De Fruzsi arca biztató.

„Megyek Izraelbe. Majdnem háborúba."

„Hé, ott most lőnek és bombák szakadnak."

„Minden helyszínt jól előkészítünk,

Skultéti kéri." „Sokat utazol?"

„Túl sokat is. De nem vakáció.

Tudod, paranoiás a főnököm."

„Skultéti? A félős külügyminiszter?"

„Most az Elnökkel indul Izraelbe,

S eléjük futva szervezünk le mindent."

„Le is mondhatnák éppen." „Hát ez az.

Igen, ez némi túlköltekezés,

E terepfölderítés persze luxus

»Aknaszedés«. Csak ritkán jár nekünk

Az ilyen előzetes út. A protokollt

Én amúgy sem szerelemből csinálom."

„Viccelsz? Komolyan nem?" „Legszívesebben

Kiiratkoznék a munkahelyemről."

„Azért nemcsak nyűg?" „Nem nyűg, csak tudod,

Munka közben ritkán van érkezésünk

Várost is nézni, ez a rákfenéje;

De most ezért a kis kockázatért

Cserébe szabad hétvégét kapunk."

Fruzsina könyökével elsodorja
A csészét.

„Kétféle nőt ismerek.

Az egyik töri, másik elfelejti

A tárgyakat." „Felejteni? Soha."

Minden átmenet nélkül csókolózni

Kezdenek. „Uramisten, Uramisten."

Fruzsina elképesztően finom,

A bőre íze, mint a búzakása.
„Egyetlen csók, de az aztán olyan..."

Ma éjjel átlépik a küszöböt.

Egy barna, Barát utcai Bauhaus-ház.

A lépcsőházban szőnyeg, sarokasztal,

Otthoni, csalogató kényelem,

Éppen csak a kávéscsésze hiányzik.

Jó. Fruzsina egyszer csak eltűnik,

És tíz percet tölt a fürdőszobában.

Három réteg ruhát hánt le magáról,

A végén egyszál melltartóban áll ott;

Mégis ellöki Mátrai kezét.

„Én megvárlak. Kivárom, esküszöm."

De Fruzsina nem vetkőzik tovább:

„Ja. Az igazi türelem nem az,

Amikor csak visszafogod magad."

Összepréseli ajkát Mátrai,

És hátul fonja össze két mohó

Kezét, ne ficánkolhasson vidáman.

„De Fruzsina. Én sohasem leszek sok.

Nem akarok sok lenni. Semmiképpen."

„Nem akarok sok lenni... Nem, aki

Ilyesmit állít rezdületlen arccal,

Már régen túl sok. S ő is tudja ezt."

„Ha ennyire futotta: ennyire.

Nagyon közel vagyunk egymáshoz, ennyi.

Jó közel; megelégszünk ennyivel.

És ennek én csak örülök: kevés,

De így a jó, a szép." „És így a teljes."

Megint ellöki Mátrai kezét.

„Ne, mégse, jó? Ez sajnos tévedés volt.

Nem, Ágoston. Én csak voltam szerelmes.

Kedvellek, tényleg ennyi az egész.

Tudod, erőt ad, hogy beszélgetünk."

„És hogyha adnál még időt magunknak..."

„Nem, nekem nem megy a mismásolás."

De maga mellé húzza Mátrait,

Elgyöngül egy talányos pillanatra,

És félig levetkőzteti. Derűs lesz

Mátrai nyelvétől. Eltolja mégis,

Remegve minden ízében. „Akarlak,

Csak nem ma! Édes Istenem, ma nem megy."

Hozzásimul. De ami meglepő,

Mégsem lesz sokkal jobb utána. „Jaj."

„Világosíts föl, drága Fruzsina."

„Ne kapaszkodj, én sem kapaszkodom."

Mátrai visszahőköl. Mert ilyet

Még soha senki nem mondott neki;

Nem kapaszkodott senkibe, soha.

Vacog az idegességtől, remeg.

„Fázol, hm? Ne haragudj... hívjak autót?"

„Aha." „Vigyázol majd magadra?" „Persze."

Szárnyaszegetten búcsúzkodnak. Aztán

Viszi a taxi, túl néhány határon.

Otthonról ír egy bátor esemest,

De nem kap rá választ. Reggel se, semmit.

„Nem ad több életjelet. Tényleg eltűnt.

Maradjunk csak barátok, ezt se mondja,

Bólint fanyarul Mátrai. „Kihullott,

Kihullottam. Nem jutok át a lelke

Hormuzi-szorosán, nem jutok el

A mesés Perzsiába. Fruzsina

Már nincs az én világomon belül."

*Részlet a Protokoll című verses elbeszélésből

Megjelent a Bárka 2009/6. számában

Főoldal