Fehér Bélát kérdeztük lecsóról, mezítlábas gyaloglásról és nyelvteremtő erőről

Lecsószezonban olvasni a Lecsó című könyvet - kell ennél jobb? Fehér Béla tizenegy nagysikerű regény írója, ám legújabb kötete tárcáit gyűjti össze, amikről azt írja az előszóban, hogy ahogy a lecsó a magyar gasztronómia mezítlábas gyalogosa, úgy a tárca az irodalom mezítlábas gyalogosa.

- Többszörösen aktuális ez a könyv: mezítlábaskodó évszakban vagyunk, bármikor jöhet a lecsó, és szellemileg szintén egyszerű, de nagyszerű, könnyed, változatos kajára vágyunk. Kell-e mondanom, hogy a könyvét olyan étvágygerjesztően indítja, hogy azonnal főznöm kellett egy lecsót! Improvizálásra volt lehetőségem csak, abból, ami itthon volt: olaj, hagyma, paprika, paradicsom, cukkíni, mindez megbolondítva egy kevés szójaszósszal, meg pirított szezámmaggal - isteni volt! Mit szól Ön ehhez?

- Kispróza gyűjteményem címe egyrészt a kötet eklektikus mivoltára utal, másrészt a tökéletességre való törekvést fejezi ki. A lecsó ugyanis út a tökéletesség felé. Kísérlet a mindig jobbra, mert nincs két egyforma lecsó, még akkor sem, ha ugyanaz főzi. A hozzávalók sokfélesége miatt a kényes egyensúly megtestesítője, ugyanakkor az improvizáció tág tere. De a pirított szezámmag számomra így is meglepetés.

- Az jutott eszembe, miután jókat mulattam az abszurd, szatirikus, görbetükrös írásain, hogy ilyesmit kamaszkorában hajlamos írni az ember. Ez nem kritika, sőt: dicsérendő a mesélő bátorságnak és a szabadságnak ez a foka. Sorolhatnám, hogy melyik miért tetszik. Mindegyik más regiszteren nevetteti meg olvasóját: Palackposta, Autórádió, Rózsaszál, vagy amikor a filmesek véletlenül egy hullára bukkannak, akinek a zsebében mi mindent találnak, többek között egy ötszázas köteg görög feliratú halkonzervcímkét meg egy 1854-ben gyártott öntöttvas oszlopkályhát... Honnan veszi ezeket az elképesztő ötleteket?

- Túl vagyok azon, hogy érdekeljenek a tárca műfaji határai. Ez szabaddá tesz. Kiszabadította a fantáziámat a palackból, miközben a terjedelmi korlátok továbbra is önfegyelmet követelnek. Ez teszi széppé a feladatot. Az ötletek pedig teremnek hajnali magányban, dinnyeszagú nyári délután, selymes alkonyatkor, vörösboros éjszakán. Megkönnyíti a dolgomat, hogy abszurd világban élünk, az ember csak leírja, amit lát.

- Önnek melyik novella a kedvence? Miért?

- Miután a kötetben szereplő száztizenegy írást több év bőséges terméséből válogattam öncsonkító szigorúsággal, ami bekerült, az mind kedvemre van. Ha választanom kell, az Aranyhal címűre szavazok. A Radnóti Színpadon rendezett nagyszerű hangulatú könyvheti Magvető esten ezt olvastam fel, s a közönség nagyon szerette.

- Figurái között megjelenik például Örkény emblematikussá vált Volentik bácsija, és Rejtő Jenő, - ők bizonyára hatottak Önre. Nekem néha van egy kis Karel Čapek- meg Moldova-érzésem is. Lehetséges ez?

- Örkény biztosan hatott rám, s nyilván mások is, például Szerb Antal, vagy Krúdy. Rejtőt egész életében újraolvassa az ember, mert a zsenialitást nem lehet megszokni. A legnagyobb hatással azonban paraszti származású körorvos nagyapám volt rám, évekig nála nevelkedtem, szemlélete, bölcsessége máig meghatározó számomra. Szépirodalmat nem olvasott, orvosi szakkönyveket és anatómiai atlaszokat forgatott, ezt tettem én is Hajdúhadházon a petróleumlámpa fényében, mert villany nem volt a faluban. Mire beköltöztünk Debrecenbe, s a Kálvin téri könyvtár mindennapos vendége lettem, már otthon voltam a bőrbetegségek és fekélyek világában, sőt, egy illusztrált bábakönyvnek köszönhetően pontosan tudtam mi a teendő egy szülő asszony körül.

- Nem csak a témáival, nyelvteremtő erejével is hat. Írják Önről, hogy az archaikus, tájnyelvi és mai nyelvállapotot tükröző fragmentumokból sajátosan eklektikus, öntörvényűen lélegző nyelvi világot teremtett. A névadásai is „mesések", elég csak említeni egyet-kettőt: Elepi Fidél Kassziusz vagy Görbekerti Filkó. Honnan ered ez a nyelvezet?

- A Hajdúságból ered, s persze Debrecenből, ahol egyébként sokszor furcsán csengő előneveket, gúnyneveket használtak. Elep és Görbekert is létezik. Gyermekkoromban Nádudvar közelében láttam egy elhagyott tanyát. Nagyon romantikusnak találtam, s akármennyire féltem, bejártam az üres szobákat, istállókat. Ebből az emlékből regénytrilógia nőtt ki. Sajnos az élet nem tette lehetővé, hogy tovább írjam. Számomra a nyelv - minden. Irodalom, zene, lélegzet, és mindenek felett megunhatatlan játék.

- A fülszöveg szerint a Lecsó végére érve rájövünk, hogy a tárcák összessége nem más, mint nagyívű, kíméletlen, mégis szórakoztató társadalomkritikai látlelet. Ön 1976-tól állandó szerzője a Magyar Nemzetnek, gondolom, az újságírói műfajok kellőképpen megtermékenyítik ezt a fajta rálátó érzékenységet. És még mi?

- Az újságírással már a rendszerváltozás előtt szakítottam, éppen azért, hogy az irodalomnak élhessek. Több mint húsz éve elköltöztem Budapestről Fótra. A vidék teszi igazán közéleti érzékennyé az embert. Távol a politikától, sorsokkal, igaz történetekkel, a természet pusztításával szembesülve.

- Mivel foglalkozik mostanában? Mik a tervei?

- Második éve nagy terjedelmű prózán dolgozom. Címe még nincs. Hazafias kalandregény, így emlegetem magamban. A több szálon futó történet 1849-ben játszódik, a világosi fegyverletételt megelőző hetekben. Remélem, a körülményeim megengedik, hogy be is fejezzem.

[Szepesi Dóra]

Főoldal