Kritikák

 

fagypont_alatt.jpg 

 

Farkas Gábor

 

A mulandóság cáfolata

Oláh András: Fagypont alatt

 

 

Életünk számos pillanata – ha gondolatban felidézzük – olyan, mint egy kivetített diakép előttünk, amelyet az elménk, illetve a lelkünk tár szemünk elé az emlékezet által. Az emlékezet azonban csalóka, hiszen a kivetített kép lehet torz: túl sötét, ha az emlékhez negatív érzelmek köthetőek; túl szivárványos, ha szívesen gondolunk rá. Így torzít az elménk az emlékezet játszóterén, kötődéseink és viszolygásaink pólusai között.

Oláh András – a válogatás-köteteket nem számítva – tizedik verseskötete, a Fagypont alatt azokat a múltbeli pillanatokat állítja a fókuszba, amelyek – még ha csak az elmét megtévesztő emlékezet által is – meghatározóak az individuum jelenében. Az öt fejezetre tagolt könyvben hetvenkét vers kapott helyet. A szerző és a kötetet gondozó Jánosi Zoltán közös munkáját dicséri az a ciklus-szerűség, amely jól tükrözi, hogy a fejezetek, illetve a költemények sorrendje, szerkezete nem a véletlen műve, hanem tudatos szerkesztői munka eredménye. Ezt bizonyítja az is, hogy a könyv borítóján látható, a téli ködbe tartó síneket ábrázoló stilizált fotó (Filep Tamás Kilátásaink című képe) olyan jelentésrétegeket hordoz, amelyek jól reflektálnak a könyv verseire.

Oláh András korábbi verseire is jellemző, hogy a központozás, illetve a mondatok nagy kezdőbetűinek elhagyásával többletjelentést kapnak gondolatai, de a Fagypont alatt-ban érzem leghangsúlyosabbnak ezt a szövegstruktúrát nagyban befolyásoló írói technikát, ugyanis a versszövegek ilyen módon nem elhatárolható egységekre tagolódnak, hanem összefüggő gondolatfolyammá szerveződnek. Az első, Mellékutak című fejezet negyedik verse a kötet címadója, amelyben azonban ezt a gondolatfolyamot három helyen szakítja meg a bizonytalanságot tükröző mondatvégi írásjel, a három pont. A vers a múlt felidézésével kezdődik, amikor még „pajkos örömmel pironkodás nélkül” örvendő szerelemben „egymás foglyaként” létezett a lírai én és társa, majd a törés felidézésével folytatódik, hogy végül egy fagypont alatti jelenbe torkolljon: „lettünk remegő cáfolat akik a tél / rügyeibe fagyva várják az olvadást”. Ez a – hétköznapi metaforával fogalmazva – elhidegülés a kötet számos más versének is témája (vészkijárat; elvesztettelek; már nem; amikor egymásnak fájunk), de összegző jellegét tekintve nem véletlen, hogy ez a költemény lett a kötet címadója.

A központozás, illetve a nagy kezdőbetűk elhagyásán túl a könyv másik szövegtani jellemzője az irodalmi nyelv és a társalgási stílus – esetenként a szleng – tudatos keverése a szövegtestben. A kísértések című rövid ciklus második részében például a szerző így ír: „egyensúlyt keresve billegtünk / a kávéillattal incselkedő teraszok között”, majd ezt a Tóth Árpád stílusát idéző impresszionista képet leüti a „valószínűleg úgy érezted csöppet sem ciki” verssorral. Stílushiba – gondolhatnánk. Ám a kötet verseinek hullámzó gondolatritmusát, amelyben a fennkölt és az alantas, a kicsattanóan boldog és a mélyen depresszív tartalmi sarokpontok felváltva sorakoznak, jól alátámasztja ez a tudatos stílustörés.

A Mellékutak című fejezet záró verse az azonos címet viselő négy szabad epigrammából álló ciklus. Szabadon azt értve, hogy a műfaj formai elvárásaitól eltérnek ugyan az egyes darabok, de más epigrammai sajátosságoknak – például az erkölcsi üzenet, illetve a művégi csattanó elvének – megfelelnek. A ciklus verseiben a többes szám első személy perspektívája az uralkodó: „maradunk egymás terhei”; „ketten kellünk a magányhoz is”. Az idézett sorokból is kitűnik, hogy ez a perspektíva az én és a te egyedüllétét hívatott feloldani addig, „míg helyet nem cserél két szív megint / hogy egymásban” oldódjon fel ismét.

A második, Falak című fejezet verseinek konkrét címzettjei vannak. Nagy részük emlékvers, és ami összekapcsolja őket egy ciklussá, az a Trianon okán elszenvedett traumatikus élmény. Ám Oláh András könyvének nagy érdeme, hogy ez a – 2020-ban az évforduló miatt értelemszerűen – fölnagyított, erősen túlfókuszált téma a versekben megmarad a személyesség hatókörében, és a szerző a múltban elszenvedett veszteséget finomra hangolva a jelen dilemmáival hozza párhuzamba. A jelennel, amelyben „a savanykás kinyilatkozások / teremtenek forgalmi dugót / (…) a belvárosi kávéházak terasza is / csatornanyílássá szűkült / fészbuk-cirkusz a világ” ([hová lett] – f. a.-nak Párizsba), amelyben „a korszellem sötétje ránk tapad / csak a kívülállás mérge felel / s maradunk látszat a kényszerek alatt” (kiszolgáltatva), és amelyben „fuldoklik a világ (…) / semmi sem ugyanaz mint ami régen volt” (másik olvasat). Jól kivehető az ironikus szavakból, hogy a jelen legnagyobb dilemmája a lírai én számára a nagyfokú és mindenre – az ünnepekre, a tradíciókra is kiterjedő – értékveszteség, ami miatt „az emlékezet önvédelem lett” (egy másik világból – Ó. J emlékének). Ez az alkotói én talán joggal érzi úgy, hogy a jelenben „könnyű diagnózist felállítani / békétlennek bélyegezni az emlékezőt” (szimultán – Marie-Cécile le Luecnek). Ennek a degradált jelennek lehetnek ellenpontjai a Zajta című vers Gaál Lajos kántortanítónak emléket állító sorai. A költeményben a hagyományok tisztelete, illetve a kisember nemzetvezetőket túlszárnyaló hazafisága a leghangsúlyosabb üzenet. A vers alatt közölt jegyzet szerint Zajta a trianoni döntést követően egy hónapig Romániához tartozott, de a helyi kántortanító kitartó munkájának köszönhetően ismét magyarországi település lett. A vers hősének hazafisága okán fogalmazódik meg az erkölcsi üzenet is: „hiába a gúny s a lenéző tekintet / az örök tartozás is teremhet gerincet / (…) akik küzdenek néha talán nyernek”.

A kötet egyik legfontosabb tartalmi rendezőelve a múlt személyes és közösségi értékeinek szembeállítása a jelen kifosztottság-érzetével. Ezt az értékszembesítést leghangsúlyosabban az Útlevél a múltba című fejezet verseiben vélem felfedezni. A fejezet címadó költeményének kezdő sorai intertextuális kapcsolatban állnak a már fentebb idézett fagypont alatt című verssel: „álmod szerettem volna lenni / megbújni párnád gyűrődésein” (Útlevél a múltba); „elég volt egyetlen álmot / megtagadni hogy megnyomorítson” (fagypont alatt). Az idézett sorokról ráadásul Pilinszky János szavai is eszébe juthatnak a figyelmes olvasónak, kitágítva ezzel a versek intertextuális vonatkozásait: „Az ágy közös. / A párna nem.” (Életfogytiglan). Ezek – mind Pilinszkynél, mind Oláh Andrásnál – nem csupán a kiábrándultság megfogalmazásai, de annak a ténynek a konstatálásai is, hogy vannak olyan végérvényes dolgok személyes életünkben is, amelyek nem írhatók felül akkor sem, ha a jelen ezt megkívánná.

A kötet záró fejezeteiben (Utószezon; Zátonyok) a családi kötelékek megidézése kapcsolódik össze a múltat a jelennel szembeállító tematikával. Az utószezon című versben a dédnagymama alakja elevenedik meg, „hogy kimenekíthesse az álmokat”, az éjszaka a pályaudvaron címűben az édesanya által pillantunk bele „egy végtelenített történetbe”, a nagyapát megidéző visszanézve című versben a szerző a gyász traumáját metaforikus szerkezetekben adja át (pl. „mellettünk könnyeivel küszködik a beteg akácos”). Az akkor is kötött ritmusú verssoraiban pedig Oláh András mintha összegezné a személyes és közösségi értékekhez járuló veszteségek következményeit, amikor a költemény harmadik versszakában azt írja, hogy „hiány van és sötét – kafkai fájdalom – / kihűltek a szavak”, de a vers záró soraiban azért a reményt is szavakba foglalja: „ha majd a másik part kontúrja felragyog / ne felejtsd el hogy én akkor is ott vagyok”.

A Fagypont alatt kötetben nincs katarzis, a befogadó mégis felfedezheti benne a szilárd erkölcsi parancs pozitív üzenetét. Életünkben az értékek lehetnek mulandók, de a tartásnak, a hűségnek nem ez a mulandóság a mércéje. Ezzel a mulandósággal – amely emberi mivoltunk legjellemzőbbje – a költő a megmásíthatatlan hitet állítja szembe mély meggyőződéssel.

 

Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2020.

 

Megjelent a Bárka 2021/4-es számában.


Főoldal

2021. augusztus 13.
Szil Ágnes tárcái Nagy Koppány Zsolt tárcáiGyőrei Zsolt tárcái Éltető József tárcái
Egy nyomasztóan hosszú év történeteiA mérnökök háborúba mentek
Domokos Márton: Mit csinál a polcCsikós Attila: 1990
Katics ága és virága – novemberi bálok és jóslásokBabonák és libák
Márton László: Veronai lovagok harca az óriásokkalTompa Gábor verseiPoós Zoltán: Felragyogó, eszelős fény – Battonya, 1981Tóth Krisztina humoros versei
Fekete Vince: Porlik minta…Kiss László: Édes EmmaBödőcs Tibor: …ha lenne tengerünkHáy János: Szerelmes vers
Márton László: Nibelungok – Negyedik felvonásMárton László: Nibelungok – Harmadik felvonásMárton László: Nibelungok, II. felvonásZalán Tibor: El kell mondanom
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA