Kritikák

 

B__nk__vi_Dorottya_A_n__i_testns__ga.jpg 

 

Pál-Lukács Zsófia

 

„Szentségből a norma, egészből a részlet”

Bánkövi Dorottya: A női test biztonsága

 

A női test biztonsága című debütkötet már a címválasztásával sokat vállal, hiszen a benne szereplő fogalmak olyan társadalmi és tudományos rétegzettséget idéznek, melyek uralják a kortárs diskurzusformákat, emellett meglehetősen problematizáltak is. A nőiség, a test vagy a test és a nyelviség témaköre az irodalomtudományban és a filozófiában egyaránt jelentős iskolákat, paradigmákat hívott életre (főként a 20. században, Lévinas és Merleau-Ponty révén), melyekkel a szerző stúdiumai során közvetlen kapcsolatba kerülhetett. Egyfelől az ezen ismeretekhez, másfelől a témakör közéleti toposzaihoz való viszonyulásmód lehet a kötet egyik tétje. Ebben kell helyet találnia az „igéző fecsegés”-nek éppúgy, mint a biztonsággal megszólalónak. A sokféle értelmezhetőségnek sokfélék az útvesztői is, melyek természetesen nemcsak a lírai ént veszélyeztetik; a befogadó számára is befolyásoló lehet az implicit háttér, amivel a témakör rendelkezik. A kötet viszont biztonsággal felvállalja ezt a „kontextust”, hogy egyrészt illusztrálja, másrészt pedig vitassa a női testhez kapcsolódó képzeteinket. A témával kapcsolatos általánosságok, tapasztalatok, beszédmódok azáltal lesznek specifikusak és árnyaltak, ahogyan a versek beszélője viszonyul hozzájuk, és megtalálja a személyesség sajátos körét ebben a test-beszédben.

A kötetben a viszonyítás alapjául szolgáló női szerepek, esetleges szerepkényszerek hasonló dilemmával szembesítik a befogadót, mint a Kisherceg című vers megszólítottja: nem tudhatja, mi igaz a lírai énre: „szelíd növényé-e magvam, / vagy félelmetesek a tüskéim.” Lehet, hogy a különböző szereplehetőségek különböző megszólalásmódot feltételeznének, és egyiknek sincs valódi előjoga? Vagy a kegyetlenség szószólója (aki tudja, milyen például csalánba vetkőzve heverni) azonos az eszményített nőalakkal? A státuszok váltakoznak egymással a testben, ami viszont a kötet címe alapján valamiféle biztonságot adhat a világban, s ez vonatkozhat egyrészt a testet birtoklóra, miként azokra is, akik számára ez a biztonság adódik. Van azonban ennek a címnek egy ironikusabb szemantikai potenciálja, amire a versek értelmezése során figyelhetünk fel. A kötet belső struktúrájában abszolút tapasztalat az eldologiasítás, a test egyes viszonyulásokban materiálisan jelenik meg, tárgyként értelmeződik. Ezek azok a viszonyok, amelyekben csak használják a testet, főként a férfiak mint kitömött barbárok, „kitömött vadállatok”. A „maszkulin közhelyek” (A kecskeláb kilógott) jelentéstani változást hoznak a kötetben: a biztonság ebben a regiszterben anyagi biztonságot jelöl. A női test ebben az értelemben kiszolgáltatott, elárult test, „felültetett baba”, aki figyeli a nézőteret, ahol éppen valamilyen viszonyrendszerben áll a másikkal, s közben talán maga sem tudja, melyik szereppel azonosuljon, a biztonságot adó vagy a biztonságot kérő szerepével. Közös szemlélet a kettőben, hogy a test megismerése elsősorban a fizikai észlelésre fókuszál. Fő határvonal a kettő között a test iránt érzett vágy, amely elsősorban a „negyvenes pasik” vágya, s ehhez igazodva jelennek meg a kirakatéletek, a sablonvacsorák, a luxus, melyek során egyre fokozódik a beszélő kitettsége, főként a felismert kettőség okán: „Nektek ennyi voltam: / jó tündér vagy búgatópor”. A test gondolati megközelítése ebből a képből bomlik ki, viszonylag direkt társításokban. Gyakran feltűnik az üres szoba képe, egy szikes virágágy látványa (a kert gondozása már a romantika korszaka óta a lelki értelemben vett gondozást is kifejezi). Nagyon fontos döntés ezek során, hogy a beszélő ennél a pontnál megáll. Nem ítélkezik, nem erősíti fel a tárgyivá redukált tapasztalatot.

A kötet arányosan szerkesztett, végigkövethető a forma–tartalom egyensúlya. Négy ciklus követi a Minden színben című verset (amely előhangként funkcionáló bevezető mű), ezek mindegyike tizenegy versből építkezik, az első ciklust kivéve, amely két verssel többet tartalmaz a többinél. Ha megfigyeljük, a ciklusok címe egyfajta fejlődéstörténetet rajzol ki. Az ártatlanság kora címűt követi a Calea Turzii, amely sok tekintetben fordulat a kötetben – a későbbiekben látni fogjuk, hogy miért. A női test biztonsága újra visszatér a biztonság témaköréhez, de az utolsó ciklus Valahol fennakad címmel megfordítja a kezdeti nyugalmi állapotot; valahol kifordul a nőiségnek ez a története, talán a gyermekáldásban, talán a szerepcserékben. Valaki alakot, létmódot vált. „Cselekvéseim létigék” – olvashatjuk a Calea Turzii című versben, ami a kötet mottója is lehetne. A létigék az alany létét állítják vagy tagadják, úgymint: van, lesz és ennek származékai, valamint a nincs. Érdemes ezek mozgását megnéznünk a szövegekben: mit állít a létről vagy a női testről általuk a megszólaló. Jó kiindulópont a kötetindító és kötetzáró vers, mint keretversek elemzése, mivel ezek hangulatukban, témájukban egymásra rímelnek; fő motívumuk, hogy egy új élet jelenik meg bennük.

A teremtés és teremtődés metaforája már az első versben meghatározó. „A sehol sincsenből könnyen lehet bárhol”, azaz a világ sokszorozódó lehetőség, újszerűség. Mindezt árnyalják viszont a megjelenő kérdések, melyeket kutyák ugatnak felénk. Fontos referencia emellett a rejtettség, rejtőzöttség szimbóluma, amely a krisztusi kínszenvedéssel kapcsolja össze a vers motívumrendszerét, így a visszatolt kő, a lyukadt tenyér bizonyosságába. A mű ezzel a történetszállal az ártatlanság témakörébe vezet vissza minket, egészen a teremtéstörténetig. A teremtés kölcsönös mozgás, ami vissza is hat a beszélőre, a megfordítás eredményeképp „saját vérem ömlik vissza belém” (Sárból férfit); az Átjáró című versben pedig direkt módon tematizálódik a kérdés, mi vagyok és, ami talán ennél fontosabb, mi szűnök meg lenni: „Alakot, létmódot váltok.” Ezek az őrzött, védelmezett történetek mint „bepólyált” történetek „várják a születést”. Miként a gyermekáldásban a női test, a versek beszélője a születés motívumában érzi magát biztonságban, mert itt önmagával azonos: „Az leszek, ami kezdettől vagyok”. A Csehov és a tenger című versben pedig új összefüggések íródnak, közvetlenül is megjelenik az anyaszerep témaköre, egy másik műben pedig hangot kap a „várandós idő” (Kolostor Quxadában).

A teremtés ezek mellett alapvető hiányt is jelöl a művekben; a hiány többszörösen reflektált fogalomként jelenik meg. A Sárból férfit című versben például hiányzik az anyai ösztön, „mellemből a tüskék kihajtanak”; az otthonok, az ébredések szintén ennek a kifejeződései. A kötet egyik jellegzetes alaptapasztalata az otthontalanság – szállodák, bérlakások, buszpályaudvarok vannak helyette, nagyvárosi terekben feltűnő egyedüllét, bolyongás. Ezek az ideiglenes létállapotok azt is jól mutatják, hogyan érvényesül a magánszféra ebben a társadalmi kitettségben, miként cserél helyet az alárendeltség a biztonságérzettel, a kíméletlenség a szenzibilitással, melyek között elveszik a beszélő én. Jó példa rá a visszatérő ablak motívum, amely ugyan keretezi a megélt tapasztalatokat: „Reggel szétfolyt keretből nézek ki az ablakon” / (jégvirágok között a semmibe)”, de a dolgok árnyoldalát is láttatni képes. Itt jelennek meg a demisztifikált asszony-portrék, akiknél könnyek helyett víz csöpög végig a testen, nyakukat szőrpihék borítják (Dünnyögő). Idekapcsolható ezek mellett az idő, illetve a napszakok váltakozásának kérdése, mintha új alakot öltenének maguk a viszonyrendszerek tegnap és ma, reggel és este között. (A kötet kitüntetett napszaka az este.) Hasonlóan működik a tapéta motívuma, amellyel „kusza jelentéseket ragasztok falamra” (Rianás), mintha ez magyarázná a rétegzettséget, elfedést.

Szemléletváltás a Calea Turzii verscsoportban érzékelhető. A legtöbbet itt tudunk meg a beszélőről, szereplírát olvashatunk. A Blokk című, kolozsvári élményeket megszólaltató műben például minden eddiginél mélyebb a magány, az érzékenység – úgy távolítja el ezeket a klasszikus „nőiség-attribútumokat”, hogy a másikat mutatja meg, aki itt a főbérlő idősödő nővel azonos. Meghatározó élménye ennek a ciklusnak a szerepcsere mint lehetőség: „Ha ő én lenne” (Határátkelések). A lírai én itt dacol az erényekkel. Az ellentéteket a külső attribútumok is fokozzák, míg ő friss, üde, szép, addig beszélgetőtársa, a befogadó nőalak egy ezekből kivont antihős. Mikor a beszélő a tárgyakból, emlékekből igyekszik kiolvasni, hogy „kik vagytok, és kik nem lehettek?” (Felmondás), éppen ez iránt a szereplehetőség iránt lesz fogékony. A fontosabb viszonyok itt tehát nem nő és férfi, hanem két nő között íródnak, mert a vázolt élethelyzetekben valóban megtörténik a szemléletváltás, a szerepből kibillentés. A másik jelentős kapcsolat a bibliai háttérből bontakozik ki. A kötetben többször megjelenik a Krisztus-metafora. Jellegzetes kép a haldokló Krisztus mellett álló asszonyoké, ami már nemcsak motivikus és témabeli kapcsolódást mutat ezzel az értelmezői regiszterrel, hanem ikonográfiai hagyományokat is. Lényeges, hogy ezekkel A női test biztonsága kettős jelleget ölt, egyszerre válik a jelenünkhöz kötődő test-poétikává, és kapcsolódik emellett korábbi jelentős hagyományokhoz. Példa rá az Ima című vers vagy a közvetlenül is felidézett Stabat Mater mint irodalmi és zenei hagyomány; a Szűz Máriához kapcsolódó képsorok összességében gazdag utalásrendszert társítanak a kötethez. A könyörgés mint élethelyzet és a hozzá kapcsolódó érzelmi állapot új aspektusát mutatja az érzelmi biztonságnak, amit árnyal az a tartalmi sajátosság is, hogy egyetlen direkt szerelmes vers sem szerepel a válogatásban.

Az utolsó előtti ciklus A női test biztonsága címmel körülírja azt az érzékeny egyensúlyt, amely a külső és belső között húzódik. Ebben még helyet kap az erény, ám mint valami külső ruha jelenik meg, amelyet a beszélő akkor ölt magára, ha „közeleg az égi orgia”. Az erényeket, mint összement ruhákat című vers jól mutatja az értékek devalválódását: „A  normákat / (mintha combokat) / a gátlástalanság feszíti szét – / így táplálkozik a képzelőerő.” A nagy kimondás verse az Elképzelni, hogy milyen, amely emblematikus szöveg, foglalata is lehetne a kötet belső motívumrendszerének. Az erotika, a szépség itt is mint a hatáskeltés mechanizmusai jelennek meg, de megszólal a megértés semmi hangja, a járókelők cipőtalpa, s hozzá adódik a keserűség, zavart alvás, nyugtalanság – miként más szöveghelyeken a kapkodás, zihálás, lázálmok (Ledér). A szerkezet mintha leállna, magyarázza ez a cím a történéseket, melyek helyét átveszi a képiség, ezért is idézheti Nádast Péter Valamennyi fény című írását. Valahol fennakad tehát a történet, ez már a víziószerű valóság, ahová bekéredzkedik a táj, elhatalmasodnak a természeti képek. Nemcsak a természeti képek vizualitása erős a kötetben, de a poétikai- és látványelemeké is: „Csapzottan ugrom ki a kádból, / pucéran a ház elé futok, / fejemen törölközőturbán (benne / megfagyott cseppek – avas bonbonok.)” (A kádban); szintén plasztikus a macska képe, amint fejét a vállaiba húzza, „talán koldult, talán csak emlékezett.” (A macska). A sirály vagy a tövismadár mint főmotívumok ugyanígy közel állnak ehhez a világhoz (érdemes figyelnünk a madár motívum és angyal motívum egybejátszásait), amelyben időnként megjelennek a „torzítva felnagyított részletek” (Rianás), benne szereplehetőségeivel az egyén (Felmondás), kiábrándultságaival a nő: „Mennyire unom, hogy mindenki hajt rám”. Ha a muzikalitás szempontjából közelítünk Bánkövi Dorottya debütkötetéhez (ami részben nem is lenne indokolatlan, hiszen a szerző több vonatkozásban is kötődik a zenéhez), variációkat olvashatunk egy témára, amelyekben sokszor Brahms vagy Beethoven hangja erősebb a férfiak hangjánál, de nem erősebb a tövismadár hangjánál, aki, reméljük, nem csak egyszer énekel életében.

„Lassan megszűnök kísértés lenni” – olvashatjuk az Átjáró című kötetzáró versben, amit úgy is értelmezhetünk, hogy a lírai én alakot, létmódot vált, és a jövőbe tekint, mert tudja, hogy mindent idejekorán lezárhat „a csupán életútnyi emlékezés.”

 

Bánkövi Dorottya: A női test biztonsága. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2020.

 

Megjelent a Bárka 2021/3-as számában.


Főoldal

2021. július 21.
Szil Ágnes tárcái Nagy Koppány Zsolt tárcáiGyőrei Zsolt tárcái Éltető József tárcái
Egy nyomasztóan hosszú év történeteiA mérnökök háborúba mentek
Domokos Márton: Mit csinál a polcCsikós Attila: 1990
Katics ága és virága – novemberi bálok és jóslásokBabonák és libák
Márton László: Veronai lovagok harca az óriásokkalTompa Gábor verseiPoós Zoltán: Felragyogó, eszelős fény – Battonya, 1981Tóth Krisztina humoros versei
Fekete Vince: Porlik minta…Kiss László: Édes EmmaBödőcs Tibor: …ha lenne tengerünkHáy János: Szerelmes vers
Márton László: Nibelungok – Negyedik felvonásMárton László: Nibelungok – Harmadik felvonásMárton László: Nibelungok, II. felvonásZalán Tibor: El kell mondanom
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA