Kritikák

 

 mifele.jpg

 

Dorcsák Réka

 

Biofrusztráció

Lövétei Lázár László: Miféle harag

 

Épp a minap lettem figyelmes a híradóban egy hírre, amely a pásztorok nehéz sorsát, pontosabban a pásztori szakma hanyatlásának problémáját kívánta bemutatni. Miközben a szakértő véleményét hallgattam arról, hogy szerinte egyetemi képzés keretein belül kellene népszerűsíteni a pásztori hivatást, egyfajta frusztrációt éreztem. Először nem értettem zaklatottságom okát, de Lövétei Lázár László legújabb verseskötetét olvasva megvilágosodtam. A József Attila-díjas költő, aki több mint húsz éve a Székelyföld folyóirat szerkesztője, a Miféle harag (2019) című verseskötetében arra vállalkozik, hogy az ember–természet, és ezáltal a város–vidék közti konfrontáció ingoványos talajára lépjen, és teszi mindezt jó adag humorral és még nagyobb keserűséggel. A zöld tematika nem újdonságként jelentkezik a székely költőnél, hiszen 2011-ben publikált Zöld című kötetétől kezdődően munkásságának fő irányát képviseli.

A kötet első ciklusában (Zöld) kilenc eclogát olvashatunk, egy ecloga-félét, valamint egy nulladik és vendég-eclogát, amelyek elő- és utószóként szolgálnak. A klasszikus műfajválasztás első hallásra olcsó szellemeskedést ígér, ugyanakkor szerencsére Lövéteinél pont az ellenkezője valósul meg. Már az első költeményben (Nulladik Ecloga) megjelenik a kötet egészére jellemző humoros, de mégis komoly helyzet: a városi költő vidékre vágyik, meglátogatja pásztor ismerősét, és csevegnek az élet dolgairól. Napjaink egyre inkább általánossá vált igénye, a természetbe vágyódás témája jelenik meg ebben a klasszikus lírai formában, amely eredetileg is egy városi költő tollából született. Minden klasszikus szerző eclogájában azt olvashattuk, miként csapódik le a költő lelkiállapota a tájban, illetve hogy a természet körforgása miként idézi elé a halandóság témakörét. Itt azonban a mi korunkba illő releváns kérdésekkel találkozunk: „Mért lesz most pásztor az ember?” (Nulladik Ecloga). A vergiliusi strófákban élő költő az életében is hasonló antik idillre vágyik, keresi a pásztor társaságát, akinél biztosan megtapasztalhatja a remélt bukolikus tájat. A vidéki idill helyett azonban a kiábrándult vidéki ember képét kapja: PÁSZTOR: „Kötve hiszem, hogy a kecskeszagú lájf ennyire fontos / lenne… / De itt is „történülhetülnek” csuda-dolgok – egyszer még patanyomból is szürcsöltem az állott, / nyári esővizet.” (Nulladik Ecloga) Az első kötet költeményeiben annak a komikumával találjuk szembe magunkat, amit a vidéki élet „kirakatba helyezésének” gesztusa indít el bennünk. Azáltal, hogy a lírai én külső szemlélőként vesz részt a vidéki életben, könnyedén azonosulhatnak vele azok az olvasók, akik a városi fennforgás mindennapjait élik. A kötet egyik legszellemesebb költeménye, az Első ecloga, amely ahelyett, hogy a műfaj klasszikus témáit vezetné be, mint a táj dicsőítését, a pásztor alakjának a természettel való együttélését, és annak filozofikus merengését a létről és az idő múlásáról, olyan újszerű kérdéseket vet fel, mint a pásztori szakma feleslegessége és a Greenpeace nyomulása. Lövétei zseniális módon ütközteti a különböző szempontok szerint gondolkodó feleket, amit elsősorban a jó műfajválasztás tesz lehetővé. Az ecloga által különböző térben és időben található felek lépnek dialógusba egymással. Azontúl, hogy a szövegekben megtapasztaljuk a város–vidék között húzódó, már-már közhelynek számító ellentétet, látjuk még a régi és mai vidék, az elképzelt, bukolikus és a valóságos, kilátástalan vidék közti különbséget, valamint a vidék és az új „zöld” hullám okozta „biotermékszagú”, mesterséges vagy kalkulált természetesség elvének ütköztetését, anélkül, hogy a lírai megszólaló ezekre közvetlen módon rámutatna: „Nézd, én úgy tudtam, hogy az isteni rendre vigyázok, / dús legelőn hizlalva a nyájat, s most mi az ábra?! /  Ennyi fölösleges isten a földön még soha nem volt, / máma a nárciszt, holnap a mosdótálat imádjuk, / holnapután újabb istent keresünk… / No de mindegy” (Első ecloga). Szintén a dialógusérzetet erősítik az eclogaformán túl a minden egyes költemény előtt álló mottók és dedikációk, amelyek különböző korok szerzőit idézik. Többek között Hölderlin, Vergilius, Bión, Moszkhosz klasszikus sorai demisztifikálódnak az őket követő, tragikus és humoros határán ingadozó verssorok olvasása után. Lövétei lerántja a klasszikust a mindennapi szintjére, és a kiragadott mondatok egyben dialógusba is lépnek az eclogák tartalmi világával. A természetbe vágyódás mellett megjelenik a múlt békés és természetközeli állapota utáni nosztalgikus sóvárgás érzése is. Míg a versek a jelen keserűségét és a múlt boldogságát emelik ki, addig a mottók mintha pont azt hangsúlyoznák, hogy akkor sem volt másképp.

A természet fogalmának bővülésére, illetve a természet „elmesterségesedésének” jelenségére hívják fel a figyelmet azok a költemények a kötetben, melyekben a költő nem a pásztorral, nem a vadőrrel, a halásszal, de még csak nem is élőlénnyel, hanem élettelen tárgyakkal beszélget. A laptoppal (Hatodik ecloga), obeliszkkel (Hetedik ecloga) vagy a Sivatag ciklusban a vezércikkel („Ökovécé”-ecloga), röpcédulával, politikával (A Damaszkuszi út: Appendix az „Ökovécé”-eclogához) kocsmaasztallal (Vintage), szarral (Epigramma-féle) folytatott párbeszédekből azon túl, hogy a lírai én legmélyebb magányára asszociálhatunk, egyfajta hanyatlástörténetet olvashatunk ki. A „nincs kivel beszélni” felfogáson túl már csak a „mindegy, kivel beszélek” attitűd az elszomorítóbb. A Zöld ciklus verseinek költőjéből így válik a Sivatag ciklusának verseiben „egyszerű olvasó” (Földszag), „Facebook-költő” (Én, a Facebook költő), „idézőjeles költő” (Vintage), netán egyszerű robotikus „Versíró” (Epigramma-féle). A formailag is eltérő utolsó vers (Csillag bár, haláltánc-féle) pedig a hanyatlás fő állomásaként értelmezendő a kötetben. A kötet kezdeti felmagasztosult párbeszéd-formájától, a Sivatag-ciklus alternatív dialógusain át, az utolsó vers kocsmajelenetéig jutunk, ahol egy ittas szereplő egy másikat bevonva fejti ki szomorú monológját: „gyere komám közelebb / ezt a sört még iddsza meg / hazajöttem a minap / én halok meg hamarabb / nem sírok én leszarom / hogy üres az otthonom / úgyse érti senki meg / fatolvajok medveszag”. Ahogyan az ittas ember mondatai, szavai szépen lassan összegabalyodnak, úgy változik a költemény végkimenetele is. A sorok folyamatosan ismétlődnek, viszont már eltérő sorrendben, mindaddig, míg a kötet végére a lírai én elhallgat: „gyere komám otthonom / ember voltál leszarom / hazajöttem békasegg / tyűha mekkora az ég / bicska fejsze holt lapi / minek annyit osztani / gyere komám otthonom / nem sírok én leszarom / pedig ugyanaz a nap / én halok meg hamarabb / minek ide nagymise / úgyse érti senki se.”

Az ecloga műfajának és a klasszikus mottóknak a mában érzékelt anakronizmusa, valamint a lírai én különböző dialóguspartnerei kevert lírai beszédmódot eredményeznek, amely legnyilvánvalóbban a különböző nyelvi regiszterek használatában mutatkozik meg. A régies és regionális nyelvhasználat mellett a városi és vulgáris beszédmód is megjelenhet egy költeményen belül, ami sajátos és egyben univerzális humort teremt. Lövétei szövegei ugyan helyenként magukban hordozzák Székelyföld ízét, mint például a kötetet záró Csillag bár, haláltánc-féle, ez a nemzeti öntudat mégsem nehezedik rá a kötetre, így minden olvasó számára könnyen befogadhatóvá válhatnak az egyébként összetett mondanivalójú, keserédes szövegek. Az állandó magány, a meg nem értettség érzése, a kilátástalanság, a politika hiábavalóságának, valamint az ember embertelenségének és a természettől való távolságának szomorú tapasztalatai ugyanis, mindennemű humor mellett, minden szövegben jelen vannak, anélkül, hogy meg lennének nevezve. A kötet nagyszerűsége is ebben a stratégiában rejlik, amely leginkább az első ciklust záró Vendég-eclogában érhető tetten. Az első látásra hangsúlytalan költeményben rejti el a szerző az egyetlen olyan szakaszt, amely a kötet címadó sora lett: „PÁSZTOR: Itt van az ősz, duruzsolgat a tűz, a kemence világít, / szőke kenyérrel s minden jóval rakva az asztal: senkit olyat, kit a bú marcangol, máma ne lássak! / KÖLTŐ: Megpróbáltam, a hal tud-e élni a puszta porondon, messzire mindentől, ami életkedvet adó volt… (…) Gyakran akartam már tovaűzni a gondot itallal… / PÁSZTOR: Nos hát, bökd ki: miféle harag tett ennyire mássá? / KÖLTŐ: Nézem az embereket: csak alig méltóak e névre… (…) Ferde szokás, nem igazság ám, ami lábra kapott most, isteni részünket bűnünk odaszögzi a földhöz.” A költő által felvetett mély érzelmek azonban a pásztor felszínes meghallgatására találnak: „PÁSZTOR: Jó ez a kis föld, s éppen elég, ha ledőlhetek este…” A pásztor és a költő között meghiúsult dialógus, tekintve, hogy lényegében az ecloga műfaja által nyújtott látszólagos dialógus ellenére a két szereplő mégis folytonosan elbeszél egymás mellett, azt a tragikus és visszafordíthatatlan emberi tapasztalatot emeli ki, hogy a lírai én képtelen megfogalmazni belső frusztrációjának okát. A miféle harag? kérdésre tehát nem érkezik egyértelmű válasz. Legalábbis a költői éntől biztosan nem, ugyanakkor a szöveg indításának számító horatiusi sorok egy új lehetséges választ pendítenek meg, ami viszont már távolabbra visz minket a zöld tematikától: „Lelkünkben van a kór, s mimagunktól senki se ment meg…” (Bede Anna fordítása).

A különböző nyelvi regiszterekkel és műfaji formákkal való kísérletezésben és a tárgyalt „biotémákban” is sok hasonlóságot mutató Oravecz Imre „bioköltészet-hagyománya” jelenik meg Lövétei kötetében, amelynek olvasásakor a legnagyobb csalódásom csupán annyi volt, hogy milyen hamar vége lett. A kötet szövegei a tartalom és a forma harmóniájának és diszharmóniájának játéka által képesek arra, hogy kifejezzék azt a mély és megfogalmazhatatlan frusztrációt és haragot, amitől a természetes közegétől, valamint a saját maga emberségétől eltávolodott ember nap mint nap szenved. Bárcsak ne lenne szükség ilyen lírára!

 

Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2019.

 

Megjelent a Bárka 2019/6-os számában.


Főoldal

2020. január 23.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Vári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcái
Versek
Tatár Sándor verseiHorváth Eve: Margarita! Darvasi László: Vidám mondatok III.Csillag Tamás versei
Prózák
Légrádi Gergely novellái Géczi János: EzeregyéjszakaBenedek Szabolcs: Az Arany Alma héjaDarvasi László: Egy tehén halála
Drámák
Csík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A Szellemúrnő
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA