Kritikák

 

 az_alom_hidja.jpg

 

Beke Ottó

 

Traumafeldolgozás az álom hídján

Kontra Ferenc: Az álom hídja

 

Kontra Ferenc Az álom hídja című regénye 2018-ban jelent meg a budapesti Magyar Napló Kiadó gondozásában. Érdeklődésének homlokterében a NATO 1999-es, 78 napig tartó szerbiai légicsapásainak a mindennapi kisemberek, az újvidéki polgárok életére gyakorolt testi és lelki, valamint közösségi szinten, különböző formákban egyaránt megnyilvánuló és máig kifejezésre jutó traumatikus hatásai állnak. Miként Czini Zoltán fogalmaz: „Az álom hídja lapjain egymás után sorjáznak a különböző halálesetek, melyeknek funkciója a traumatizálódási folyamat elmélyültebb ábrázolása”.[1]

A regény egymásba fonódó (mikro)történetei és szereplői egyaránt alaposan kidolgozottak. A szöveg a háborús élményeket, illetve a háborús körülmények között, a kilátástalanság és reménytelenség árnyékában, az egzisztenciális bizonytalanságban folytatott életet, továbbá mindennek a poszttraumatikus hatásait a szerző munkásságára jellemző nyelvi mívességgel és stilisztikai gazdagsággal ragadja meg. Ily módon a kórházban ápolt, illetve „ottfelejtett”, majd pedig a világba kellő szintű érettség nélkül kilépő fogyatékos gyermekek, a helyüket nem lelő háborús özvegyek, az utcákon céltalanul csellengő végtaghiányosok, a sugárfertőzést elszenvedettek, a „toxikózis okozta hiperaktivitással” küzdők, elmeháborodottak szóban forgó regényvilága nem az alulretorizáltság és a vulgáris szavak kontextusában kerül az olvasó elé, hanem éppen ellenkezőleg, a klasszikus szépirodalom nyelvezetében. A párbeszédek is gyakran szürreális megformáltságról, nyelvi-nyelvhasználati, szókincsbeli és mondatszerkesztési szépérzékről tanúskodnak.

A regény nem a háború, az értelmetlen öldöklés – egyébként sem létező – esztétikáját mutatja fel, illetve nem is annak látszatát teremti meg, hanem a feldolgozhatatlan borzalom irodalmi értékű szövegfolyamát hozza létre. Azoknak a „névtelen és arctalan” embereknek a szempontjából beszéli el a regény a 99-es események húsba vágóan végzetes „irracionális katasztrófafilmjét”, akik a „gödör fenekén” tapasztalták azt meg, és akiket „az irányított emlékezet mindig szelektív és sosem érdek nélküli” működésmódja feledésre ítélt. Habár az elbeszélő megállapítása szerint „[f]élévente eleve lecserélődik az emberek emlékezete”, továbbá a regény egy meghatározó szereplője szerint „a felejtés gyorsabban hat, mint az orvosság”, a regény mégis az emlékezés, az emlékállítás szükségszerű igényével lép fel. A rögeszmévé váló, kényszergondolatokat szülő feldolgozhatatlan tragédiák elbeszélése ugyanis egyéni és közösségi szinten egyaránt terápiás hatású. A regény ily módon saját szerteágazó és töredezett történetvezetésével, folyamatos visszautalásaival és kitérőivel a következő retorikai kérdésre ad választ: „mit kezdjen az ember a túlélők emlékeivel, ha már befészkelték magukat a velük élő bútorok titkos fiókjaiba?”

A háborúnak az áldozatok szempontjából átélt rémséges eseményeit éppen azért szükséges – újra és újra – elmesélni, mert azok a maguk teljességében természetüknél fogva elmondhatatlanok, s paradox módon éppen azért kell folyamatosan törekedni feldolgozásukra, mert feldolgozhatatlanok. Ily módon enyhíthető a transzgenerációs traumaátadás különböző, pszichológiai és szociológiai szinteken egyaránt kifejezésre jutó, bomlasztó, diszfunkcionalitást eredményező hatásmechanizmusa. A regényt alkotó, szervesen egymásba szövődő elbeszélések és betéttörténetek töredékessége és hálózatszerű szövevényessége éppen a megrázkódtatások szociálpszichológiai nyomainak struktúrájával rokonítható. A szöveg szerkezete az elbeszélt borzalmaknak az egyénben és a közösségben hagyott kitörölhetetlen fehér foltjai, nyomai alapján és azok körül épül fel. Ami a szövegben igazán meghatározó (marad), az a traumatikus élmény kimondhatatlan, megfogalmazhatatlan helye, elérhetetlen nyoma, és ez tartja fenn szövegszinten is az állandó-visszatérő motívumoknak (leginkább pedig a hídnak) a történetegységek közötti folyamatos vándorlását: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” Éppen azért kell útjára indulnia a regény szép számú történetének, és kibontakoznia szövegének, hogy mindez érzékeltesse, valami kimondhatatlan érzés, leküzdhetetlen félelemegyüttes és szorongás bújik meg az elérhetetlen mélyben, és annak nagy része vélhetően sajnos földolgozatlanul ott is marad.

Az álom hídja azoknak a döntés- és cselekvésképtelen szenvedőknek és áldozatoknak a nézőpontját részesíti előnyben, akik a légicsapások idején a „gödör alján” éltek. Az általuk átélt borzalmaknak, tragédiáknak a döntéshozók általi, az elbeszélő által erkölcsileg jogosan kifogásolt megszűrését a gödörhatás összefüggésében érzékelteti: „A gödöreffektus sosem azokról szól, akik lent vannak, hanem azoknak a kiváltságos helyzetét erősíti, akik körülállják. A gödöreffektus lényege, hogy csak az egyik nézőpont kap publicitást, ugyanott a másik soha.” Az ezzel kapcsolatos további fontos megállapítást szintén érdemes idézni: „Mindig az a kérdés, ki hol áll. Odalent csakis a lenézendő ellenség lehet, akit gyűlölni kell, mert különben nincs értelme a gödöreffektusnak. Vitának helye nincs.”

A regény központi, nemritkán az egyes, homályba burkolózó történettöredékeket, háborús füstben leledző -foszlányokat összefogó, a cím által is kiemelt motívuma a híd. A híd, „ami korábban a két part lakosságát összekötötte”, az összetartozást juttatta kifejezésre. A hidat azonban a bombázások során mint stratégiai célpontot lerombolták, lehetetlenné téve ezáltal a folyón való akadálymentes és gyors átkelést. A híd motívuma szövegszinten különböző retorikai alakzatokba rendeződik, eközben pedig a történetegységek megalkotásában is jelentős szerephez jut, hozzájárulva ezzel a szöveg töredékes kompaktságához. Az álom hídja többek között a Kelet viszonylagos elmaradottsága és a Nyugat technikai fejlettsége, továbbá gazdagsága közötti átmenetet is érzékelteti. A narratívának a traumafeldolgozásban fontos szerephez jutó és egyben redukálhatatlan töredezettségét éppen a híd (interiorizált) hiánya okozza, illetve annak ténye, hogy az összekötő kapocs szerepét betöltő híd mint objektum már csak az álmokban és a visszaemlékezésekben létezik. Nem véletlenül tematizálódik a híd lerombolása szisztematikusan a regényben, miközben az elbeszélő és a szereplők hozzák azt szóba, újra és újra aktualizálva az ahhoz kötődő perspektivikus elbeszélésükkel az átélt borzalmakat. „Ez nem háború volt, hanem az apokalipszis látványa.” A híd lerombolása meghatározó jelentőségű személyközi, illetve közösségi emlékké válik, miközben léte is interperszonális és kollektív volt. Nem csupán a várost éltető folyó, hanem a mélységes és betemethetetlen gödör fölött sem ível már palló, nemhogy híd. A háború áldozatait és túlélőit egyaránt sújtó, megnyomorító gödörhatás általános érvényévű válik, és egyben hosszútávúnak bizonyul: „Nem a pusztítás mértéke volt a legrosszabb. Akkor legalább volt valamiféle közös jövőképünk, remény arra, hogy majd új életet kezdünk a romokon. De hamar eljött az idő, amikor rá kellett jönnünk, hogy a következő generáció már nem is tudja elképzelni ezt a közös jövőt, mert ilyen már nincsen, mindenki elmegy innen. Ezt a gödröt régen elfelejtették, […] de a sors kiszámíthatatlan kegye folytán még élünk valahányan idelenn, egy darabig.” Ezen a ponton érdemes emlékeztetni rá, hogy a regény történeteinek legnagyobb része a 90-es évek végén, nem pedig napjainkban játszódik! Ennek megfelelően a híd már nem egyéb, mint az álom hídja, miként erre a regény címe is utal. A közösségi és egyéni traumafeldolgozás sem történhet már máshol, mint az álmokban, az álom hídján.

A határhelyzetek érzékeltetése már a korábbi Kontra-regényekben is hangsúlyos szerephez jutott. Ebből a szempontból elég például a Farkasok órájában kidomborított Ausztrália–Európa relációra vagy pedig még inkább a Wien, a sínen túl regényvilágában a külváros és a belváros éles szembeállítására gondolni. Ezekben az esetekben azonban a határhelyzeteket leginkább az egyén(ek), például a főhős-elbeszélő és néhány szereplő, nem pedig egy-egy közösség tapasztalja és fogalmazza meg. Az álom hídjában viszont a háború okozta traumatikus határhelyzet megtapasztalása a megfogalmazások szintjén is egy teljes közösség ügyévé válik. A narrációnak ez a kollektivitása jelenti a döntő különbséget és prózapoétikai újítást Az álom hídjában, összehasonlítva azt a szerző korábbi műveivel.

Amíg a híd Újvidék város esetében a két partot és a két part lakosságát kötötte össze, addig a Wienben a sín éppen a két városrészt és a két városrész lakosságát választotta el egymástól. Ilyeténképpen míg Az álom hídjában a fő motívum a maga képletességében és fizikalitásában is az összekötöttséget, az összetartozást juttatta kifejezésre, addig a Wienben a sín éppen ellenkezőleg, az elválasztottsággal, az elhatároltsággal egyenlítődött ki. A híd lerombolását követően annak hiánya hasonlóképpen kezdi éreztetni hatását, mint a sín a Wienben. A híd és a sín egymás funkcionális és jelentéstani ellenpólusaként működtek, a híd lerombolása oltja ki ezt az ellentétet. Nem véletlenül nevezi Czini éppen a 2018-as műről értekezve Kontrát „a halál, az elidegenedés és az elvágyódás legjelentősebb délvidéki regényírójának”.

A traumatikus élmény fentebb a szerző munkásságán belüli prózapoétikai újításként tárgyalt közösségi jellege nem semlegesíti az egyéni nézőpontok és a vonatkozó egyéni történetek hitelességét és érvényét. Az egyes történetek ugyanis minden alkalommal külön, individuális élethelyzetekhez kötődnek, vagyis sohasem általános keretben fogalmazódnak meg. Miként arra Derrida felhívja a figyelmet, egy ember meggyilkolását nem szabad egyetlen alakzathoz sem kötni, legyen az embléma, zászló vagy mártiromság, egy ember élete és halála ugyanis mindig egyedi, és ennek megfelelően több egy paradigmánál. A Kontra-regény ábrázolásmódja számol az emberi szenvedések és tragédiák alapvető összemérhetetlenségével.

A regény a háborús borzalmak hiteles irodalmi arcképcsarnoka, mementó, és egyben szépirodalmi szociográfia.

Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2018



[1] Czini Zoltán: „Kontra”. Családi Kör, 2018. szeptember 6., 21. o.

 

Megjelent a Bárka 2018/6-os számában.


Főoldal

2019. január 14.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcáiSzabó T. Anna tárcái
Versek
Bertók László verseiDávid Péter versei Bánkövi Dorottya versei Filip Tamás versei
Prózák
Oravecz Imre: Feljegyzések naplemente közbenBogdán László: Utazás hazaHáy János : Az új nőDarvasi László: Az idő szaga
Kritikák
Mivé válhat a világunk, HA…Több irodalomtakarót a csupasz szenvedélyreVégtelen keresés - a Simon Péterről A test manifesztuma - a Pigmentről
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA