Kritikák

 

Kiuzetes-Fecske-Csaba.jpg 

 

Oláh András

 

Uram, a kezedet kerestem

(Fecske Csaba Kiűzetés című verseskötetéről)

 

Kesernyés felütésű születésnapi verssel indítja Fecske Csaba legújabb válogatott gyűjteményét. Az öniróniától sem mentes (30 évvel ezelőtti keletkezésű) szöveg első olvasatban a csalódottságot, a magányérzetet erősíti: „az ember így negyven felé már belátja / erénye talán nincs is csak hibája / tudja megcsalta szerelme barátja / s egyedül van mint egy úszó jéghegy / többé nem lesz szállása szenvedélynek / szinte észre sem vette elmúlt az élet” (Negyven felé). A záró szakasz azonban sok ponton finomít ezen a megközelítésen, s egy önmagával és helyzetével szembesülni szándékozó, a problémákat feltáró, és azokra megoldást kereső ember portréja vázolható fel, aki már „elég tapasztalt s bölcs ahhoz hogy belássa / legjobb ha ami kincse volt azt kiássa / – hiszen csak az marad meg amit másnak ad”.

A fájdalmas lemondás és a szelíd szomorúság diktálta ezeket a sorokat. Ahogy mindazon verseit, amelyek az élet mindennapos gyötrelmeiről és a szaporán múló időről szólnak. A kötet írásai mintegy szintézisét és sűrítményét adják egy zaklatott életnek: „… miféle út ez miféle út / folyton kicsúszik alólam” – kérdezi egy pesszimistába hajló, bizonytalan pillanatban.

A betegséget és az abból fakadó megpróbáltatásokat az Istennel folytatott játszma sportszerűtlen epizódjaként írja le: „ez övön aluli ütés volt / részedről Uram” (Játszma). Állapotával szembesülve a beszélő számvetést készít. S amikor a „tűzveszélyes vágyak” foglyaként álmodott reményeit összeveti a sors könyörtelenségével, már beletörődő természetességgel fogadja el a rámért csapásokat: „halni tanultam egész életemben” (Az ébredés nehézségei). De a legfájdalmasabb, legtörékenyebb pillanatban sem adja fel: „túl nehéz volt a kereszt elestem / ó Uram a kezedet kerestem” – mondja ugyanezen vers másik gondolategységében. Mert az embernek kapaszkodókra van szüksége. S a legbiztosabb kapaszkodót a hit nyújtja. Súlyos állapotban, életveszélyben van („az út végén egy angyal áll / hogy kövessem csak arra vár”), de e ponton szembesülnie kell azzal, hogy még feladata van eme földi világban: „volna még itt annyi minden / hát hogy mehetnék el innen”.

A felismerés átszabja az életét, és e pillanattól nem hagyja nyugodni az „ami lehetne még” érzése. Nem véletlen, hogy egyik kötete címéül is e gondolatot választotta Fecske Csaba. Mert hiába tűnik úgy, hogy „már nincs hely ahol / a fény boldogan elidőzhet” (Láttam őt), s hiába „felszakadó seb minden út” (Skicc), a reményt az emberből kiölni nem lehet. A remény az éltető erő: „ősz van nagyon de még nincs veszve / minden” (Anyegin elkallódott levele).

Az élet-halál kérdésének filozófiai aspektusát vizsgálva keserű iróniával jegyzi meg: „minden lehet ami van / és elpusztíthatatlan ami sose volt” (Ami sose volt). Mindemellett a mulandóság „kijátszásának” vágya is motiválja a szerzőt, aki valamilyen módon jelet akar hagyni az utókor számára: „hogyan is játszhatnám ki az időt / ezt az örökké hűtlen szeretőt” – kérdezi, de mindjárt hozzá is teszi, hogy az embernek tudomásul kell vennie a megváltoztathatatlan tényt: „az Isten fényűzése hát a lét / nekünk pedig robot szenvedés / és a nemlét ezen csupán a rés” (Elmúlt).

A múlttal való hiteles szembenézést azonban veszélyezteti a tudatalattiban működő önvédelmi reflex („az emlékezet nem törődik a ténnyel”), épp ezért különösen fontos az a rövid beismerő megállapítás: „elfogadtam ami adódott”. Olyanféle embert mutat ez a mondat, aki kezdettől rábízta magát a Gondviselésre, és a rámért csapások elől sem próbált kitérni, hanem megbékélt a sorsával. Amíg élünk, az olyan „mintha idő nem is volna” – szögezi le. Más megközelítésben viszont „nem az idő múlik” – mi múlunk el. Fecske ezzel a köznapi evidenciával ábrázolja halandóságunkból fakadó kiszolgáltatottságunkat. Mert az idő nagyon is kézzelfogható, mérhető. Mértékegysége az emberi élet. („…itt kéne maradni de nem tehetjük” – sajdul fel a vers utolsó sorában a fájdalmas felismerés.)

Az ember azonban – természeténél fogva – kevésbé beletörődő. Lázasan keres, kutat, ám amikor „a kíváncsiság leporolja a tényeket”, mindig „mást talál”, mint amiben reménykedett, s ezért már „minden kérdésben a félelem matat” (Mindig más).

A szerző – aki egyik versében a mitológiai Endymionnal azonosítja magát – mintha csak most ébredne egy álomvilág bódulatából, s a valósággal szembesülve, az elégedetlenség sajgó érzése fut át rajta. Ráeszmél az elmulasztott, elszalasztott lehetőségek által támasztott fájó űrre, s hogy ami eddig történt, az csupán „megesett” vele – ő maga nem ment elébe sorsának, hagyta, hogy történjenek vele a dolgok: „mint vízbe dobott kő a mélyben / lapultam voltam mintsem éltem” – állapítja meg szomorú bűntudattal. Marcangoló önvád kínozza a meg nem történtek miatt, s hogy a lét gyönge láncszemeként kellett szembesülnie önmagával: „vagyok kis rés törékeny üvegen / a világ sérülékenyebb velem” (Endymion).

Ábrahám, Mózes, Dávid megidézésével a szakrális témákat feldolgozó szonettekben is a jelenben bizonytalankodó ember kérdéseit, kételyeit fogalmazza meg („csak a kételkedő ember lehet szabad” <Ábrahám>.) De az ember és az idő viszonyának kérdése ezekben az alkotásokban is központi szerepet kap: „mi volt még egyszer megtörténhet-e” (Mózes).

A fent leírtakból kiderül, hogy az idő mint lételméleti kategória fontos szerepet játszik Fecske költészetében. Több kötetének címében is utal az időre, valamint a végesség tudatával élő ember időhöz való viszonyára (Jelölni tűntömet, Ami lehetne még, Első életem, A visszalopott idő). Gyakran idéz régi eseményeket, azaz visszalopja magát a múltba – vagy a múltat csempészi át a jelenbe.

Ugyanilyen fontosak azok a versek is, amelyek a teremtés és a Teremtő által ránk osztott szerep értelmét kutatják. A lehetőséget. A feladatot. Ennek vannak vallásos-szakrális elemei, de összességében a versek mégis a jelenvaló lét és a mulandóság kérdéseit firtatják.

„Aprópénzként gurulnak el a napok / utánuk kapok annyi élnivaló / lenne de kezemből minden kifolyik / a veszteséget számolni vagyok itt” – állapítja meg a Szeptember című versében.

Az ember sérülékeny – és magát kiszolgáltatottnak érzi. Ezért gyakran mozdul a könnyebb ellenállás felé: leginkább a Teremtővel, a sorssal takarózik. Ugyanakkor reménykedik is: „amint lesújt rád elvakít / és megtisztít a szenvedés / Isten arcát világítja / meg a semmi falán a rés // bár mindig csak bántottad őt / reméled fiául fogad / s mint puha meleg kabátot / adja majd rád halálodat” (Isten arcát).

Fecske nem behódoló típus, nem egyszer perlekedik is a Teremtővel, mindezt azonban nem a kételkedés, hanem az őszinteség jegyében teszi. Létét – némi iróniával – a teremtés hibájaként rajzolja meg („Isten mint hibát elkövet”). Kérdései azonban mindannyiunk kérdései: „aki hívott mért hívott ide / ha végül magamra hagyott” (Kérdés). Számtalan próbát kiállt, s veszteségeit méltánytalannak érzi: „tán meghagyhattad volna kincseim / mutogathattad volna hogy szeretsz engem / valóban hogy miként a testi kín / otthonra találj puszta szívemben” (Jób éneke). Végül azonban beismeri: „szenvedésem is hasznomra vált”. Mert épp a szenvedés (a rámért súlyos betegség) tanította meg az alapvető bölcsességre: nincs semmi fontosabb, mint a szeretet. Az élet és halál mezsgyéjén egyensúlyozva, félig lebénulva, megfosztva mindattól, ami számára az életet jelentette, sem menekül valamiféle önsajnálatba, hanem az életigenlő örömöt keresi és találja meg: „s a bőröm bőrödnek susogta / mindazt amit a nyelv már képtelen / olyan jó hogy öledben pihenhet béna félkezem” (Kerub).

Az elmúlás kérdése régtől foglalkoztatja a költőt. Egyetlen biztos pont van az életünkben: a halál. Földi jelenlétünk ekként nem más, mint versenyfutás az idővel, az egyetlen dimenzióval, amit talán sohasem érthetünk meg igazán. Csak azt tudjuk, hogy létünknek határokat szab. A költőt betegsége, a gyógyulásért folytatott harca, később pedig szülei elvesztése szembesítették a végesség tényével, s neki már „nem a test mulandósága fáj / bár az is az élőnek hogyne fájna / de a lélek végső és teljes halála / midőn minden kötelék mint pókfonál / szakad szét s az élő többé nem találja / nyomunkat…” (A szögligeti temető).

Ahogy az életből, úgy Fecske Csaba költeményeiből sem hiányozhat a szerelem és az érzékiség. Szinte egy szerelmi önéletrajz bontakozik ki A hús pogány éneke címet viselő ciklus versei nyomán. Olykor sejtelmesen, máskor nagyon is elevenen – az együttlétek villoni pajkosságú leírásával színesítve –, a gyermek- és kamaszkori erotikus élményektől az érzékiség időskori megéléséig.

Az idő bizonytalanná, pontatlanná teszi az emlékeket. Így szövődne az álmok, ábrándok és a valóság kusza halmazából az Árnyas kertben szövegdarabjai. Az örömök és csalódások, a tévedések, elszalasztott lehetőségek, a mulasztás soha sem pótolható sóvár áhítata keveredik a gyermekkor tisztaságával.

A ciklus egyfajta rekviem is. A gyermeki lét elmúlása mellett a szeretett szülőföld pusztulásának kísértetét rajzolja meg szívszorítóan. A kisemmizettség, az elárvulás fájdalma csendül ki a ciklus verseiből. A mulasztás jóvátehetetlenül sajog, fojtogat: „ülnék apámmal kint az udvaron / a kecskelábú asztal mellett (…) és azt mondanám / amit még sohase mondtam de ki kellett / volna mondani rég / mégse mondom  mert már nincs kinek” (Nincs kinek). Hatalmas teher ez, amitől szabadulni nem lehet.

A kötet befejező szakaszát képező újabb keletkezésű költemények a korábban felvázolt témák egyfajta összegzésének is tekinthetők, és egyúttal válaszok is az azokban megfogalmazott kérdésekre. Ugyanakkor pesszimistább a hangvétel, s erős csalódottság olvasható ki a sorokból: „Istenem hát ez vagyok én / csupán egy folt a kirakat üvegén / kopott ősz hajamba belekap a szél / aki megszólít nem az én nyelvemen beszél” (Az este közelít).

Az idő múltával egyre több ugyanis a veszteség. A múltba rendszeresen visszatekintő költő így az emlékek kiüresedése mellett a kiszámíthatóan szürkülő jövő képét festi meg: „apánkat emlegeti mintha az én apám / az ő apja (is) lenne / odavágyik hozzá a mályi temetőbe / ahová úgy készül izgatottan / mint lánykorában moziba / ahogy járókeretével kicsoszog a szobából / mintha már egyenesen oda tartana / a kő alá a szeretett halotthoz / az egyetlenhez akivel még / igazán szót tud érteni” (Az utolsó stáció).

A végesség tudatosulása felnagyítja a tévedéseket, a botlásokat, a ki nem került csapdákat is: „ez a föld hamarosan elbocsát engem is / jaj visszaút nincsen csak út kacskaringós / gyötrelmes út melynek egy pontján szembesülsz / majd azzal mit kellett volna másképp” (Dávid király könyörgése).

Elénk tett versei azt mutatják, hogy Fecske Csaba önmarcangoló, vívódó költő, aki szelíd iróniával kezeli saját kiszolgáltatottságát, védtelenségét, így nyújtva esélyt a szembenézés kibírhatatlan fájdalmának méltósággal történő elviseléséhez.

Jó érzékkel válogatta össze és tematizálta korábbi írásait. Néhány esetben újragondolta, átigazította a szöveget. Volt, ahol kurtított az eredeti tartalmon, máshol egy-egy szócserével tette plasztikusabbá és feszesebbé a mondanivalót. A leginkább szembetűnő azonban a formai egységesítés: immár minden költeményben mellőzi az írásjeleket és a nagy kezdőbetűket, ezzel is lehetőséget teremtve az olvasó számára a szövegek újraértelmezésére.

 

(Fecske Csaba: Kiűzetés. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2017.)

 

Megjelent a Bárka 2018/4-es számában.


Főoldal

2018. augusztus 07.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Tatár Sándor versei Varga Imre versei Juhász Róbert verseiSütő Csaba András prózaversei
Prózák
Rhédey Gábor novelláiMagyariné szeretőjeKötter Tamás: Az 51-es körzetMárton László: Vagy inkább miatta...
Kritikák
Képzelt futás belső tájbanA pénz hatalma - Száraz Miklós György: OsztozkodókA megőrzés makacs igyekezeteUram, a kezedet kerestem
Esszék, tanulmányok
Objektív helytörténet szubjektív szemszögbőlA valamikori szlovák településből többnemzetiségű, multikulturális város?Csabensis - Háromszáz mozaikból összeillesztett nagy történetCsabatörténet dióhéjban
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA