Kritikák

 

 MolnarV_Csodak.jpg

 

Nagygéci Kovács József

 

Csodák, tálalva

Molnár Vilmos: Csodák ideje

 

Évekig vártak Molnár Vilmos olvasói, hogy a szerzőnek új kötete jelenjen meg, aztán néhány hónap leforgása alatt az új novellákat tartalmazó A legfelső stáció után az Előretolt Helyőrség Íróakadémia ki adásában napvilágot látott a Csodák ideje. A válogatott novellákat, karcolatokat tartalmazó kötet egy mély merítés a Székelyföld folyóirat szerkesztőjeként és publicistaként is ismert és elismert szerzőtől. A legrégebbi kötet, ahonnan szerepel írás 1993-ban jelent meg, tehát több mint húsz év termését válogatta, szerkesztette egy szép kiállítású új könyvbe a szerző és szerkesztője, Nagy Koppány Zsolt. A négy fejezetre osztott kötet szerkesztési rendje nem kronologikus, hanem inkább a csoda formális és tartalmi megjelenését szem előtt tartó. Molnár Vilmost eleddig úgy ismerhette az olvasóközönség, mint aki nem könnyen kategorizálható, írói hangja markáns, összetéveszthetetlen. Írásai nemcsak a határon túli, erdélyi magyar irodalom, hanem a teljes kortárs magyar irodalom mezőnyéből is kiemelkedő alkotások. Különösen azok, melyeknél az avantgárd irodalmi hagyomány tovább élő elemei határozzák meg a szövegeket. A Molnár Vilmos-i nyelvhasználat, a cselekmény nélküli történetek a modern és modern utáni irodalom erdélyi tüneményei. Az sem véletlen, hogy az írások egy jelentős részben meseként íródtak. A sok esetben kifordított, tanulságainak megfejtését mindenestől az olvasóra bízó mese, a szerző egy interjúban megjelent magyarázata szerint, régen is a felnőttekhez szólt, beszélve egy másik valóságról, aminek segítségével a saját valóságra tudhatunk másképp tekinteni, azaz nézőpontváltást, megfigyelési pozíciót kínál. Mindezeket figyelembe véve egyáltalán nem meglepő, hogy a csoda, mint a valóságban tetten érhető, de a valóság mezején önmagában nem értelmezhető jelenség a kulcsmotívum, nem csak a cím és fejezetcímek szerint, hanem a szövegekben is. Molnár a maga módján nézi, értelmezi és tálalja a különböző kisebb és nagyobb csodákat, ettől lesz a Reményiktől vett mottóhoz („A mindennap kicsiny csodái / Nagyobb és titkosabb csodák.”) is hű maga a kötet. Az első fejezetben (Csodára várva) a valóságot pontosan fel nem mérhető novellahősöket ismerhetünk meg. A buszra váró tömegben gyűlő harag (ők nem tudják a valóságot a megállótól messze várakozó embertársukról) hasonló mélységű tudatlanság, mint A nagy elbeszélgetés két szereplőjéé, utóbbiban sablon semmiségeket mondanak ki a szereplők, miközben nyilván egymás gondolatát, az elhallgatott, valóban „nagy beszélgetés” részeit nem ismerik. Ebben remekel Molnár, ezeknek a gondolatoknak írói végigkövetésében, elképzeltetésében, leírásában.

A Valaki című etűdben egy bagatell kis történet – valaki bent ragad egy hivatal épületében és miközben kínlódik a kijutással, ami elmarad, egy másik valaki randevúra várja, hiába – ígéri a csodát, ami persze messze hétköznapi volna – kijutni egy épületből, eljutni egy találkozóra. A fejezet legmegindítóbb darabja a legutóbbi Molnár-kötet címadó novellája A legfelső stáció, ahol titok marad a befejezés. A történet megnyugtató zárlatát nem kapjuk meg, egészen pontosan a főszereplők, a férjeiket kereső asszonyok a földi stációk végigjárása után jelképesen – és ekként valóságosan is – a legfelsőbb régiókba indulnak el, csodavárósan, mi több, csodakövetelősen. A kötet folytatásában Molnár Vilmos olyan történeteken vezet végig, vagy legalább is olyan pillanatokat mutat meg, ahol földi értelemben megmagyarázhatatlan, mégis megvalósuló események zajlanak. A válogatásban olyan kiemelkedő szövegek kaptak helyet, mint az első Molnár Vilmos-kötet címadó novellája, a Levél Szingapúrból, A tökéletesség megkísértése című triptichon, vagy a Molnár Vilmos-i próza felépítését önmagában is jól jellemző bravúros szöveg, a Csicsó után az Isten. Molnár játszik. Színhelyekkel (Törökország, Erdély, Franciaország), az idővel (800 évet is képes visszaugrani) és persze az általa teremtett szereplőkkel. Jól érezhetően mindez örömet okoz neki, persze korántsem válik felelőtlenséggé, megbillenni is talán csak azokban a karcolatokban billen, amelyek véleményem szerint önálló blokkban inkább megállták volna a helyüket. Itt, a téttel bíró novellák között nem érzik jól magukat, olvasóként számomra ezek a beékelt egy, vagy féloldalnyi rövid szövegek (jellemzően a rövid írások a megírásához szükséges elszántság dicséretéről szólnak) idegenül hatottak. Talán szerencsésebb lett volna ezeket a karcolatokat, tárcákat egy külön fejezetben közölni. A szerzői játék azonban nem csak a nyelvhasználatban, a stiláris bravúrokban érvényesül. A történetek (vagy a nem történők) belső logikája a hétköznapok abszurditását, vagy a különleges mindennapiságát egyaránt megmutatják. Ebben is világirodalmi a szélesség, hiszen a Félig titkos történet Slawomir Mrozeket idézi, de eszünkbe juthat Hrabal is (nem csak a Középkori történet mórokkal, páncélos lovagokkal, avagy miért szoktak meghalni a mosómedvék című írásban). A Levél Szingapúrból elsősorban az elbeszélői hang beazonosíthatatlanságával nyugtalanít, hiszen a bizonyos levelet, azaz csodát váró elbeszélő egyes szám második személyben beszél magáról – ha jól olvasom a szöveget. Ő egy mániákus, legalább is a kezelésével megbízott doktor szerint, aki elsősorban kikezelni szeretné ezt a furcsa, szerinte kóros (rög) eszmét. A novella egy elejétől végéig szinte egy levegővel elmondott monológ. A írás közepén látszólag megnyugtató módon rendeződik az elbeszélő helyzete, lemond a csodáról, a várásról, mindez azonban nem felszabadítja, hanem ellenkezőleg, megkötözi, és csak akkor szabadul újra, akkor kezd el élni megint, amikor újra a gondolataiba férkőzik a lehetősége annak, hogy valamikor kap majd egy levelet Szingapúrból. A zárlat a fényes, a csupa nagybetűvel írt boldogsággal teljes vég leírása, ahol – egy csavarral – nem a levél tartalma, vagy eleve a levél megérkezése teszi ünnepivé az időt és a helyet, hanem a főhős kitüntetett személy volta, saját értékessége ad értelmet az életének. Innen újraolvasva az addigiakat, az elbeszélő számára a levél Szingapúrból nem más, mint saját élete egyszeri és megismételhetetlen különlegességének igazolása, amit hiába várt élete hétköznapi szereplőitől, nem kapta meg. Másik példa Molnár csoda-felfogására A tökéletesség megkísértése című írás, ahol három epizódban, egymással bizonyos momentumokban összekapcsolható, de mégis egészen külön álló világokat ismerhetünk meg. A németországi professzor egy francia kifejezés, a híres párizsi park, a Bois-de boulogne legpontosabb kiejtését keresi, miközben – véletlenül – kezébe kerül egy iskolás füzet, benne egy részletes leírás a görög városról, Thesszalonikéről. A második epizód egy párizsi lány monológja, akinek régi szerelme megszállottja volt a pontos nyelvhasználatnak, új szerelme viszont, egy (Thesszalonikébe való) görög férfi, aki az előbbinek ellentéte, hanyag és nemtörődöm. A lány egyetért új szerelme véleményével: egy szó hangzásának szépségét nem a kiejtés, hanem az elhangzás helye és módja adja meg. Mindezek után a harmadik részben, ami leginkább Thesszalonikében játszódik, végül egy ír szabadságharcos fogja kiejteni, halálos ágyán az első részben felvetett francia kifejezést, de olyan pontosan, annyira tökéletesen, hogy a novella utolsó mondatában még egy harang is megkondul tőle. A motívum-vándorlásos szövegek remek modern változatában a véletlenek sűrűn összefüggő, de megismerhetetlen láncolatának csodáját olvasva megismerhető Molnár Vilmos prózaesztétikájának egyik fontos része: a motívum szövegszervező feladata. Egy különleges, kifordított parabolában el is mondja a véleményét erről a Svindli, avagy szép, hoszszú, meleg őszre várva című írásban. A kerettörténet szerint az elbeszélőnek van egy új-guineai barátja, aki – itt a kifordítás – szerint az irodalom „nem egyéb, mint egymás után írt és olvasott szavak halmaza, ahol is a hangsúly az egymásutániságon van, mert különben az önmagukban irodalmilag értéktelen szavakból nem kerekedik ki eszmei mondanivaló… fontos az egymás után írt szavak jelentésének tudatunkban való összekapcsolása, mert úgymond, ezen alapul az irodalmi művek művészi hatása.” A narrátor vitába száll a barátjával: „Látod-e, madár, ez az irodalom, mondta nekem a barátom, látod-e, madár, svindli az egész, mondtam én a barátomnak. Én régóta tudom már, hogy egy írásban csak az érdekes nevek a fontosak, de különben nem is fontos semmi, és az a tökéletes írásmű, amelyik visszafelé, vagy lóugrásban olvasva is ugyanolyan nagyszerű hatást tesz.” A fentiek fényében nézve a kötet darabjait egyértelműen megerősödik az olvasóban: Molnár kezében (tolla alatt) játék, de annak komoly, az irodalom. Ennél többet ő sem, én sem állítanék. Mindenesetre érdemes megnézni ez alapján a kötet általam már említett kiemelkedő novelláját, a Csicsó után az Isten címűt, ahol az Úr előbb Szőcs Géza alakjában, majd, amikor komolyra fordul a dolog, Bodor Ádám képében jelenik meg (a mellény alatt diszkréten összehúzódik a terebélyes pocak). Az Isten Babitsot idéz, de Kányádi is megjelenik, és a képzeletbeli (?) beszélgetés során az Úr utoljára Vári Attila alakját veszi fel, majd eltűnik. A történet egy vonaton játszódik, haladnak a szereplők, a kalauz, természetesen, az ördög, de a szöveg elsősorban nem az ott elhangzó beszélgetés-töredék miatt érdekes, nem ez Molnár egyébként végig nevettető, végletekig abszurd és eközben nagyon is reális szövegének legnagyobb értéke, hanem a csoda megtörténhetőségének lehetősége. Vox populi vox Dei, tartja a bölcs mondás, és bár a nép szava mindenben nem feleltethető meg a költők, írók szavának, azért mindenképp érdemes meghallgatni őket. Ugyanez igaz a legfontosabb kérdésekre is, amiket, ha egy lehetőség volna rá, fel kellene tenni a legilletékesebb helyen. A novellában a magyarok sorsa egyedül és együtt, hogy az mikor lesz rendben, ez a fő kérdés, és az egész szövegben ott a válasz. A szerző ars poeticáját olvashatjuk egy novellába sűrítve. Molnár Vilmos fanyar humorú, csodavárósan is a valóságot éltető szövegei irodalmi csemegeként kerülnek az olvasó elé. Valahogy úgy, ahogy a kötetet záró novella A falvédőn nagymamája varázsolja késszé az ételt. A történet szerint minden főzés végén elhangzott, mintegy ráolvasásként az alábbi mondat: „Ahogy főtt, úgy főtt, / az idő rátőt, / együnk.” Molnár szerint ettől telt meg az étel „éltető fluidumokkal”. A Csodák ideje egymondatos értékeléséhez szintén ebből az írásból kívánkozik ide ama bizonyos étel milyenségére vonatkozó nagyapai megállapítás: „Olyan, amilyennek lennie kell.”

 

Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2017.

 

Megjelent a Bárka 2018/2-es számában.


Főoldal

2018. május 25.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
A Szépírók Társasága XIV. FesztiváljaMegnyílt a 70. Frankfurti KönyvvásárRejtő Jenő orrvérzésigBárka a bárkában
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Csobánka Zsuzsa verseEgressy Zoltán verseiGrecsó Krisztián: Józan imaNagy Magdolna versei
Prózák
Lackfi János: Beatles ledarálvaRhédey Gábor novelláiMagyariné szeretőjeKötter Tamás: Az 51-es körzet
Kritikák
Történetek háború után - Horváth László Imre könyvéről Képzelt futás belső tájbanA pénz hatalma - Száraz Miklós György: OsztozkodókA megőrzés makacs igyekezete
Esszék, tanulmányok
Objektív helytörténet szubjektív szemszögbőlA valamikori szlovák településből többnemzetiségű, multikulturális város?Csabensis - Háromszáz mozaikból összeillesztett nagy történetCsabatörténet dióhéjban
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA